Lassan esteledik, de a mezőhegyesi Molnár C. Pál lakótelepen már órák óta beszélget néhány idősebb lakó az egyik lépcsőház előtt ülve. Többségük a ‘80-as években költözött a környező majorságokból a városközpontba, és 15-20 éve szinte minden délután kiülnek beszélgetni egymással. “Növekszik a csapat, szaporodik a nyugdíjas állomány” – érzékelteti a jövőképet egyikük.

Szabadszájúak, közvetlenek és jókedvűek, sorsukat azonban beárnyékolja egy szívszorító párhuzam: jellemzően egyedül élnek, legközelebbi szeretteiktől jobbára sok száz kilométerre.

Terinek mindhárom gyereke külföldön él: Angliában, Ausztriában és Németországban. “Itt nővérként havi 200 ezer forintot lehet keresni azzal, hogy egész nap betegeket takarít. Ott meg másfél milliót” – zárja rövidre.

Piroskának mindkét fia Németországban él, az egyik 14 éve, a másik 6 éve ment ki. “Egyikük sem tervez visszajönni” – mondja Piroska, aki 3-6 havonta látogatja meg őket. Jövőre egy évre megy ki unokára vigyázni, és bár gondolt rá, hogy hosszú távon marad, az itteni nyugdíjából nem tudná fenntartani magát.

Bármennyire is fájdalmas szeretteik fizikai távolléte, érezhetően úgy élik meg, hogy jó helyen vannak gyerekeik. “Kint barátságosak, kedvesek. Nem nézik le a másikat” – mondja Teri, aki nemrég 2,5 hónapot töltött lányánál Angliában. ”Jó közösség van kint, a törökök is rendesek” – teszi hozzá Piroska.

A hatfős társaságból egyetlen nőnek nincs külföldön élő gyereke: az ő fia ugyan húsz évig kamionozott Európában, visszatért Mezőhegyesre, miután öt infarktust kapott.

A szomszédos Battonyán élő Szretykó Jánosné idősebb fia 21 éve él Angliában, a kisebbik hat év után költözött haza. 

Az ilyen mértékű elvándorlás nem kirívó a környéken. “A ‘80-as években még annyi gyerek játszott itt, olyan hangzavar volt. Most teljesen ki van halva” – szemlélteti egyikük. Akkoriban “20-30 gyerek biztos volt” a lakótelepen, most öt gyereket számolnak össze.

A lakótelep fémből készült játszóterét lebontották, újat azonban nem építettek helyette. A lakások jelentős részében – három vagy akár négyszobásokban – egyedül élnek idős emberek. Nemcsak a lakótelep ürül, hanem egész Mezőhegyes: a lakások negyede üresen áll a román határnál fekvő városban. A lakosság egyre inkább öregszik: az itt élők harmada 60 éven felüli.

 

A kiürülés üteme egyedülálló a magyar városok között. A rendszerváltás óta Mezőhegyes lakossága fogy a legnagyobb mértékben: 7000-ről 38 százalékkal, 4400-ra csökkent bő harminc év alatt.

A sajátos múltú és egészen egyedi szerkezetű város népességzuhanása azért is tanulságos, mert Mezőhegyes látványos lenyomata az elmúlt száz év sorsfordulatainak a magyar történelemben.

Trianon után a perifériára szorult, a rendszerváltással magára maradt, most pedig az Orbán-rendszer egyik sokadik ambíciózus óriásberuházása formálja át a várost. A Mezőhegyes történelmét meghatározó, dicső és kivételes múltú ménesbirtok fejlesztésére ugyanis sok tízmilliárd forint állami forrást költöttek Lázár János vezetésével.

A fényűző fejlesztés több szempontból is szimbolikus. Az egyedülálló magyar örökség újjászületése nemcsak Lázár János személyes ambícióit vagy a kormány agrárvízióját szemlélteti, hanem a rendszer társadalompolitikáját is. Az elmúlt évtized hasonló léptékű látványberuházásaihoz – a stadionokhoz, a budai Várhoz vagy éppen a több száz milliárdos hotelfejlesztésekhez – képest a ménesbirtok felújítása még kirívóbb a környezetéhez képest.

