Egy átlagos halandó számára elég nehezen átlátható piacra lépett be Mészáros Lőrinc tőzsdei cége azzal, hogy megvásárolta a Tiszántúli Áramhálózati Zrt.-t az E.On-tól. A felvásárlást követően az Opus 400 településen 760 ezer háztartás és céges fogyasztó áramellátást biztosíthatja az általa megszerzett 25 ezer kilométernyi villanyvezetékkel. Magát a villamosenergiát nem Mészáros Lőrinc vállalata adja majd el az embereknek, de az Opus juttatja azt el a háztartásokba és munkahelyekre. Azt pedig, hogy mindezért mennyi pénzt kap majd, egy állami hatóság dönti el.

A gáz magyar lett, az áram nem

A kormánynak elég régóta deklarált célja, hogy a stratégiai üzletágakban a magyar tulajdonosok kerüljenek többségbe, és ennek a folyamatnak a megvalósítását legjobban talán épp az energiaszektorban lehet nyomon követni. A rezsicsökkentés amellett, hogy politikai termékként komoly lökést adott a Fidesznek a 2014-es választások előtt, nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy a magyar piac elvesztette vonzerejét a külföldi energetikai multik számára. Az elég kockázatos, és a rezsicsökkentéssel erősen veszteségessé váló (lakossági) gázpiacot szinte egy pillanat alatt bekebelezte az állami közműholding, az akkor még más néven futó NKM Nemzeti Közművek Zrt.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkOrbán kiadta, hogy magyarosítani kell a gazdaságot, így áll mostAz MKB és a TV2 sokat számított, de Baldauf László csúnyán betett a kormányzati akaratnak.

A folyamatnak azonban ez volt a legkönnyebb és főleg a legolcsóbb része. Ebben a szektorban ugyanis az igazi értéket nem a lakossági fogyasztók jelentik, hanem a hálózat: a több tízezer kilométernyi villamosenergia- és gázvezeték. Erről pedig a kezdetektől tudni lehetett: az államnak nem lesz több százmilliárd forintja, hogy teljes egészében megszerezze.

A gázszektorban ezen a területen is valamivel jobban haladtak a dolgok. Az NKM szinte pontosan két éve megvette korábbi francia tulajdonosától a 23 ezer kilométer hosszú gázvezetékrendszert fenntartó Dégáz Földgázelosztó Zrt.-t. Alig két hónappal később pedig tovább nőtt, ha nem is az állami, de a magyar tulajdonhányad a szektorban, hiszen 2017 decemberében a leginkább kétes gázüzleteiről ismert MET Holding is megvásárolta a Tigáz Zrt.-t, illetve annak 33 ezer kilométernyi gázvezeték-hálózatát.

Az áramszegmensben azonban korántsem haladt ilyen jól a magyarosítás. Hamar egyértelművé vált ugyanis, hogy a külföldi multik itt még a lakossági vevőket sem adják csak úgy át, mint a gázszektorban: a fogyasztókat csak a százmilliárdokat érő hálózatokkal együtt lehetett megszerezni. Mivel az NKM-nek (politikai és üzleti szempontból is) létkérdés volt, hogy a gáz mellett az lakossági árampiacra is belépjen, ezért be is vásárolta magát a szektorba: a korábban szintén francia tulajdonban lévő Démászt vette meg szőrüstül-bőröstül. Az akkori 121 milliárdos vételár azonban előrevetítette, hogy itt egy darabig azért még várni kell az áttörésre.

A nagy áttörés

Nos, úgy tűnik, hogy mostanáig kellett, a magyarosítás újabb lehetőségét pedig kissé paradox módon két itthon is aktív multi összeolvadása teremtette meg. Az áramszektort az NKM szerzeményén kívül Magyarországon két német cég, az E.On és az Innogy (a korábbi RWE)^*az Elmű illetve az Émász révén uralta, márpedig a két vállalat másfél éve úgy döntött, hogy fuzionálnak (egy elég komplex ügylet keretében).

Így tulajdonképpen egy kézbe kerülhetett volna az NKM-en kívüli teljes magyar áramszektor, ami arra utalt, hogy itt elbukik a kormány által megálmodott folyamat. Ám a magyar fél (illetve felek) jól ismerték fel, hogy tudnak mit ajánlani a létrejövő energiaórásnak, aminek a működésében Magyarország egy kis porszem, és épp ezért elég fontos számukra, hogy megtisztítsák portfóliójukat a kevéssé profilba illő tevékenységektől.

Így pedig

egyetlen ügylettel tovább jutott a magyarosítás, mint a korábbi hét évben összesen, és a hazai áramhálózat jelentős része magyar kézbe került.

