Az év utolsó munkanapjainak egyikén a kormány döntött a költségvetési maradványok átcsoportosításáról, és ahogy a december 27-i Magyar Közlönyből kiderül, többek között a Magyar Postának is juttatott 4 milliárd 664 millió 250 ezer forintot. Az állami postavállalat azért kapott ennyi pénzt, mert tulajdonosa, az állam több olyan feladatot rótt rá, amelyeket nem tud nyereségesen végezni, és az emiatt keletkezett veszteségeket az adófizetőknek kell kifizetni.

Az uniós szabályok szerint ha egy szolgáltatót a szakzsargonban méltánytalan többlettehernek nevezett kiadásra kényszerítenek, akkor az azon keletkező veszteséget meg kell téríteni, így van ez például a posta mellett már jó ideje a távközlésben is. A postánál azért fordulhat elő ilyen teher, mert például olyan helyekre is ki kell vinnie a leveleket, ahol kevesen laknak, vagy olyan helyeken is fenn kell tartania a postahivatalokat, ahol a forgalom alapján egyáltalán nem érné meg. Amíg a kormány azt szeretné, hogy a kisebb falvakban is legyen postahivatal, és ott is legyen egy postás, aki kiviszi a nyugdíjakat, addig az emiatt keletkező veszteséget ki kell fizetnie.

Az állami postavállalat egy évben legfeljebb 15 millió euró kompenzációt kérhet ezen a jogcímen, de persze nem hasraütés-szerűen. A társaságnak el kell választania a könyveiben azokat a szolgáltatásokat, amelyekre az állam kötelezi őt, azoktól, amelyeket tisztán üzleti alapon nyújt, és így kell bemutatnia, hogy tényleg van-e vesztesége.

Ha egy postásfurgonba bepakolnak például egy halom számlalevelet, és mellé még néhány csomagküldeményt, akkor a számvitelben külön kell elszámolni, hogy a furgon benzinköltségének, amortizációjának és a sofőr bérének mekkora része ment el a levelek szállítására (mert ezek az úgynevezett egyetemes szolgáltatások körébe tartoznak), és mennyi a csomagokéra (mert ezt viszont szabad piaci versenyfeltételek között végzi). Ehhez hasonlóan a bevételeket is külön kell kezelni.

Már ebből a hétköznapi példából is látszik, hogy nem egyszerű a szétválasztás, de mégis meg kell tenni, nehogy előforduljon, hogy az állam a saját szereplőjének támogatást ad egy versenypiacon. Ilyen például a csomagszállítás, vagy a banki-pénzügyi tevékenység, ahol számos magánvállalkozással verseng az állami vállalat.

A Magyar Posta először a 2013-as teljesítménye után igényelhetett kompenzációt, az uniós szabályok ekkortól tették ezt lehetővé. A vállalat azonban soha nem közölte, hogy mekkora összeget igényelt, és mennyit kapott, ezt a pénzt a többi bevételével együtt tüntette fel az éves beszámolóiban, így csak a bennfentesek tudták a számokat. Egészen addig, amíg Tóth Bertalan MSZP-s képviselő nemrég ki nem kérte az egyes évekre igényelt pénzeket a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumtól. Ha ezektől az összegektől megtisztítjuk a vállalat számait, akkor következtetni lehet arra, hogy a Magyar Posta “valós” teljesítménye hogyan alakult az elmúlt években.

A kiindulási pont az alábbi grafikon, amely azt mutatja meg, hogy a cég konszolidált szinten milyen üzemi eredményt tett közzé az éves jelentéseiben:

Ezek a számok egy kicsit félrevezetőek, mert 2012-ig nincs bennük semmi kompenzáció, 2013-tól azonban már van, de csak késéssel. A 2013-ra kiszámolt kompenzáció például csak 2015-ben jelenik meg a számokban, mert akkor folyt be a pénz. Emiatt az adatok 2013-tól kezdve a pénzek áramlását nézve ugyan helyesek, ám mégsem tükrözik jól a vállalat tényleges, adott évre vonatkozó teljesítményét.

Ahhoz, hogy például a 2013-as teljesítményt a veszteséget okozó kötelező tevékenység nélkül lássuk, az üzemi eredményhez hozzá kell adni a 2013-ra megítélt kompenzációt (hiszen a munkát a cég elvégezte, csak éppen az érte járó kárpótlást nem kapta meg abban az évben). Ezzel szemben a 2014-es hivatalos eredményből le kell vonni a 2013-ra kapott pénzt, és csak a 2014-re járó összeggel kell számolni, és így tovább, minden évben. Ha ezzel a módszerrel letisztázzuk a számokat, akkor az alábbi grafikon rajzolódik ki:

Ezek szerint 2014-ben a vállalat valamiért katasztrofális évet zárt, ekkor még 5 milliárd forint feletti kompenzációval is 8,7 milliárdos mínuszban volt, ami példátlanul rossz teljesítmény.