A vörösmárvánnyal díszített istállók, a milliárdokból épített vízágyas tehéntelepek vagy a büfében 3500 forintért kapható kézműves hamburger éles kontrasztban áll a mezőhegyesi mindennapok valóságával: a kiürülő épületekkel, a szétszakadt családokkal vagy a munka- és szórakozási lehetőségek korlátozottságával.

Ez a kettősség tapintható feszültséget gerjeszt a környéken, ami a tavalyi választási eredményen is meglátszott: hiába költ el helyi mércével óriási összegeket a kormány, kimutathatóan ártott a Fidesz támogatottságának, mégha nem is látványos mértékben.

Világszinten különleges birtok

A Mezőhegyes jelenét leginkább meghatározó faktorok – a Lázár-féle óriásberuházás és a rekordgyors népességcsökkenés – mind a város különleges múltjából fakadnak. A Mezőhegyest meghatározó – sőt, sokáig magát a települést jelentő – ménesbirtok az egyik legrégebbi, folyamatosan működő gazdálkodás Magyarországon és a legrégebbi állami birtok Európában.

Mezőhegyes környéke a törökök uralma alatt néptelenedett el, és II. József Habsburg uralkodó 1784-ben alapította meg a ménesbirtokot a területen. A birtok alapvető célja az volt, hogy a monarchia hadseregének biztosítson lóutánpótlást, éves átlagban 7000-8000 lovat adtak a hadseregnek.

Az 1867-es kiegyezés környékén kezdett el megváltozni a birtok működése, aminek a hátterében a technológiai fejlődés állt. Egyrészt elkezdett csökkenni a katonai lovak szerepe, másrészt elindult a mezőgazdaság gépesítése/intenzifikációja^*ami által előtérbe került a monokulturális, nagytáblás gazdálkodás, valamint gépek és nagy mennyiségű vegyszer használata. Innentől kezdve már nem csak katonák dolgoztak a birtokon, és elindult az uradalmi gazdálkodás: sertést és szarvasmarhát kezdtek el tenyészteni, valamint ipari növényeket termeszteni.

Egymás után épültek ki az üzemek – cukorgyár, húsfeldolgozó, kendergyár vagy szeszgyár -, így helyben kezdték el feldolgozni az alapanyagokat. Ezzel párhuzamosan folyamatosan épültek ki majorok a gazdaság körül, amelyek sokáig meghatározták a birtokszerkezetet.

A csúcson negyven major volt lakott: volt, ahol csak egy istálló állt és két ember élt, de voltak akár 400-500 fős majorok is. Ezek lényegében önálló településként működtek saját óvodával, iskolával, művelődési házzal, bolttal és kocsmával. A decentralizált szerkezetet elsősorban járványvédelmi szempontok indokolták.

A ménesbirtok honlapja szerint a századfordulóra Európa egyik legmodernebb, legnagyobb mezőgazdasági üzeme jött létre Mezőhegyesen. A majorokat több száz kilométernyi keskeny nyomtávú vasúti hálózat és telefonos kapcsolat kötötte össze az 1800-as évek végétől.

Az egyik ilyen majorban – a 21-es számúban – él Takács József, aki a ménesbirtok egyik legrégebbi alkalmazottja, 34 éve foglalkozik lovakkal. Egész életében a majorban lakott, feleségét is az itteni általános iskolában ismerte meg, és a majorban volt az esküvőjük is. “Csodálatos szép major volt. Volt bolt, könyvtár, a kultúrteremben ment a mozi” – emlékezett vissza.

Az állam kivonulása

Mezőhegyes tehát egy egészen egyedülálló település Magyarországon: 1945-ig az addigra 8-9 ezer lakosú birtok teljes egészében az államé volt. Az itt élők nem parasztházakban laktak, hanem jellemzően kommenciósok – uradalmi cselédek – voltak, akik állami ingatlanokban éltek. Évente szerződtek és az illetményük nagyjából negyedét kapták készpénzben, a fennmaradó rész terményben érkezett (alapélelmiszereket, szalonnát, tűzifát kaptak, és tarthattak disznót, termeszthettek kukoricát). “Itt gyűttment mindenki, mivel mindenkit ide kellett hozni” – jellemezte a helyi társadalmat egy mezőhegyesi.

