Michael Falser bécsi építész-művészettörténész a Müncheni Műszaki Egyetemen alapvetően a német kolonialista (gyarmati) építészettel foglalkozik, de kutatásai kapcsán nemrég néhány olyan gyöngyszemre is ráakadt, amelynek magyar történelmi vonatkozásai is vannak. A bécsi levéltárban régóta porosodott sok olyan dokumentum, amely Ausztria-Magyarország egykori kínai koncessziós területéről származott, de eddig nem sok mindenkit érdekelt. Falser ezeket vette most elő, és többéves kutatómunka után idén őszre készített belőle egy vaskos tanulmánykötetet. Munkájának Ausztriában olyan visszhangja lett, hogy ezzel a témát újra feltette az ottani történet- és művészettörténet-tudomány térképére.

A könyv pdf formátumban, angol nyelven innen szabadon le is tölthető, és böngészését már csak azért is ajánljuk, mert tele van korabeli fotókkal, sok olyannal is, amelyeket eddig sosem közöltek.

Ausztria-Magyarország 1901-ben jutott hozzá a Peking közvetlen szomszédságában lévő Tiencsinben egy 0,6 négyzetkilométeres területhez, az úgynevezett boxerlázadás leverésében vállalt szerepének köszönhetően. Az angol elnevezéssel elhíresült kínai felkelők, a boxerek fő célja az országban akkoriban már jó ideje egyre szaporodó „imperialista”, azaz külföldi, leginkább japán, de francia, angol, német és még számos államhoz tartozó kereskedelmi-politikai érdekeltségek felszámolása volt. 1900-ra a felszabadító törekvések nyílt erőszakba torkolltak, a boxerek megtámadták Pekingben a külföldi kolóniákat, amire az érintett anyaországok lényegében egy katonai invázióval válaszoltak.

Ausztria-Magyarország a kínai terjeszkedést azelőtt nem vette komolyan, illetve ahogy az Falser munkájából is kiderül, éppen ekkor kezdte volna komolyabban venni. A közelben állomásozó hadihajók legénysége ezért bekapcsolódott a lázadás leverésébe.

Az akcióban nyolc ország (Németország, Japán, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, az USA, Olaszország és Ausztria-Magyarország) vett részt, de formális szövetséget nem kötöttek. A teljes állomány mintegy 45 ezer katonából állt, Ausztria-Magyarország azonban mindössze az ott lévő négy hadihajó 296 tengerészét vonultatta fel, azaz részvétele minimális volt. Bécsben úgy döntöttek, hogy szárazföldi csapatokat nem küldenek a területre.

Katonák a boxerlázadást leverő nyolc nemzet hadseregeiből. Balról jobbra: brit, amerikai, ausztrál, indiai (brit gyarmat), német, francia, osztrák-magyar, olasz és japán katona. Fotó: Wikipedia

Amikor a Peking felé vezető úton az inváziós csapatok Tiencsinben heves harcokba bocsátkoztak a kínai erőkkel, 1901. február 7-én a monarchia Kínába és Japánba kinevezett minisztere (aki egyébként egészen addig Tokióban lakott) sürgönyt küldött Bécsbe. Ebben engedélyt kért a külügyminisztériumtól, hogy elfoglaljon Tiencsinben

egy földdarabot, amely most egészen jól kínálkozik erre, a Hajho folyó bal partján, az olaszok által már elfoglalt terület szomszédságában, elég közel a vasútállomáshoz, a fő kínai városrésszel szemben, a folyó túlpartján.

A ma koncessziónak nevezett megállapodás így valójában kisajátítás, háborús jóvátétel volt, a boxerlázadást leverő hatalmak erőből tárgyalva egyoldalú szerződésekkel szereztek meg vagy növeltek területeket a tengeri kijárattal is rendelkező településen.

A megszerzett osztrák-magyar területen 30 ezer kínai élt, főleg a folyó jobb partján, az európai mintára tervezett fejlesztéseket pedig a bal parton képzelték el, a két terület között egy fából épített pontonhíd biztosította az összeköttetést.