Az észak-magyarországi régióban az állami energiaórás, az időközben az NKM-et bekebelező MVM szerezte meg a villanyvezetékeket, a Tiszántúlon pedig – amint erről már volt szó – Mészáros Lőrinc tőzsdei polipja, az Opus^*A változásokat a két térkép mutatja. A pontosság kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a hálózatok határai nem a megyehatárokon húzódnak, így az átfedés nem teljes. Az Elmű például nem csak Budapesten szolgáltat, hanem a főváros környékén, Pest, illetve Nógrád megye egy részén is, így Pest megye nagyjából fele-fele arányban lesz E.On és NKM-MVM érdekeltség..

Mészáros monopóliuma

Az Opus tehát azt a 25 ezer kilométernyi nagy-, közép- és kisfeszültségű áramhálózatot szerzi meg, amelyen keresztül a teljes Tiszántúlt ellátják elektromos árammal. Azaz tulajdonképpen három megye villanypóznáit és vezetékeit. Elég komoly értékről van szó, anno, az NKM ugye ugyanígy három megye – igaz, némileg hosszabb és több ügyfelet ellátó – hálózatáért fizetett 121 milliárdot. Most a vételár ennél minden bizonnyal alacsonyabb volt, és nemcsak azért, mert az ügyfeleket nem kapta meg az Opus, hanem azért is, mert a megvett cégben lévő eszközök is nagyjából harmadával kevesebbet, szűk 100 milliárd forintot értek^*könyv szerinti értéken. Így az ügylet értéke is valahol a 60 és 100 milliárd forint közötti sávban lehetett.

Az eszközök értéke már csak azért is fontos, mert ebben a szegmensben a profit mértéke is jelentős részben ettől függ. A hálózati vállalatok ugyanis természetes monopóliumok, azaz egy adott területen csak egy cég szolgáltat, nincs verseny. Méghozzá azért, mert nem is lehet: egyszerűen nincs értelme párhuzamosan több hálózatot kiépíteni, mert soha nem térülne meg. Arról nem is beszélve, hogyan mutatna egymás mellett két sor villanypózna.

Magára a hálózatra viszont szükség van, hiszen enélkül nincs áram. Éppen ezért annak érdekében, hogy az erre szakosodott cégek kiépítsék és üzemeltessék a rendkívül drága hálózatokat, az állam központi ármeghatározással előre meghatározott nyereséget biztosít számukra. Vagyis az illetékes hatóság (ez itthon a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, a MEKH) megszabja, mennyit kérhetnek a vállalatok a rendszer használatáért (ezt épp ezért rendszerhasználati díjnak hívják), ebben az árban pedig már az előre kialkudott profit is benne van. A nyereség mértéke azonban időről időre változhat, és változik is a hivatal döntése értelmében.

Az állam dönt Mészárosék profitjáról

Az Opus felvásárlás pedig ezen a ponton válik különösen érdekessé, hiszen

mostantól egy állami szerv határozza majd meg, mennyit kereshet legújabb szerzeményén a kormányhoz és a Fideszhez ezer szállal kötődő Mészáros Lőrinc cége.

Arra nincs nemzetközileg elfogadott modell, hogy miként kell meghatározni a hálózati cégek által használható árat, illetve ily módon a cégek bevételét, a módszerek országonként eltérők. Itthon egy viszonylag bevett gyakorlat szerint kalkulálják a díjakat: az eszközök értékét szorozzák meg egy előzetesen rögzített hozamtényezővel. Így fordulhat elő, hogy ezek az áramhálózati cégek folyamatosan nyereségesek, és néhány éves időtávon^*amíg nem változik a formula nagyjából fix profitot tudnak kimutatni.

Persze ez nagyon erős leegyszerűsítése a dolognak, hiszen a formula minden elemének meghatározása egy az átlagember számára kibogozhatatlan képlet alapján történik. Arról nem is beszélve, hogy ezek mellett a hatóság még bizonyos költségeket is elismer^*például az értékcsökkenést és/vagy a működési ráfordításokat. A lényegen azonban mindez nem változtat, a cégek számára az a fontos, hogy mekkora eszközértéket tudnak elismertetni a hatósággal, és milyen hozamot tudnak kiharcolni.

Egyiket sem érdemes lebecsülni, mind a két tétellel elég erősen lehet játszani. A Verseny és Szabályozás című folyóiratban a közelmúltban jelent meg egy szakcikk arról, mindez miként alakult a rendszerváltás óta Magyarországon^*Igaz, az az írás a gázszektor változásait mutatja be, de az elv a villamosenergiánál is nagyon hasonló.. A történet elég szépen szemlélteti, hogy a cégek hogyan érhetnek el magasabb nyereséget az eszközeik egyszerű átértékelésével, ugyanolyan törvényileg meghatározott hozamszint mellett. Nem véletlen, hogy ma már az eszközöket sem olyan értéken veszik figyelembe, ahogy a vállalatok nyilvántartják, hanem ezeket is a hatóság kalkulálja – nyilván a vállalatokkal folytatott egyeztetések eredményeként.