A ménesbirtok nemcsak méretei és múltja miatt különleges: négy lófajtát – mint a nóniuszt vagy a gidránt – is itt tenyésztettek ki  (Orbán Viktor egy nóniuszt ajándékozott Erdogan török elnöknek decemberben). A világháború során azonban komoly károkat szenvedett el a gazdaság, és a népesség is elkezdett csökkeni. Az Alföld településeivel ellentétben itt nem tanyákba, majorokba költöztek ki, hanem éppen ellenkezőleg, a majorokból költöztek be a település központjába.

Lázár János videója az Erdogannak adott nóniuszról. 

A kommunizmus alatt a korszellemmel ellentétben Mezőhegyesen nem államosítottak – mivel minden az államé volt -, hanem a magántulajdon szerepe nőtt: mozaikszerűen elkezdtek szaporodni a Kádár-kockák, és kisebb lakótelepek is épültek, mint a cikk elején említett Molnár C. Pál lakótelep.

“Aztán a rendszerváltás felé kezdett lekonyulni az uradalom sorsa, ahogy az állam elkezdett kivonulni” – mondta Veres Zoltán egykori alpolgármester és egy helyi mezőgazdasági cég, a Semex ügyvezetője, aki közelről követte végig a rendszerváltást követő gazdasági sokkot.

A birtok ekkoriban mezőgazdasági kombinátként működött, és egyik legfontosabb egysége a cukorgyár volt, ahol a rendszerváltás idején mintegy hatszázan dolgoztak. Veres Zoltán felmenői közül szinte mindenki a cukoriparban dolgozott, apja a mezőhegyesi gyár főenergetikusa volt.

“Amikor gyerek voltam, ez volt a legmenőbb utca a városban” – mutatott körbe Veres a cukorgyári utcán, ahol az egyenkerítések még állnak, de a ‘90-es években bezárt üzemhez közelítve egyre több a leromlott állagú épület. Veres apja a szolnoki és a kabai cukorgyárban is dolgozott, de mára azok is bezártak. A rendszerváltás idején még 12 cukorgyár működött Magyarországon, mára csak egy maradt, Kaposváron.

Az egész kombinátban mintegy 3500-an dolgoztak a ‘80-as években, mostanra nagyjából 500-an maradtak a ménesgazdaságnál. A feldolgozóipar megszűnt, ipar lényegében nincs a városban. “A rendszerváltáskor elengedte az állam Mezőhegyest. Úgy engedte el ezt a közösséget, hogy előtte abszolút regulázta. Mindent a ménesbirtok dominált” – mondta Veres.

Beszédes adat a ménesbirtok jelentőségéről, hogy a város területének kétharmada tartozik a birtokhoz jelenleg is. Az uradalom területe nagyjából háromszor akkora, mint a legnagyobb budapesti kerületé, a másodiké.

A majorokat megeszi az idő

A rendszerváltás negatív következményei azért is jelentek meg hatványozottan Mezőhegyesen, mert a megelőző évtizedeket fekvéséből adódóan elszigeteltségben töltötte. A helyi gazdasági életben egykor fontos szerepet játszott a 45 kilométerre fekvő Arad, a trianoni döntés után azonban perifériára került Mezőhegyes. Ahogy a város településfejlesztési stratégiája is írja: kedvezőtlen elhelyezkedése és rossz közlekedési kapcsolatai miatt Mezőhegyes egyetlen kiemelt növekedési zónának sem a része.