A magyarul akkoriban „telepítvénynek” nevezett területen osztrák-magyar törvények szerint élték az életüket a lakosok, amennyiben ott tartózkodtak. Ha azonban elhagyták a zónát, akkor a megállapodás értelmében a kínai törvények vonatkoztak rájuk. A közigazgatást és a rendet 40 osztrák-magyar tengerész tartotta fenn, illetve egy 70 főből álló helyi kínai beosztott egységet is szerveztek melléjük.

Haditengerészek az osztrák-magyar koncessziós területen, Tiencsinben. Fotó: Vasárnapi Újság/Szuk Géza/Arcanum

A Peking melletti szerzemény azonban sosem keltette fel igazán a bécsi és a budapesti döntéshozók fantáziáját, ami a történészek szerint elsősorban azzal indokolható, hogy a monarchiának hagyományosan nem voltak/lehettek gyarmati ambíciói, és kereskedelmének csekély része érintette csak Kelet-Ázsiát.

Emiatt csak nagyon kevés leírás maradt fenn a területről, ám az egyik legrészletesebb éppen magyar nyelven íródott. Szuk Géza, a Ganz gyár főmérnöke 1903-04-ben egy kínai-japán úton mérte fel, hogy mit lehetne kezdeni az ottani kereskedelmi érdekeltségeinkkel. Beszámolója a Vasárnapi Újságban jelent meg 1904-ben, „A mi kis Khínánk” címmel.

A főmérnök sokkal fejlettebb városnak nevezi Tiencsint, mint amire számított, a Hajho folyót például jól hajózhatónak írja le, part menti sávja pedig végig lakott, megművelt.

A jóval korábban létrejött angol és a francia zóna ekkor már sokkal jobban kiépült, az osztrák-magyar telepítvényen Szuk látogatásakor még csak a konzuli épület állt új építésként. Amint írja, a japánok és a németek a saját részükön egyszerűen ledózerolták a kínai városrészt, és azon építkeznek, az osztrák-magyar terület azonban szinte érintetlen, a 30 ezer kínai lakos 2-3 méteres szűk utcákban lakik, ők alkotják a zóna fő részét.

Szuk szerint a nagyhatalmak Tiencsit a jövőbeni észak-kínai kereskedelmi központnak tartják, mert a Kína belső területeiről északkelet felé áramló áruk tengerpartközeli logisztikai központja válik majd belőle. Ebben Peking közelsége és a már meglévő vasúti összeköttetés is segíteni fog. Az osztrák-magyar terület pedig közel fekszik a vasútállomáshoz és persze folyópartja is van, a híddal.

Tientsinnek most ugyan még talán nincs meg az a fontossága, mint Sanghainak és Hongkongnak, de meglesz, ezt reményli minden kereskedő és ezért igyekeznek már most megvetni lábukat

– írja Szuk Géza.

A bécsi bürokrácia azonban nagyon nehezen mozdult, amikor a fejlesztésekről volt szó. Carl Bernauer konzul a hazaküldött leveleiben már 1902 elejétől fogva sürgette, hogy kezdjék el a terület fejlesztését-átépítését, mert például neki sincs hol laknia – először a francia, majd később a német területen bérelt lakást.

Az osztrák-magyar rész fő problémája az volt, hogy a város kereskedelmi központjának számító francia területekhez képest még fejletlen perifériának számított. Ahhoz, hogy a város vérkeringésébe be lehessen kapcsolni, új hidat kellett építeni a Hajho folyón, mert a meglévő fa pontonhíd a növekvő terhelést nem bírta volna el.

Először azonban a konzul és hivatalának elhelyezését kellett megoldani, az osztrák tervek alapján és a főleg Ausztriából odaszállított alapanyagokból hosszas előkészület után két olyan épületet húztak fel a folyópartra, amely stílusával és fehér falaival ordítóan kilógott a környezetéből.

Ezt követte a teljes folyópart rendbetételének tervezése, illetve az új híd megépítése. Ahogy Falser írja, hosszas egyeztetések után sikerült a hidat beilleszteni a többi koncessziós területen át futó, és éppen akkor tervezett villamoshálózatba is, így 1905-ben átadták az osztrák-magyar telepítvény máig legfontosabb építményét, a korábbinál lényegesen nagyobb terhelést bíró vashidat.