A hivatal azonban nem mindig lövi be jól ezeket az értékeket. A már említett szakcikkben a szerző, Felsmann Balázs például azt írja, közvetlenül a rezsicsökkentés előtt 

a MEKH a szabályozás e tekintetében túlzottan megengedő volt, ami azt eredményezte, hogy 2010 és 2012 között a hazai gázelosztók nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő nyereségrátát értek el.

Bár ugye ez a gázszektor, ahol aztán a rezsicsökkentéssel még túl is kompenzálták a korábbi engedékenységet, ám az eset jól mutatja, hogy mennyire erősen befolyásolhatja a hálózati cégek – és így Mészáros Lőrinc új szerzeményének – nyereségességét a hatóság.

Jövőre döntenek

Márpedig a formulát, ami az áramhálózati vállalatok profitját meghatározza, nemsokára felülvizsgálják. A jelenlegi gyakorlat szerint ugyanis a képletet négyévente újratárgyalják a cégek és a MEKH, és ez az egyeztetés épp 2020-ban lesz újra esedékes. Azaz jövőre^*egészen pontosan 2021 elejétől akár számottevően is változhatnak a rendszerhasználati díjak, méghozzá úgy, hogy a következő négy évre szinte kőbe vésik őket^*Azért csak szinte, mert ugyan a képleten nem változtatnak, annak egyes elemeit ezután is minden évben egyszer felülvizsgálják.. Márpedig itt viszonylag kicsinek tűnő változásokon is hatalmasat lehet kaszálni: például ha átlagosan 10 fillérrel emelik a kilowattóránkénti rendszerhasználati díjat, az éves szinten 4-4,5 milliárdos többletbevételt eredményezhet a hálózati cégeknek.

A gond csak az, hogy ezt nem csak azért nem lehet mindenféle következmény nélkül megtenni, mert valószínűleg elég sok helyen kiverné a biztosítékot – például az EU-nál is -, hanem a rezsicsökkentés miatt sem.

Ha valaki legalább egyszer alaposabban áttanulmányozta már a villanyszámláját, akkor láthatta, hogy a fizetendő összeg elég jelentős részét, nagyjából a felét a rendszerhasználati díj adja.

Ha pedig ehhez hozzányúlnak, akkor a szent tehénnek számító lakossági áramár emelkedik.

Persze erre is van megoldás, hiszen nem csak lakossági fogyasztók vannak. A rezsicsökkentés érdekében már korábban is többször nőttek az üzleti vevők rendszerhasználati díjai. Ha valakinek tényleg az a hobbija, hogy rendszeresen nézegeti a villanyszámláját, akkor feltűnhetett, hogy az egyes összetevők árai időről időre (egészen pontosan évente) eddig is kismértékben változtak. Ennek magyarázata, hogy a villanyszámlánk másik összetevőjét, az áramárat időnként korrigálták, és ilyenkor annak érdekében, hogy a teljes költség ne változzon, a rendszerhasználati díjat is kissé módosították (pont annyira, hogy a kettő kiegyenlítse egymást). Így viszont a hálózati cégek kerestek volna kevesebbet, aminek elkerülése érdekében amennyivel a lakosságnál csökkent a rendszerhasználati díj, az ipari és egyéb üzleti fogyasztóknál annyival nőtt. Ez egyébként esetenként elég éles mozgást is eredményezett az árban, ami – főleg a rezsicsökkentés idején – komoly felzúdulást okozott az üzleti szegmensben.

Összefoglalva tehát, azt ugyan

elég könnyű elérni, hogy Mészáros Lőrinc cége többet kereshessen, de az esetleges extraprofitot a lakosság vagy még inkább az üzleti fogyasztók fizetnék meg villamosenergia-kiadásaik emelkedésével.

Előbbi eset politikai szempontból tűnik nehezen vállalhatónak, míg utóbbi a magyar gazdaság versenyképességét rontja. Mindezt úgy, hogy a nagyfogyasztók már most sem fizetnek keveset az villamosenergiáért nemzetközi összevetésben. Miközben a lakossági áramár – a rezsicsökkentés miatt – hosszú ideje a legalacsonyabbak között van az Európai Unióban, az üzleti szféránál csak a középmezőnybe tartozunk. Sőt, van olyan fogyasztói kör, ahol 2019 első felében csak hét tagállam volt drágább nálunk, közte az EU négy szigetországával, ahol a földrajzi adottságok nem kedveznek különösebben a versenynek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Vállalat áramhálózati cégek E.On nkm opus Titász Olvasson tovább a kategóriában