Az elszigeteltséget pedig tovább nehezítették a város szociokulturális gyökerei. “Az itteniek ahhoz szoktak hozzá, hogy mindent az uradalom végzett. Nem a saját lakhelyüket kellett rendbe tenniük, mivel állami ingatlanokba éltek” – mondta a jelenségről egy tősgyökeres mezőhegyesi. “Nem voltak meg az alapjai, hogy hogyan lehet élni az állam nélkül” – tette hozzá Veres.

A rendszerváltás után munkanélkülivé vált lakosság jelentős része elköltözött. Főleg a képzett fiatal és középkorú rétegből hagyták el sokan Mezőhegyest. Ezzel párhuzamosan a majorok is elkezdtek kiürülni. Míg 100-150 éve kifejezetten előrelépést jelentettek az állami ingatlanok az uradalmi cselédeknek, az idő eljárt felettük és a gazdasági funkciójuk is jelentéktelenebbé vált. “Alig vártuk, hogy beköltözhessünk a városba. Akkoriban minden vágyam volt, hogy egy panellakásban éljek” – mondta a Molnár C. Pál lakótelep egyik idős lakója.

Mostanra az egykori negyven major közül már csak 11-ben laknak. A második legnagyobb a korábban említett 21-es major, ahol bő száz ember él. “A ‘70-es években kezdett el megszűnni itt minden: az asztalosműhely, a tehenészet, a gépjavító, a marha- vagy a sertéstelep. A rendszerváltás miatt aztán a legtöbb majort is megszüntették, egybe rakták őket a központtal. A majorokat megeszi az idő” – mondta a korábban bemutatott Takács József, a ménesbirtok egyik legrégebbi alkalmazottja.

A korábbi aktív közösségi életnek már nincs nyoma a majorban. Ahogy mondta, az itteniek “80 százaléka bevándorló”, nem is tudja igazán, kik laknak itt. A majort több lepusztult, óriási épület, például magtárak uralják. József ugyanakkor nagyon jól érzi magát a házukban, amelyet 1986-ban vettek meg és azóta csinosítják feleségével.

Gyöngyi varrónőként dolgozott több mint negyven éven át a 30 kilométerre fekvő Medgyesegyházán. Minden nap hajnali 3-kor kelt, és ugyan 2017-ben nyugdíjas lett, azóta is rendszeresen jár dolgozni, legalábbis ha volt munka. “Amikor kezdtünk, még több mint százan voltunk. Most tizenvalahányan maradtunk, de április óta nem voltam, mert nincs megrendelés. Ha lesz, majd szólnak” – mondta Gyöngyi, aki többek között a Budmilnak, a Kappának vagy a Speedónak varrt pólókat.

Szabadidejükben leginkább kertészkednek és fejlesztgetik otthonukat. József ezermester, mindent ő csinált a kertben a kerítéstől a kis szélmalomig. “A legbüszkébb pedig arra vagyok, hogy 41 év után is ugyanannyira szeretem a feleségem. Ha ezt megéli valaki, akkor minden gondon túl van” – mondta.

A házaspár korábban nem sok helyen járt – a 25 perces kocsiútra lévő Romániába is idén jutottak el először -, József egy év múlva megy nyugdíjba, és azt tervezik, hogy “elmennek csavarogni”. “Van egy kis megtakarított pénzünk, felülünk a vonatra, és csak megyünk” – számoltak be jövőbeli terveikről.

Hogy a házaspár vágya teljesülhessen, abban komoly szerepe van Lázár Jánosnak is. “Amikor a miniszter úr még nem volt itt, nagyon keveset kerestünk. Viszont amióta itt van, nagyon elégedett vagyok. A fizetésem 150-160 ezer forinttal emelkedett, emellett minden évben ad nekünk öt köbméter tűzifát, amely bőven elég télire. Olyan szépek lettek a körülmények, hogy öröm itt dolgozni” – mondta József.

A ménesbirtok újjászületése

Az elmúlt években ugyanis alapvetően megváltozott Mezőhegyes, miután az egyik legbefolyásosabb magyar politikus felkarolta. Az állam 2016-ban vásárolta vissza az időközben privatizált gazdaságot, majd Lázár Jánost tették a birtokért felelős miniszterelnöki biztossá.

