Márcsak a rezsi miatt is sokat van szó mostanában a Kádár-kockákról, hiszen a hatvanas-hetvenes évek tipikus családi házaiban élőket különösen súlyosan érinti az energiaár-emelkedés. A fridzsiderszocializmus életmódpolitikájának annak idején fontos része volt a sokak lakhatásán segítő típusház, ami a panelekkel, a Merkúrnál évekre előre befizetett Trabant-Wartburg-Zsigulival, háztájival, GMK-val, fusizással, fagyasztóba tett féldisznóval együtt hamarosan rendszerszimbólummá emelkedett.

A Kádár-mercire már valamivel kevesebben emlékeznek, pedig jelkép volt az is: a hetvenes évek protokollautója, az “A-rendszámos” Mercedes 280SEL 3,5, amivel a magyar állami és pártvezetők is jártak. Nem annyira meglepő, de a rendszerre jellemző, hogy az MSZMP vezetői szovjet helyett nyugatnémet kocsira tették inkább a kékvillogót, a hierarchiában valamivel lejjebb lévő funkcionáriuosk körében pedig egyenesen tombolt a Merci-őrület. A Kádár-házaspár, pontosabban a pártfőtitkár nyilvánosan nem sokat mutatkozó felesége, Tamáska Mária egyébként saját használatra kapott egy Volgát is, méghozzá a szovjet elsőtitkár Hruscsov nejétől, ajándékba. Használni nem használták, de nem annyira Kádár sokat emlegetett puritanizmusa miatt: 30 ezer akkori forintért eladták inkább a magyar államnak, vagyis a protokollajándék Kádár családjának a magánvagyonát gyarapította.

Erről Majtényi György ír az átdolgozva nemrég újra kiadott K-vonal. Kiváltságok, elit és luxus a szocializmusban című könyvében. Mint a történész bemutatja, Kádár nem igazán rajongott az autókért, inkább a reprezentatív különvonaton, az “Ezüstnyílon” szeretett utazni. Az elegáns szerelvény eredetileg ugyan kormányvonatnak készült, de azt ténylegesen a pártfőtitkár a sajátjának tekintette, így az ő kérésére került bele külön kártyaszoba is.

Majtényi a tavalyi vadászati világkiállításra időzítve írta meg a vadászat és a politika összefonódását taglaló előző művét, melyben azt az ívet mutatja be, ahogy a nagyúri/főelvtársi vadászat a Horthy-kortól a Kádár-rendszeren át a Medgyessy-, Csányi- , Lázár- és Mészáros-korszakokig változatlanul része maradt a hatalmat gyakorlók világának. A helyszínek, külsőségek is nagy állandóságot mutatnak;  rendszerek között innen nézve sokkal több a folytonosság, mint ahogy azt mutatni szeretik magukról.

Van ehhez hasonló tanulsága a szerző mostani könyvének is, melyben azt járja körül, milyen életmódot folytatott a nyilvánosságtól távolabb a rendszerváltás előtti pártnomenklatúra. Majtényi szerint abban, ha nem is ugyanannyira, mint a mai elit esetében, de azért jócskán jelen volt a fennhéjázó luxus: “A kommunista pártvezetők elviekben a munkásosztály hatalmát és a társadalmi egyenlőséget hirdették ugyan, ám tetteikkel inkább csak saját önös érdekeiket szolgálták, s idővel alig-alig különböztek az elődeiktől” – emeli ki Majtényi, miközben a szocialista kori elit életvitelét ilyen plebejusan karcos képekkel festi le:

“A Gundelben tartott lakomák, a társasvadászatok, a villalakások vagy a nyugati autók mind távol estek a szocialista rendszer ideológiájától. A kommunista politikusok szokásaikban meglehetősen messze álltak a társadalomtól, és talán közelebb voltak a Horthy-kor elitjéhez, amelynek a mintáit követték, mint szovjet elvtársaikhoz. Az ő vadászházaikat, márványasztalaikat, kristálypoharaikat és porceláncsészéiket használták.”

A Kádár-rendszerről bő három évtizeddel a rendszerváltás után is általános a kép, hogy az minden bűne mellett viszonylagos egyenlőséget, a konszolidált emelkedés lehetőségét nyújtotta széles tömegeknek. Egy négy évvel ezelőtti felmérés szerint az emberek 37 százaléka az 1956 és 1990 közötti éveket tartotta “a legjobb időszaknak a magyaroknak”. Akkor még a covid, háború és energiaválság előtt voltunk; semmi ok azt feltételezni, hogy a Kádár-nosztalgia azóta csökkent volna.

Majtényi szerint azonban az államszocialista rend hatalmasságai a színfalak mögött egyáltalán nem mind éltek olyan visszafogott életet, mint amit a rendszer sugallt magáról. Ezt időnként valójában a korszakban is szóvá tették, néha még az ötvenes években is.

“(…) a parvenük, az újgazdagságukban, most szerzett hatalmukban tetszelgő újgazdagok mindig gusztustalanok”

– írta Háy Gyula egy 1956. október 6-án, véletlenül éppen Rajk újratemetésének napján megjelent cikkében, melyben az író az urizáló funkcionáriusoknak egy elképzelt “Kucsera elvtárs” bírálatán keresztül ment neki.

