Az európai parlamenti választások előtti előrejelzések alapvetése volt, hogy az Európai Unió társtörvényhozó szervében jelentősen nő majd a jobbszél ereje, hiszen számos nagy uniós tagállamban megnőtt a radikális jobbpopulisták támogatottsága, miközben a politikai közép, különösen az integrációpárti liberális pártok népszerűsége megcsappant.

Ugyanakkor a józanabb hangok azt is megjegyezték, hogy a jobbszél különböző nacionalista erői messze nem alkotnak egységes politikai tömböt, és a radikális pártok közötti elvi és érdekbeli ellentétek miatt nem valószínű, hogy politikai befolyásuk számottevően nő majd.

Ez az EP-választás utáni egyezkedés első fordulójának lezárultával be is bizonyosodott. A radikális pártok mandátumaránya valóban nőtt, de a politikai közép többsége megmaradt: a parlamentben folytatódik a messze legnagyobb frakcióval bíró jobbközép Európai Néppárt (EPP), a második helyezett Szocialisták és Demokraták (S&D) és a meggyengült, de szakpolitikai vitákban erőn felül reprezentált liberális Újítsuk meg Európát (RE) de facto nagykoalíciója.

Az uniós csúcsszervek vezetése is az integrációpárti régi motorosok kezében marad a jelen állás szerint, a tagállamok vezetői ismét Ursula von der Leyent jelölték az Európai Bizottság elnöki posztjára, az unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője a liberális Kaja Kallas észt kormányfő, az uniós állam-, illetve kormányfőket tömörítő Európai Tanács új vezetője a korábbi portugál szocialista miniszterelnök, António Costa lehet.

Az európai parlamenti patkó jobb szélén a voksolás előtt hiába merült fel a két nagyobb radikális frakció egyesülése, erre valójában nem sok esély volt, és végül a Giorgia Meloni olasz kormányfő vezette, a politikai közép felé orientálódni próbáló Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR), valamint a Marine Le Pen és a francia Nemzeti Tömörülés az előző ciklusban Identitás és Demokrácia (ID) néven működő, az új ciklusban a Fidesszel és több kisebb párttal kibővítve Patrióták Európáért (PE) néven futó projektje külön folytatódik. A Németországban második helyen végző Alternatíva Németországért (AfD) pedig kénytelen volt egy harmadik szélsőjobboldali frakciót alapítani Szuverén Államok Európája néven, a Mi Hazánk részvételével, miután Le Pen még a választások előtt kitessékelte őket.

A jobbszél két fajsúlyos frakciója így is az EP harmadik és negyedik legnagyobbja lesz, de közvetett politikai befolyásukat egyelőre a centristák őket elszigetelő politikája (cordon sanitaire) és saját politikai stratégiájuk is akadályozza.

Ezzel együtt a választás utáni helyezkedés még nem teljesen lefutott.

• Von der Leyen újraválasztása és a bizottsági portfóliók feletti egyezkedés is hozhat meglepetéseket.
• A szélsőjobb ön-leszalámizása nem jelenti a jobbratolódás végét: a radikális pártok népszerűségének növekedése miatt a parlament domináns ereje, az Európai Néppárt (EPP) egyes tagjai a bevándorlás, a zöldpolitika és a kultúrharc terén is jobbra tolódással akarják megtartani táborukat.
• Egyes néppárti tagok (köztük például Von der Leyen) alkalomadtán az ECR-rel is hajlandóak kokettálni, és a politikai széljárás erősebb változásával a jobbszél konkrét ügyek mentén való összefogását sem lehet teljesen kizárni.

Mindemellett pedig az EP-választásnál jóval fontosabbnak ígérkeznek a tagállami kormányváltások: az új holland kormány felállása, a belga és francia koalíciós tárgyalások, a szeptemberi osztrák és a (legkésőbb) jövő őszi német választás sokkal nagyobb hatással lesz az uniós politika jövőjére, mint a szélsőjobbos frakciók mérete és összetétele.