Lázár kinevezése napján azt mondta, hogy öt éven belül Magyarország legjobb, tíz éven belül Európa egyik legjobb agrárvállalatává kell fejlődniük (a miniszter jelenleg kuratóriumi elnökként felügyeli a ménesbirtokot, miután az állam kiszervezte azt a 2020-ban bejegyzett Jövő Nemzedék Földje vagyonkezelő alapítványhoz).

Lázár agrárvíziójában központi szerepe van a ménesgazdaságnak. Pár éve arról beszélt, hogy Magyarország 20 millió ember ellátására lenne képes, amihez “teljesen új feldolgozóipari tervre van szükség”, az új mezőgazdasági stratégiát pedig a Mezőhegyesi Ménesbirtokra kell alapozni. 

Ennek megfelelően jelentős állami források áramlottak Mezőhegyesre az elmúlt években:

• 10,5 milliárd forintot költöttek Magyarország legnagyobb öntözésfejlesztési beruházására
• az új szarvasmarhatelepre 7 milliárd forintot, az új ipartelepre 5 milliárd forintot szántak
• 3,3 milliárd forintért – szobánként 220 millióért – készül egy négycsillagos, 16 szobás hotel
• 1,2 milliárdért felújították a mezőgazdasági szakközépiskolát és a kollégiumot, emellett új sportcsarnok is épül 3,3 milliárdért és uszodát is terveztek

A település arculatát meghatározzák a folyamatban lévő építkezések, felújítások. Beszámolója szerint az államtól négy év alatt 44 milliárd forint érkezett a ménesbirtokhoz, a területre költött összeg azonban ennél számottevően nagyobb.

A 44 milliárdban nincs benne például a vételár (2,2 milliárd), a gazdaságot szolgáló infrastrukturális beruházások (mint egy körforgalom és bicikliút építése 2,4 milliárdért), a legújabban bejelentett egymilliárd forintos lovaspálya, emellett több projektre is milliárdos uniós támogatás is érkezett. December közepén pedig bejelentették, hogy az államtól ingyen a Lázár-féle alapítványhoz kerül egy tavaly 20 milliárd forint árbevételű fehérjefeldolgozó és egy száz fős raktározási cég. 

A fejlesztések valóban látványosak: ez az első olyan magyarországi birtok, ahol drónokkal végeznek agrárdigitalizációs, precíziós adatgyűjtést. A “világ legmodernebb technologiájával” létrehozott tehenészetben vízágyon fekhetnek a vemhes üszők. “A feltételek tökéletesek, fantasztikus gépekkel dolgoznak” – összegezte a birtok viszonyait közelről ismerő megkérdezett.

A fenntartó közel kétperces videója a ménesbirtokról. 

A Mezőhegyesre érkező tízmilliárdokat az általunk megkérdezett helyiek egyértelműen Lázár Jánoshoz kötik. Bár a cikk előzetes koncepciójában nem terveztünk fókuszálni a politikára, látványos volt, hogy lényegében valamennyi beszélgetésünk első perceiben előkerült Lázár neve.

Hasonlóan látványos volt, hogy milyen tartás van sokakban: három nap alatt mintegy harminc emberrel beszéltünk hosszabban, többen alapból csak név nélkül szólaltak meg, jó néhányan pedig utólag gondolták meg magukat, arra hivatkozva, hogy tartanak az esetleges következményektől. Több környékbeli településvezetőt is kerestünk, de egyikükkel sem tudtunk találkozni.  

A beruházásra ugyanis többen Lázárlandként hivatkoztak, és rendszeresen azt emelték ki, hogy a miniszter milyen közelről követi a fejlesztéseket, mikromenedzsel. “Szinte minden héten lehet látni a ménesnél, van hogy egy héten akár három napot is itt van. Sűrűn hoz vendégeket is” – mondta a ménesbirtok egyik dolgozója. Lázár valóban rendszeresen posztol a gazdaságról, nyáron saját oldalára is feltett fényképeket arról, hogy járt nála Gulyás Gergely miniszter, Kocsis Máté frakcióvezető vagy Áder János volt köztársasági elnök.

