2022 nemcsak az energiaárakban hozott drámai változást, de talán a saját pazarlásunk mértékéről is tisztább lett a képünk – ha a gyakorlatunkon nem is tudtunk egyik napról a másikra radikálisan változtatni. Míg egyéni, háztartási szinten a rezsiemelések kiélesítették a dilemmát, hogy pontosan hány fokra is kell, érdemes, elégséges felfűteni a hálószobát, társadalmi méretekben a nemzeti léptékű energiahatékonyság is egzisztenciális kérdéssé vált. Amíg erről elsősorban klímavédelmi szempontból esett szó, a magyar politika leginkább csak kötelező elemként, az EU-s elvárásokhoz úgy-ahogy alkalmazkodva foglalkozott a témával, a saját vállalásait és törvényeit sem vette komolyan. Most, amikor már sokkal erősebben érezhető, hogy saját zsebre is megy a játék, hirtelen mindenki felismerte, hogy nem feltétlenül az utcát kellene fűteni a lakás vagy az iroda helyett. Az elmúlt évek elmaradt intézkedései azonban most ütnek vissza.

2015 óta a magyar Országgyűlés által elfogadott törvény kötelezi arra a magyar államot, hogy minden évben állítsa össze és február végéig tegye közzé azoknak az épületeknek a listáját, amelyek az energiahatékonysági nemzeti minimumkövetelményeknek sem felelnek meg. Nem kevés ilyen van, becslések szerint az épületek 15 százaléka a legrosszabb, “G” kategóriába tartozik. A pontos számot azonban senki nem ismeri, az energiahatékonysági törvény rendelkezése ugyanis azóta is papíron maradt.

A feladattal a Lechner Tudásközpontot bízták meg, de az Állami Középület Kataszter egyelőre nem jött létre, csak arról vannak időnként hírek, hogy az energetikai félújításokhoz szükséges helyiségszintű, 3D-s adatbázis az uniós források felhasználásával továbbra is készül. A Lechner ugyan gyűjti az épületenergetikai tanúsítványokat, de csak azokra az épületekre, amik forgalomba kerülnek, vagy amiket felújítanak, és még ezek sem nyilvános adatok.Törvény szerint a középületek üzemeltetőinek ötévente energiamegtakarítási intézkedési tervet is kellene készíteniük, de értelmes állami nyilvántartás híján ez sem működhet a gyakorlatban.

Működő kataszter híján az is meglehetősen kérdéses, hogy Magyarországon milyen szempontok szerint költik el például az elvileg a középületek energiahatékonyságának javítását támogató EU-s forrásokat. Az elmúlt években összesen 350 milliárd forint vissza nem térítendő támogatásra írtak ki ilyen pályázatokat: A KEHOP Plusz és TOP Plusz operatív programok keretében “középületek kiemelt jelentőségű energiahatékonysági felújítására és megújuló energiaforrás hasznosítására” lehetett forrásokat szerezni. Mint egy 2019-es tanulmányában Horváth István, a győri Széchenyi István Egyetem docense fogalmazott: a meglévő középületek korszerűsítésére a KEHOP programok keretében adott támogatások

“igénybevétele nagyban az épületek üzemeltetőinek rátermettségétől, elszántságától és politikai kapcsolataitól függ”.

A vonatkozó uniós pályázatok hasznosulásáról most a Társadalmi Reflexió Intézet végzett alapvetően jogi megközelítésű kutatást. Más, problémásnak tűnő ügyek mellett azt vizsgálták (a tanulmány pdf-ben itt letölthető) , hogy az épületenergetika területén elmaradt magyar intézkedések, a megfelelő jogi környezet nélkül kiírt pályázatok milyen károkkal járnak, és hogy van-e jogi lehetőség emiatt a magyar állam szervei ellen pert indítani.

Európában több országban hódítanak az úgynevezett klímaperek, melyekben jellemzően az államot kérik számon civilek az elmaradt klímaintézkedések miatt. Nálunk erre még nincs precedens, és a magyar jogi rezsim és bírósági gyakorlat nem is biztos, hogy különösebben kedvezne neki. Bár a magyar Alaptörvény is deklarálja például az egészséges környezethez való jogot, Magyarországon a rendes bíróságok nagyon kerülik, hogy önmagában egy alapjog vagy az Alaptörvény megsértésére alapozva hozzanak ítéletet. Ezért inkább az alkotmányos út lenne járható, de az Alkotmánybírósághoz nálunk az állampolgárok csak konkrét, őket ért jogsérelemmel kapcsolatban fordulhatnak – jogrendszerbeli hiányosságokra csak meghatározott állami szervek, például az Alapvető Jogok Biztosa tudná felhívni a testület figyelmét.