A legérdekesebb összehasonlítás azonban az, ha úgy számolunk, hogy mi lett volna a vállalattal kompenzáció nélkül. Ez azért releváns felvetés, mert egészen 2012-ig úgy működött a cég, hogy ilyet nem kapott, vagyis külső segítség nélkül, házon belül oldotta meg a rákényszerített veszteség ellensúlyozását, és általában sikerrel tette ezt, hiszen nyereséggel zárt. Ezt úgy oldotta meg, hogy a versenypiacokon annyi bevételt termelt, amely elegendő volt a kompenzációra, és így az államnak nem adnia kellett, hanem osztalékként még ki is vehetett pénzt a cégből, ha akart. 

Ha kivesszük a kompenzációt az adatokból, akkor ezt a grafikont kapjuk:

Ezen is az látszik, hogy 2014-ben óriási zuhanásban volt a posta, amelynek terheit vélhetően ma is maga előtt görgeti, de az is nyilvánvaló, hogy az utóbbi pár évben a vállalat már messze nem tudta olyan mértékben a versenypiacról ellensúlyozni az államilag rátolt veszteségeket, mint korábban. A romlás szembetűnő mértékű. 

A 2016-ra kért, és a múlt év végén megkapott kompenzáció összegénél érdemes megállni egy kicsit, és egy osztást elvégezni: a 4 milliárd 664 millió 250 ezer forintban a 15 millió 310,95-ször van meg. Ez éppen a forint-euró árfolyamnak tűnik, és nem véletlenül, mert

a posta 2016-ra a veszteség szempontjából elérte a plafont: annyi pénzt kellett kérnie az államtól, amennyit csak lehetett, azaz 15 millió eurót.

Nagy valószínűséggel arról van szó, hogy a kimutatott veszteség még meg is haladhatta ezt a maximumot, csak a jogszabályi határ miatt ennél több kompenzációt már nem kérhettek. Annak ugyanis nagyon kevés az esélye, hogy a számviteli szétválasztással kiszámolt kompenzációs összeg gyakorlatilag forintra megegyezzen a felső határösszeggel. A tényleges veszteséget a cég nem közölte velünk.

De honnan keletkezik ez az egyetemes szolgáltatói veszteség? A cég a fent említett tényezők mellett kérdésünkre azzal érvelt, hogy ”az egyetemes postai szolgáltatási kötelezettség teljesítését a piac nem fizeti meg teljes körűen”. Emellett azt is mondja, hogy “az egyetemes szolgáltatónak nincs lehetősége arra, hogy a kereslethez rugalmasan igazítsa a hálózatát, nyitva tartásait, árait, és egyáltalán a szolgáltatásnyújtást, mert a szolgáltatást fenn kell tartania országosan, minden településen, és a díjemelési lehetősége is jogszabályban korlátozott”.

Vagyis az állam nem engedi a cégnek, hogy a díjait emelje, nem engedi meg a hálózat szűkítését, és ennek az a következménye, hogy a postai szolgáltatásokat a megrendelők nem fizetik meg teljes mértékben. Márpedig a megrendelők döntő része szolgáltatócég, amely levélben tartja a kapcsolatot az ügyfeleivel. Magánszemélyek már rég nem küldenek nagy mennyiségben levelet, ők e-maileznek, sms-eznek, vagy csetelnek, így

az egyetemes körbe tartozó küldemények nagy többségét már rég a bankok, a távközlési cégek, a közműszolgáltatók és hasonló társaságok küldik ki.

Vagy például a kormány a nemzeti konzultációval, esetleg az Erzsébet-utalvánnyal, ami szintén ebbe a körbe tartozik.

A döntően most már állami kézben lévő közműcégek postaköltsége jelentősen csökken azzal, hogy nem fizetik meg teljes mértékben postaköltséget, ez hozzájárulhat ahhoz, hogy jobb eredményt mutassanak ki. Csakhogy így a piaci szolgáltatók, a bankok, a biztosítók a telefoncégek és a többiek sem fizetik meg a postai szolgáltatás valós árát, és minden egyes feladott levelükkel a postavállalat eredményéből csípnek le egy darabot. Ezt kompenzálja az állam, vagyis a piaci szereplők valós költségeinek egy részét egyszerűen szétteríti az összes adófizető között.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Vállalat eredmény kompenzáció levél Magyar Posta nyereség posta veszteség Olvasson tovább a kategóriában