Patrióták, reformerek, szuverenisták

A jobbszél, szélsőjobb, radikális jobboldal pávatánca és megosztottsága mögött röviden a következő megfontolások állnak:

• Giorgia Meloni olasz kormányfő valós és érdemi politikai befolyást akar szerezni magának és az ECR-nek, és biztosítani akarja a jelentős uniós gazdaságélénkítő forrásokhoz való hozzáférését is. Ezt illetően hatásosabbnak tartja az Európai Néppárthoz és általában véve a politikai középhez való érdekalapú közeledést és a részben a jogállamisági aggályok elleni védekezésre is alkalmas atlantista külpolitikát, mint a szélsőjobb oroszbarát és euroszkeptikus hőzöngőivel való lepaktálást – bár például a politikai középen hasonlóan rossz hírű^*de oroszbarátsággal nem vádolható lengyel Jog és Igazságosság (PiS) azért még belefér a csapatába.
• Le Pen, Orbán Viktor és társaik Meloninál kevésbé hajlamosak a pragmatizmusra, politikai stratégiájuk a konstruktivitás látszatát is kerüli, a középhez közelítés helyett erőteljesen jobbra akarják húzni az európai politikát.
• Ugyanakkor Le Pen kormányzásra készült, ennek érdekében pedig a Nemzeti Tömörülés (RN) is próbált valamilyen szinten néppártosodni, és levetni magáról az antiszemitizmus és fasizmus régi vádját. Emiatt az AfD már neki is sok volt: a német párt botrányai, radikális migrációs elképzelései és a nácizmus relativizálásával kapcsolatos nyilatkozatai miatt elfordult az AfD-től, és utóbbi jobb híján a jobbszél legsúlyosabb elemeinek összeboronálására kényszerült azért, hogy frakcióhoz jusson.
• A jobbszél egyesülését emellett az is gátolta, hogy az EPP-től jobbra számos, egymással hazájában rivális kisebb párt keresett magának frakciót, és ezek közül sokan nem akartak azonos akolba kerülni.

Ebben a játékban a Fidesz először az ECR-nél próbálkozott, ami az uniós politikai befolyás szempontjából komolyabb előrelépést jelentett volna, ám ez részben Orbán Ukrajna- és Oroszország-politikáján elbukott. Ezt követően bontott zászlót Orbán Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) és Andrej Babis, a cseh ANO elnökével, aki az utóbbi évek populista metamorfózisa után egyenesen a liberális RE-ből érkezett a jobbszélre.

Később csatlakozott hozzájuk a Dán Néppárt, a holland Szabadságpárt (PVV), a portugál Chega, a spanyol Vox, a flamand nacionalista Vlaams Belang, a görög Józan Ész Szava, a Lettország az Első, a cseh Eskü és Motorosok egyetlen – a náci relikviákhoz fűződő bensőséges viszonyáról ismert – képviselője, valamint az ID frakció további két vezéralakja, az olasz Liga és az RN.  

Előrelépés, de mérsékelt

Orbán és a Fidesz számára ez több szempontból is előrelépés: 

• Nem kellett politikai áldozatot hoznia a frakciótagságért, például nem kell az atlantista Meloni elvárásai mentén moderálnia magát Oroszországhoz és Ukrajnához való viszonya mentén, sőt sikeresen maga köré gyűjtötte az európai politika leginkább oroszbarát, EU-szkeptikus, integrációellenes erőit.
• Míg a Fidesz eddig frakción kívüli pártként nem juthatott pozícióhoz a parlamentben, illetve parlamenti bizottságokban, a Patrióták tagjaként van erre esély, ami valamivel nagyobb beleszólást kölcsönözhet a parlamenti munkába.
• Az ANO és az FPÖ Csehországban, illetve Ausztriában megnyerte az EP-választást, és a két párt hatalomra jutása nem elképzelhetetlen a közeljövőben. A PVV pedig technikailag már hatalmon is van, bár radikalizmusának európai érvényesítését erős koalíciós szerződés korlátozza.
• A frakciótagok belpolitikai hatalmi pozíciójának javulása az EU parlamentnél erősebb társtörvényhozó szervében, az Európai Unió Tanácsában és csúcsszervében, az Európai Tanácsban jelentősen növelheti a csoport befolyását, és egyebek mellett a Magyarország elleni jogállamisági eljárás vagy akár az Ukrajnához és Oroszországhoz fűződő uniós viszony vonatkozásában is Orbán érdekei mentén billentheti jobbra az uniós döntéshozatalt.
• Bár a RN vezető szerepe 30 fős küldöttsége miatt megkérdőjelezhetetlen, a Fidesz a második legnagyobb tagpártként lehet jelen a frakcióban, azaz relatíve nagy beleszólást kaphat a pártcsaládon belüli viszonyokba.

A másik oldalon a Patrióták ambícióit jelentősen gyengíti, hogy a baloldali összefogás és Emmanuel Macron elnök centrista pártszövetsége a taktikai visszalépésekkel a francia nemzetgyűlési választásokon megakadályozta az RN győzelmét – Le Penék látványosan készültek Európa felforgatására, de ez a belpolitikai hatalom híján, a relatíve gyenge EP-ből, egy mérsékelt tagságú frakcióból nem igazán fog menni.

