Egy vállalat célja mostantól csak nem az, hogy pénzt csináljon a részvényeseinek, hanem hogy “értéket teremtsen” az összes partnerének, így a dolgozóinak, a fogyasztóinak, a beszállítóinak, sőt, a tágabb “közösségeiknek” is. Ezzel állt elő a legnagyobb amerikai vállalatok vezérigazgatóiból álló Business Roundtable nyár végén.

Az amerikai vállalatokat sokat támadták az utóbbi évtizedekben éppen ezzel, tehát hogy csak a profitot hajszolják, semmi más nem érdekli őket. Közben a válság után a nagyvállalatok sokkal gyorsabban magukra találtak, mint az átlagember, az egyenlőtlenség pedig soha nem látott szintre nőtt. Ez látszik azon is, hogy vállalati profit aránya az amerikai gazdaság egészéhez képest az utóbbi másfél évtizedben a duplája volt a megelőző évtizedekben megszokottnak.

Ebből a profitból aztán a vállalatok nem beruháztak vagy béreket emeltek, hanem inkább visszaadtak a tulajdonosaiknak (osztalék és részvény-visszavásárlás formájában). Nem változtatott ezen a Trump-kormányzat vállalati adócsökkentése sem, ami megint nem a beruházásoknak vagy a béreknek adott lökést, hanem a befektetőknek visszafizetett pénznek. Ez csak növeli az egyenlőtlenséget. Sokan visszasírják az évtizedekkel ezelőtti nagyvállalatokat, amelyek – legalábbis egy ilyen nosztalgikus megközelítésben – nagyobb felelősséggel bírtak saját munkavállalóik felé.

Most viszont Apple-től kezdve a JP Morganen át a Walmartig amerikai – de valójában globális – óriásvállalatok sora írta alá a forradalminak tűnő gondolatot, hogy mostantól nem csak a negyedéves profitot fogják harácsolni. (Érdemes megnézni a kiáltvány honlapját, csak 15 egérgörgetéssel lehet végiglapozni az aláíró CEO-k listáját.)

Ez mind nagyon jól hangzik, de sajnos nem kell nagyon rosszhiszeműnek lenni ahhoz, hogy némi hátsó szándékot fedezzünk fel a ravasz CEO-k hirtelen eszmélése mögött.

Abban van némi irónia, hogy a vállalati menedzserek nagy fordulatként hirdetik meg, hogy mostantól figyelni fognak fogyasztóik érdekeire is, de nem csak erről van szó.

Ott van például rögtön a vállalati kommunikációs szempont, tehát hogy mind a fogyasztók, mind a megnyerendő munkavállalók szempontjából van mit fényezni az óriáscégek megítélésén. Mivel egyre inkább a pörgős, globalizált városokban koncentrálódik a vásárlóerő, ezért a vállalatok mindent megtesznek, hogy gesztusokat tegyenek az itt élők világnézete felé. Ebbe most beletartozik a környezetvédelem, az egyenlőtlenség miatti aggodalom és más, “társadalmilag liberális” dolog is. (Egyébként ugyanez az oka annak, hogy az amerikai nagyvállalatok kifelé kommunikált értékrendje egyre távolabb kerül az egyébként őket kiszolgáló republikánusok konzervativizmusától.)

Ezzel valamennyire összefügg, hogy a vezérigazgatók egy picit messzebb látnak ebben a kérdésben, mint a számukra kedvező mostani helyzet. Elég komoly az esély arra, hogy Donald Trumpot egy olyan demokrata fogja követni, aki sokkal határozottabb állami szabályozást ültetne gyakorlatba. A magát szocialistának nevező Bernie Sanders mellett a mostani előválasztás sztárja, Elizabeth Warren a pénzügyi tévék beszélgető műsorainak rettegett tárgya. Ezért teljesen racionális lenne, ha a vezérigazgatók elébe szeretnének menni a – pénzügyi, energetikai, technológiai szektorbeli – szabályozás szigorításának, és előre megnyerni a PR-csatát, hogy úgy tűnjön, mintha nem is lenne szükség a szigorúbb szabályokra, hiszen a cégek maguk megoldják az önszabályozást.

De nem csak a vállalatok külső környezetéről van szó. A vállalati menedzsment és a tulajdonosok konfliktusokkal terhelt viszonya a modern gazdaság egyik mozgatórugója, és ezen belül a vezérigazgatók mindig is törekedtek arra, hogy nagyobb függetlenséget vívjanak ki maguknak. A tulajdonosi kontroll enyhítése és a vezetői felelősség felvizezése jellemző törekvése a vállalati menedzsmenteknek, és a most behozott szempontok remek eszközöket adhatnak erre. “Gyengébbek voltak a legutóbbi negyedéves eredmények? Igaz, igaz, de valójában csak figyelembe vettük a beszállítóink és ‘közösség’ érdekeit.”

Könnyű tehát átlátni a vezérigazgatók motivációin, de van ezzel egy ennél jelentősebb probléma is: a mostani jogi struktúrában ez az elgondolás nem is teljesen legális. A vállalkozások célja ugyanis az, hogy az alapítók-tulajdonosok számára értéket teremtsenek. Ez nem egy elvont dolog, hanem a törvénybe foglalt kötelessége a menedzsmentnek, hogy az elvárható legnagyobb gondossággal dolgozzanak a tulajdonosok gyarapodásán (fiduciarary duty) – ha ezt nem így teszik, akkor a befektetők nem csak elmozdíthatják, hanem be is perelhetik őket. (A magyar polgári törvénykönyvben szereplő definíció is hasonló: “üzletszerű közös gazdasági tevékenység” végzésére lehet céget alapítani, amiben az “üzletszerű” azt jelenti, hogy a célja nyereség- és vagyonszerzés.)

Végső soron tehát egy hatalmi kérdésről van szó. A vezérigazgatók szeretnék, ha mostantól nem csak az üzlettel kellene foglalkozniuk, hanem társadalmi problémák megoldására is hivatkozhatnának célként. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyobb mozgástérre és hatalomra tart igényt a menedzsment, hogy ő határozhassa meg, mikor melyik célt tartja fontosabbnak.

Ennél valószínűleg jobban szolgálná a teljes társadalom érdekeit, ha a vállalatvezetők azon dolgoznának, amihez hagyományosan jól értenek (erőforrások allokálása, profittermelés), miközben a társadalom szabja meg a játékszabályokat, amelyek mindenkire kötelezőek, és amiket be is tartatnak. Ilyen rendszer viszont magától nem alakul ki, vezérigazgatók jóakaratából pedig pláne nem, hanem a leginkább politikai nyomás és mobilizáció eredményeként.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Vállalat business roundtable menedzsment tulajdonosok Olvasson tovább a kategóriában