Így inkább csak konkrét pályázati döntéseket lehetne közigazgatási úton megtámadni , a jogszabályi és a pályázati rendszer általános hiányosságait kevésbé. Pedig a problémák alapját ezek okozzák.

Magyarországon is az épületek a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók és energiafelhasználók. EU-s átlagban az épületek felelősek a teljes végső energiafogyasztás 40 százalékáért, Magyarországon az 50 százalékot is elérheti ez az arány. A háztartások egy főre vetített energiafogyasztása 12 százalékkal magasabb az uniós átlagnál; a problémát fenntartja, hogy nincs elég jól célzó, hatékony és kiszámítható finanszírozást jelző olyan állami program, ami tömegével elérhető lenne a lakástulajdonsok számára, és kifejezetten előírná az energiahatékonyság növelését.

Középületek esetében az állam közvetlenebb módon léphetne fel, hiszen itt az önkormányzatok mellett az állam a fő fenntartó. Ez már csak azért is elodázhatatlan lenne, mert az épületállomány elöregedett, az irodaépületek bő harmada például 1945 előtt épült. Különösen sok az öreg iskolaépület: a középületállomány energiafogyasztásának a 60 százaléka oktatási épületekhez köthető.

Emiatt évente már százezres léptékben kellene felújítani Magyarországon, de ehhez képest a valóságban mindössze ezres léptékről lehet beszélni.

Pedig az uniós Irány az 55 % intézkedéscsomaghoz illeszkedően még ebben az évtizedben 39 százalékkal kellene csökkenteni a primerenergia-fogyasztást, és a közszektorban minden egyes évben 1,9 százalékkal a végső energiafogyasztást. Főszabály szerint, 2027. január elsejéig már minden új középület zéró kibocsátású kellene, hogy legyen. Három évvel később ez már az összes épületre vonatkozik majd, tehát a lakóingatlanokra is.

Ez az újépítésű házaknál igényel egészen más megközelítést, mint ami Magyarországon ma jellemző. De a komolyabb energiamegtakarítás érdekében a meglévő, sokszor elöregedett épületállomány energetikai mélyfelújítása sem nélkülözhető. 

különben bontani kell.

Magyarországot uniós kötelezettség köti, hogy a legrosszabbul teljesítő épületeket (ez a G energetikai kategóriára vonatkozik, nagyjából a magyar épületállomány 15 százaléka tartozik ide) néhány éven belül vagy fel kell újítani, vagy pedig le kell bontani. Lakóépületek esetén a céldátum 2030, míg középületeknél már 2027. Az F kategóriájú épületek is csak három év laufot kapnak ehhez képest: az ebbe a kategóriába tartozó lakóépületeket 2033-ig, a középületeket 2030-ig kellene kivezetni.

Az idén nyáron elfogadott magyar Hosszú Távú Felújítási Stratégiában a magyar állam többek között arra vállal kötelezettséget, hogy 2030-ig minden évben felújítja a középületek 5 százalékát. Külföldi tapasztalatok alapján ezzel öt év alatt a közintézményeknél 15-30 százalék körüli energiafelhasználás-csökkenést reális elérni. Az energetikai felújításokat értelemszerűen a legrosszabb energiabesorolású, leginkább pazarló épületeknél lenne érdemes megkezdeni. Jelenleg azonban országos nyilvántartás híján nincs általános, összehasonlítható szempontrendszer.

A kutatás szerzői arra jutottak, hogy az állam bizarr mértékű információhiányban van ezen a téren, ezért lényegében nincs abban a helyzetben, hogy célszerű döntéseket hozzon. Bár egy megfelelő energetikai nyilvántartás, folyamatos monitorozás, utánkövetés jelentős kibocsátási megtakarításokat tenne lehetővé, és ehhez még tekintélyes uniós forrás is rendelkezésre állt, ma alig lehet arról tudni valamit, hogy járt-e valamilyen eredménnyel az ezen a címen kiszórt több száz milliárdnyi forint.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz energia energiafelhasználás épületfelújítás klímaalkalmazkodás középület Olvasson tovább a kategóriában