A vezetői jólét a munkás-parasztnak titulált rendszerben a nyilvánosság felé persze nem igazán volt megjeleníthető. Ez is szerepet játszott abban, hogy Rákosi a Városliget mellett neki kiutalt villából egy idő után a kevésbé szem előtt lévő Lóránt utcába, a budai hegyvidékre költözött. Itt az első titkár biztonságára is jobban tudtak elvileg figyelni, amit az ÁVH a gyakorlatban odáig vitt, hogy egy alkalommal lábon lőtték a szomszédban lakó fiához érkező idős férfit, aki a süketsége miatt nem állt meg az őrök felszólítására. Koch Hugó mérnök nála is rosszabbul járt: ő éppen egy esküvőre hajtott, amikor karambolozott a Rákosi Mátyást szállító autóval. Az álllamvédelmisek a baleset helyszínéről rögtön az Andrássy út 60.-ba hurcolták, majd szabotázs vádjával Recskre internálták.

Gépkocsit ekkor magánhasználatra néhány sztársportolón és művészen kívül csak pártfunkcionáriusok kaphattak, és budai villa is csak a Politikai Bizottság tagjainak és minisztereknek járt. Majtényi szavaival, az ÁVH “a kor reprezentatív ingatlankezelőjévé lépett elő”, a konspirációs célokra fenntartott lakásokból juttattak a vezetők szeretőinek is. Sokatmondó, hogy Péter Gábor részére az államvédelem keresett az ország egész területén „szakácsnőt”, miután az ÁVH vezetője megadta, hogy milyen magas és milyen alakú hölgyet képzelt el magának.

1950-ben született meg a terv, hogy a Szabadság-hegyen, egy volt grófi birtokon egymás mellé költöztetik a legfelső vezetés tagjait. Ez az a Béla király úti épületcsoport, ahol a rendszerváltás után egy időre egymás mellett volt a köztársasági elnöki és miniszterelnöki rezidencia is – első ciklusában még Orbán Viktor is az ehhez tartozó ötvenes évekbeli, szocreál épületben lakott. A villacsoportot, ahová Rákosi, Gerő, Farkas Mihály végül mégsem költözött be, eufemisztikusan “szabadsághegyi lakótelepnek” nevezték. A fontos elvtársak így is a budai hegyvidék a népnyelvben csak káderdűlőnek nevezett részeit foglalta el, többnyire kitelepített, elüldözött, otthonuktól politikai okokból megfosztott emberek házaiba költözve be.

Amikor 1949-ben, még Rákosi belügyminisztereként Kádár a Rózsadomb egyik legjobb panorámájú, Cserje utcai telkéről kitúrta a korábbi tulajdonos Vértes István országgyűlési képviselőt, egyik első dolga volt, hogy úszómedencét építtessen a kertbe. Kipróbálni már nem tudta, hiszen Rákosi hamarosan őt is bebörtönözte, szabadulása után pedig már jobbnak látta a tudatos imidzsváltást, és ennek jegyében betemettette a medencét is.

„A vizet melegíteni kellett volna, az pedig nem kis pénz, s azt sem akarta az uram, hogy arról beszéljenek az emberek: Kádáréknál bezzeg úszómedence is van”

– idézi ezzel kapcsolatban Majtényi Kádár feleségének visszaemlékezését. Medence helyett így Kádár inkább keresett egyszerűséggel a rózsadombi tyúkólat mutogatta a vendégeknek: az ország tényleges vezetőjeként ugyanis baromfit vásároltatott a kertjébe, hogy a budai teraszról krumplihéjat szórhasson nekik.

A pártfőtitkár az elittársaságon belül is kerülte a fényűzést. Rendszerint a Munkácsy Mihály utcai pártüdülő menzahangulatú étkezdéjében ebédelt, és a balatonaligai pártüdülő zárt, Aliga II. részén felhúzott Kádár-villa is távol állt a harsány luxustól. A hétköznapi puritanizmus ugyanakkor sajátosan keveredett a vezetőnek kijáró életszínvonallal. A falakon értékes képzőművészeti alkotások sorakoztak, eredeti Szőnyi, Rippl-Rónai, Derkovits és Czóbel festmények, és bár a pártfőtitkár a rózsadombi villában legszívesebben hokedliről falatozta a káposztás cvekedlit vagy a krumplistésztát, a híres sámlit, melyet gondos kezek pácoltak a hálószoba bútoraival azonos színűre, a Kádár-házaspár a neobarokk garnitúra éjjeliszekrény alatt tartotta. 

Lehetséges ugyan, hogy ez illett is Kádár rendszerével összenőtt személyiségéhez, de ennél lényegesebb, hogy ez a legendásan szerény életvitel tudatos imázsépítés eredménye volt. “Hivalkodó puritanizmus”, mondhatnánk, ami krumplilevesestül, grízestésztástul fontos szerepet játszott a rendszer népi legitimációjában is. Erre annál inkább szükség volt, hogy sokaknak szúrták a szemét az olyan rendies kiváltságok, mint például a budai elitkórházban, a Kútvölgyiben való gyógykezelésre való jogosultság, ahol végig elkülönített részleget tartottak fenn a védett elvtársaknak. Mint Majtényi György írja, a Kútvölgyi volt az egyik, a korban 4K-ként is emlegetett kivételes előjogok egyike, a kocsihasználat, a K-telefon és a külföldi utak mellett. De a K-s előnyök nem értek véget a halállal sem. Egy jó hely a Kerepesi temetőben, netán a munkásmozgalmi panteonban: a megfelelő helyezkedés az öröklétben sem árt.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Közélet államszocializmus elit Kádár János Kádár-rendszer luxus Majtényi György történelem Olvasson tovább a kategóriában