Az osztrák-magyar zónában épített híd egy későbbi felvételen. Fotó: Wikipedia

A híd felhúzása után külön társaságot alapítottak a városrész fejlesztésére, de a következő években a projekt számos problémába ütközött. Egyebek mellett fel kellett volna számolni a területen lévő nagy kiterjedésű temetőnek legalább egy részét, ebbe azonban a kínai hatóságok vonakodtak belemenni.

A két legfontosabb következő fejlesztés a folyó szabályozása után a folyóparton európai mintára létrehozott utca-sétány és a híd folytatásaként kezdődő új utca volt, illetve lett volna, ebben azonban már nem sikerült előrehaladni.

Bécsben továbbra sem kapott megfelelő reklámot-támogatást az a lehetőség, hogy a monarchiából telepesek költözzenek ki Kínába, és történelmi okok miatt az osztrák polgárokban eleve nem volt meg a nagy szándék arra, hogy ennyire távoli vidékekre menjenek. A telepítvény így fokozatosan egy tyúk-tojás problémába süllyedt: mivel a telepesek csak nem akartak megérkezni, a fejlesztésekre sem lehetett forrást szerezni, fejlesztések híján pedig esély sem volt arra, hogy Tiencsin vonzó célponttá váljon az osztrák kiköltözők számára. A telepesek leginkább egy elkülönített európai városrészt szerettek volna, ahol „higiéniai okokból” nem kell semmitől tartaniuk, ennek az igénynek azonban az osztrák-magyar telepítvény soha nem felelt meg igazán.

A helyzetet súlyosbította, hogy 1911 őszén egy tájfun utáni árvíz szinte a teljes zónát elmosta. Kínai házak ezrei omlottak össze, ráadásul a kínai hatóságok az osztrák-magyar konzulátust is hibáztatták a katasztrófáért. Az egyébként is nyögvenyelősen menő fejlesztések gyakorlatilag leálltak, a kínai házak tömeges kisajátítása elbukott a lakosság és a helyi hivatalok ellenállásán. A területfoglalás után még 15 évvel sem volt tiszta, hogy egyáltalán hol húzódik pontosan a koncessziós terület határa, és ez például a kínai városrésszel közös határvonal mentén folyamatos összetűzésekre adott okot.

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, Kína kezdetben semleges maradt, és a kereskedés Tiencsinben tovább folyt, de a zónák idővel egyre kevésbé tudták elkerülni, hogy anyaországaik érdekeltsége szerint (antant- és központi hatalmak) kettészakadjanak. A britek különösen eredményesen léptek fel a német és osztrák-magyar zónák kereskedelmi ügyleteivel szemben, az osztrák konzulban idővel az is felmerült, hogy a központi hatalmak területeit egyesíteni kellene.

Erre azonban nem került sor, Kína 1917-ben hadat üzent Németországnak, és ennek következtében a monarchiának is, ez többek között azt jelentette, hogy azonnal igényt formált az 1901-ben tőle elvett koncessziós területekre. Az első világháború után Tiencsinben így csak a nyertes államok (például franciák, angolok) településrészletei éltek tovább, de azok is csak a második világháborúig. A széteső Ausztria-Magyarország utódállamai formálisan a Párizs környéki békeszerződésekkel vesztették el minden jogukat arra, hogy Tiencsinben bármiféle igénnyel lépjenek fel a jövőben. Az osztrákok végül 1923-ban adták el a konzulátus épületét.

Falser friss helyszíni beszámolóiból ugyanakkor az is kiderül, hogy érdekes módon Tiencsinben egyfajta reneszánszát élik ma az egykori koncessziós területek, a megmaradt épületeket egyrészt turistalátványosságként mutogatják, másrészt olykor még eredetinek látszó stílusban is fejlesztik a területeket.

Az osztrák-magyar hagyatékból mára csak a konzulátus épülete és a híd maradt meg többé-kevésbé eredeti állapotban, de ezek érdekes elemei ennek az újfajta, európai épületekből álló tiencsini témaparknak.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ Ausztria-Magyarország gyarmat Hongkong Kína koncesszió Szuk Géza Tiencsin Olvasson tovább a kategóriában