A müncheni székhelyű, többek között bankjegynyomtatással is foglalkozó Giesecke & Devrient 2007-ben egyre vadabb megrendeléseket kezdett kapni egyik ügyfelétől, a zimbabwei jegybanktól.
A diktatúrába süllyedt afrikai ország gazdasága az inkompetens döntések sorozatát követően hamar bezuhant – a mezőgazdasági termelés visszaesett, az élelmiszerárak kilőttek, miközben Zimbabwe háborút folytatott Kongó ellen. Az élelmiszerárak elszállásával, a költségek emelkedésével és az intézményesült korrupcióval szemben a konszolidáció helyett a pénznyomtatás felpörgetését választották, ez pedig a szakadékba lökte a helyi fizetőeszközt, a zimbabwei dollárt is.
A pénzromlás mértékét jól szemlélteti, hogy a hetente leadott félmillió euró értékű megrendelés 170 milliárd zimbabwei dollárra szólt a nyomdának.
2008. júliusában végül a GIesecke & Devrient úgy döntött, hogy leállítja a szállításokat, nem nyomtat több bankjegyet az ország számára.
Zimbabwe a függetlensége (korábban Rodézia volt a neve) kikiáltása után az addigi rodéziai dollárt lecserélte a zimbabwei dollárra. A fizetőeszközt kezdetben 2-100 dollár közötti címletekben nyomtatták, ám az infláció felpörgésével megjelent először az 500, majd az 1000 dolláros címlet is, innentől kezdve pedig nem volt megállás. 2006-ra odáig fajult a helyzet, hogy egy kiló kenyér 850 ezer zimbabwei dollárba került, ekkor döntöttek úgy, hogy az inflációs problémát a lehető legegyszerűbb logikával oldják meg: elkezdik levágni a nullákat a címletekről.
A hatalmas médiafelhajtással megtámogatott folyamat során 3 nullával vágták vissza a címleteket, de sikertelenül: az időszak, amíg a lakosságnak lehetősége volt a régi címleteket átváltani az újra, olyan rövid volt, hogy rengeteg ember lemaradt róla, az ő egyébként is teljesen elinflált pénzük pedig végképp értéktelen papírcetlivé vált. Mivel fiskális politikai eszközökkel lényegében nem éltek, nem is tudott csillapodni az értéktelenedés üteme.
Nem sokkal később megjelentek az 5000, majd 5 millió zimbabwei dolláros címletek is. A havonta ezer százaléknál is magasabb inflációs ráta mellett a kormány úgy döntött, hogy az infláció betiltása majd fékezheti annak sebességét – tilos volt árakat emelni, azok a kereskedők, akik mégis hozzányúltak a hatósági árhoz, börtönbüntetést kaptak.
2007-ben inkább úgy döntöttek, hogy nem is közlik az inflációs statisztikákat a lakossággal, a hiperinfláció pedig vágtázott tovább. Az amerikai és a zimbabwei dollár között az árfolyamkülönbség 1:7100000 volt, egy dollár 7,1 millió zimbabweibe került. Egy évvel később, 2008 júniusára az infláció már a milliós tartományban mozogott. Rá egy hónapra tíz nullát vágtak le a címletekből, egy dollárra változtatva a tízmilliárdos címletet, ennek ellenére az év végére az infláció már szinte értelmezhetetlen mértékű 6,5 oktillió decillió volt. Ezt már leírni is nehéz, a 65 után további 107 nullát kellene rakni.
2009-ben tovább folytatódott a kilátástalan harc a nullákkal, további 12-től szabadultak meg, a három denominálás így összesen az eredeti dollár értékét tíz a huszonötödikennel csökkentette.
Ez már annyi nulla volt, hogy a számítógépek sem tudtak vele mit kezdeni, különböző alternatív megoldásokkal (csekkekkel) kellett kiváltani a készpénz használatát. Végül feladták a harcot, a zimbabwei dollár elvérzett, nem nyomtattak belőle többet, a lakosság elkezdett különféle külföldi fizetőeszközöket használni, amerikai dollárt, eurót, illetve a dél-afrikai randot, amely több országban is forgalomban van.
2014-ben aztán a kormány a dollárral egyenértékű kötvényt adott ki, amely hivatalos fizetőeszközként szolgált ugyan, de nem tekintették az ország hivatalos pénznemének. 2019-ben eltörölték a többvalutás rendszert, és megint belefogtak a saját pénz nyomtatásába, ami rövid úton ugyanúgy kezdett viselkedni, mint elődjei. Az amerikai dollár használatát újra engedélyezték, illetve idén júliusban aranyérméket vezettek be, hogy megpróbálják megfogni a további pénzromlást, amely augusztusban már a 300 százalékot ostromolta.
“Nem lehet az első lépés, ehhez előbb el kell végezni a házi feladatot!” – mondja Bálint Csaba, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem társult oktatója, a Román Nemzeti Bank igazgatótanácsának tagja. Románia 2005-ben hajtotta végre saját fizetőeszközének, a lejnek a reformját, amelynek során négy nullát vágtak le a címletekről. Az új lej bevezetése semmit nem ért volna, ha előtte nincs komoly gazdasági konszolidáció. A román gazdaság a kilencvenes évek elején durva mélyrepülésben volt.
A cél az volt, hogy 2007-re csatlakozni tudjunk az Európai Unióhoz, ehhez viszont rendbe kellett tennünk a makrogazdasági adatokat is.
A sorrend így pont a fordítottja volt annak, mint amit Zimbabwében láttunk: először kellett az inflációt megfogni, és csak aztán lehetett a nullákhoz nyúlni. Nem elhanyagolható tényező a lakosság bizalma az új címlet iránt: ha nem bíznak abban, hogy a kormány képes akár csak középtávon is megfogni az inflációt, nem fognak bízni a nemzeti valutában.
A lakosság pozitívan fogadta a lépést, mert egyszerűsítette az életet. Láttuk, hogy Nyugat-Európában két számjegyűek voltak az árak, nálunk mindenkinek milliókban kellett fejszámolást végeznie
– mondta Bálint Csaba.
Az egyik kihívás az volt, hogy a kereskedelem nem kezd-e el kerekíteni, tehá amit 18 000 lej volt, az nem lesz-e az átállás után kapásból 2? A váltás előtt már hónapokkal úgy kellett kiírni az árakat a termékekre, hogy azon szerepeljen az új lejben kifejezett ár is. Ennek ellenére volt egy pár hónapig tartó, kismértékű áremelkedés. Bálint Csaba szerint az átállás költségei menedzselhetőbbek egy ilyen manőver esetén, amikor csak nullákat kell levágni a címletekről, mint akkor, amikor egy teljesen új pénznemet (például eurót) vezet be egy ország.
Romániában a váltás ráadásul némileg az euróra történő majdani átálláshoz is közelebb hozta a rendszert: a 2005-ben bevezetett új lej mérete már megegyezik az eurós bankjegyek méretével, ami olyan hétköznapi ügyleteket tesz egyszerűbbé egy átállás esetén, mint például az ATM-ből történő készpénzfelvétel.
Pénz
Fontos