A „Brüsszel bevételéről” szóló kormányzati propagandának az is erősen ellentmond, hogy a Fidesz eddig nem elsősorban a szakpolitikai vitákban való befolyásos, kezdeményező szerepéről volt ismert, a párt EP-küldöttségének aktivitása kiemelkedően alacsony. Az EP előző ülésszakában a magyar, azon belül is a fideszes képviselők relatív befolyása volt a legalacsonyabb az uniós szakpolitikai vitákra a kérdést adatelemzéssel vizsgáló EUMatrix szerint. Az uniós pártcsaládok között – szintén az EUMatrix adatai szerint – az előző ülésszakban az ID volt a legpasszívabb, amit részben az magyaráz, hogy a centrista többség tagjai hallani sem akarnak a szélsőjobboldal ötleteiről, részben pedig az, hogy a szélsőjobbos, euroszkeptikus képviselők jellemzően nem a konstruktív szakpolitikai munka végett járnak be az Európai Parlamentbe, hanem az EU ellen szónokolni.

Ez az orbáni és Le Pen-i Európa-politika egyik alapvető paradoxona: azt hirdetik, hogy ők megváltoztatják Európát, miközben semmiféle, tágabb támogatásra esélyes víziót, szakpolitikai programot, konkrét intézkedéstervet nem tudnak (és minden jel szerint nem is akarnak) előadni. Ebből fakadóan – a magyar kormány tanácsi tevékenységéhez hasonlóan – leginkább a parlamenti munka obstrukciója lehet a Patrióták megerősödésének fő hozománya.

Az obstrukció terét ugyanakkor mérsékli, hogy a szociáldemokraták, a liberálisok és a zöldek egyes politikusai szeretnék hasonló taktikai szavazással kiszorítani a Patriótákat a parlamenti alelnöki tisztségekből és a bizottsági vezetői pozíciókból, mint ahogy a francia nemzetgyűlési választásokon megakadályozták az RN győzelmét (és mint ahogy az előző ciklusban akadályozták az ID szóhoz jutását). A taktika sikere július 23-án dől majd el, amikor megindul a bizottsági pozíciók kiosztása.

A politikai közép sem problémamentes

A kiszorítósdi az ECR-rel szemben csak mérsékelten működik: a pártcsalád egyebek mellett az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottság (LIBE) vezetésére is bejelentkezett, a baloldali pártoknál pedig természetesen kiverte a biztosítékot annak a lehetősége, hogy a jogállamisági kérdésekben Meloni és a PiS emberei elnököljék az üléseket. Erre az ECR az EPP-vel kötött alkut, aminek keretében a Néppárt viheti a LIBE-elnökséget, cserébe az ECR kapja a mezőgazdasági bizottságot.  

Ez jelképes jelentősége miatt érdekes: a szociáldemokraták és a liberálisok már a választások előtt aggódtak amiatt, hogy a jobbszél megerősödésével az EPP egyes kérdésekben faképnél hagyhatja az informális nagykoalíciót, és lepaktálhat a jobbszéllel. Ezzel a stratégiával a voksolás előtt még Ursula von der Leyen is megpróbálkozott, nagy botrányt kavarva. 

Von der Leyen magán-pávatánca mögött az a prózai ok áll, hogy hiába jelölték a posztra a tagállami állam-, illetve kormányfők, kinevezését az EP-nek is meg kell szavaznia, és még saját pártcsaládján belül sem teljes a támogatottsága. A minimálisan szükséges 361 képviselő megnyerése érdekében a július 18-i titkos voksolásig égnek a telefonok Brüsszelben, az ECR után most balra próbál nyitni a német politikus – azonban egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy meglesz a többsége. 

Hasonlóan intenzív csatározás várható majd az európai biztosi pozíciókért – a Politico forrásai szerint itt Magyarországnak látványosan gyenge portfóliót szánnak a többiek, de az alkudozás itt is hozhat még meglepetéseket.

Nemzetállamok Európája

Az európai parlamenti és bizottsági osztozkodás útvesztőivel együtt – és az európai bürokraták uralmáról regélő magyar kormánypropagandával szemben – az Európai Unióban még mindig a tagállamokat tömörítő társtörvényhozó szerv, az Európai Unió Tanácsa, valamint az állam-, illetve kormányfők csúcsszerve, az Európai Tanács a fajsúlyosabb erőközpont a parlamenttel szemben. Nem véletlen, hogy a magyar kormány is itt próbálja érvényesíteni saját és külpolitikai partnerei érdekeit vétópolitikájával.

Ebből fakadóan a következő évek uniós politikájára nagyobb hatással lehet, hogy milyen összetételű kormány alakul a francia nemzetgyűlésben, képes lesz-e megállapodni Emmanuel Macron a baloldali összefogással, és ennek érdekében mennyire kell majd temperálnia nagy uniós terveit. A francia elnök a külpolitikai ügyekben tág alkotmányos autonómiával bír, de Macron 2017 óta számos, szorosan a kormány és a parlament hatáskörébe tartozó integrációs kérdésben is messze a legaktívabb uniós vezető volt, a gazdasági, technológiai és innovációs kérdésektől kezdve az ipar- és kereskedelempolitikán át az uniós kül- és védelmi politikájáig. A probléma számára, hogy a baloldali összefogás egyes tagjai számos kérdésben nem osztják álláspontját – sőt még egymás között is elég méretes nézeteltéréseik vannak. Ezért ha Macron egyezkedésre kényszerül – márpedig arra fog kényszerülni – akkor kénytelen lehet visszafogni ambícióit, még ha ez mélyen karakteridegen is tőle.

Szintén fontos kérdés, hogy mennyiben változik majd az új, a jobbközéptől a Szabadságpártig terjedő holland kormánykoalíció politikája, és Geert Wilders PVV-vezér mennyire tud érvényt szerezni euroszkeptikus nézeteinek a szövetség Európa-barát tagjaival szemben. Ahogy az is érdekes lesz, hogy a flamand jobboldal előretörése után Belgiumban milyen kormány alakul (és mikor: az előző kabinet felállása több mint 400 napot vett igénybe), továbbá lesz-e néppárti és szabadságpárti paktum az osztrák választás után, amelyen a két jobboldali formációnak áll a zászló – bár a néppárt és a zöldek vagy szociáldemokraták koalíciója sem kizárható. 

A jobbra tolódás emellett nem csak az EP-ben és a Tanácsban érdekes, hanem közvetett hatásai miatt is: a Zöldek és a liberálisok meggyengülése és az EPP-tagságának egyes megosztó társadalmi kérdésekben való jobbra tolódása kikezdheti a nagykoalíciót. Bár a teljes jobbszél összeborulására egyelőre kicsi az esély, nem kizárható, hogy a következő években lesznek olyan politikai kérdések a migrációtól a zöldpolitikáig, ahol hajlandó lehet együtt szavazni az EPP, az ECR, a PE és az AfD-s csoport, amivel akár szűk ad-hoc többség is formálható. 

Az EPP a választási kampányban egyebek mellett az autóipar zöldítésének halasztását és általában véve az európai Zöld New Deal felvizezését hirdette, amit illetően inkább jobbra találhat magának partnereket. Ehhez hasonlóan a „rendpárti” politika támogatottsága nőhet, az integráció mélyítésének és a nagyobb uniós pénzköltés engedélyezésének támogatottsága csökkenhet a következő években.

Gyengülhet továbbá az eddig jellemzően Macron és Von der Leyen által képviselt uniós „stratégiai autonómia” tartalommal való feltöltése, vagyis az EU külügyi, védelmi és geopolitikai szerepének növelése, a világgazdasági turbulenciák protekcionizmussal és iparpolitikai programokkal való kezelése, a Kínával szembeni, egyelőre alacsony lángon égő kereskedelmi háború felhevítését illető eltökéltség is. Az osztrák szélsőjobb és a francia szélsőbal esetleges hatalmi pozícióba kerülése pedig Ukrajna számára sem jó hír, miután ez tovább nehezíti az ország gyakran amúgy is magyar vétók által hányattatott katonai és anyagi támogatását.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMit hoz az Európai Parlament jobbra tolódása a gazdaság számára?Ha ellenállás bontakozik ki az EU-s költségvetési szabályokkal szemben, akkor a költségvetési lazítás irányába mozdulhatnak el a tagországok.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEurópa megpróbálja Kína ellen fordítani a fegyvert, amellyel Kína legyőzte EurópátA kínai autóipar felemelkedésében kulcsszerepet játszott a kikényszerített technológiatranszfer, Európa most a kínai elektromosautó-gyártókat próbálja ugyanerre ösztökélni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz EU-csatlakozás korunk legnagyobb gazdasági csodájaA 2004-es bővítés globális összevetésben is példátlan felzárkózást hozott a térségünkben. Egy erről szóló friss tanulmány a magyar gazdaságpolitikát és az ukrán csatlakozásról szóló vitákat is más megvilágításba helyezi.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Világ Európai Parlament európai parlamenti választások Európai Unió Fidesz Orbán Viktor szélsőjobb Olvasson tovább a kategóriában