“Ha Lázár jön Mezőhegyesre, porszem nem maradhat az úton, a ló szőrének pedig úgy kell állnia, hogy csak na” – mondta a ménesbirtok egyik korábbi dolgozója érzékelhetően túlozva, ugyanakkor mégis leképezve az általános közérzetet. A birtok egy dolgozója azt mondta, hogy ötnaponta vágják a gazt az egyik ménes felé vezető út mentén, mert különösen érzékeny Lázár arra, ha szerinte hosszabb a kelleténél. Többek között ezekről az állításokról is megkérdeztük írásban Lázárt, de nem válaszolt.

“Lázár sok állami pénzből nagy minőséget csinál és imádja a külsőségeket” – jellemezte egy helyi cégvezető a miniszter itteni tevékenységét. A több tízmilliárdos felújítások apróbb részletei is szembeötlőek:

• vörös márványból készült címerek és lépcsők istállóknál
• az egyik legdrágább honos fából, tölgyfából készült istállóajtók
• a birtok címerével díszített fém szemetesek

“Azt nem mondhatni, hogy nem szép, de ez már túl sok. Túl nagy a kontrasztot jelent a fényűzés a város általános lehetőségeihez képest” – mondta egy megkérdezett. A milliárdokból felújított istállókat ugyanis évtizedek óta pusztuló üzemek, magtárak vagy éppen a szintén romos vasútállomás övezik, és ez a kettősség még inkább kidomborodik személyes történeteken keresztül.

Szavazókat nem hozó tízmilliárdok

“Szépnek szép a beruházás, csak a város nem élhető. A sok pénz nem a lakosságot segíti, nem nekünk való, nem a mi érdekeinket szolgálja” – foglalta össze egy helyi, és lényegében minden megkérdezett hasonlóan jellemezte a fejlesztéseket. 

Egy közalkalmazott példaként az egyetlen bármikor meglátogatható ménes, a 20-as számú büféjét említette. “Gondoltam megengedhetem magamnak, hogy havi egyszer ehessek ott egyet. Aztán megláttam, hogy egy hamburger 3500 forintba kerül. A mi bérünk ezt nem bírja el” – mondta. Nagyjából havi nettó 250 ezer forintot keres, amiből “hónapról hónapra él”.

Ez a kettősség – hiába érkeznek tízmilliárdok a településre, mégis sokakban ellenérzést vált ki – a választási eredményeken is érzékelhető. A 2018-as parlamenti választáson nagyjából a választókerület átlagának megfelelően szavaztak a Fideszre Mezőhegyesen, a fejlesztések beindulásával azonban ez 2022-ra megváltozott.

A választókerület szinte összes településén számottevően nőtt a Fidesz támogatottsága (átlagosan 5 százalékponttal), csak kettőben csökkent: az egyik Mezőhegyes volt, bár mindössze 0,3 százalékkal. A választókerület közel harminc településén így Mezőhegyesen lett a legalacsonyabb a Fidesz támogatottsága – így is 45 százalékos -, pedig 2018-ban még a középmezőnyben volt. Hasonló jelenség körvonalazódik Debrecenben, ahol az óriásberuházások ellenére – vagy inkább miatt – csökken a Fidesz népszerűsége. 

A megkérdezettek közül a legtöbben azt sérelmezik, hogy a beruházás nem kínál tényleges perspektívát a helyieknek, illetve nem oldja meg a mindennapokat érintő legsúlyosabb problémákat: az elvándorlást és a “város alacsony tőkevonzó képességét”, azaz a megfelelő szolgáltatások és valódi alternatívát jelentő munkalehetőségek hiányát

Többen is felhozták ugyanis, hogy a ménesbirtoknál egyre kevesebb helyi dolgozik Lázár megjelenése óta (többek között erről is megkérdeztük a ménesbirtokot, de személyes találkozóra nem adtak lehetőséget és írásban elküldött kérdéseinkre sem válaszoltak). A vezetőségből lényegében kikerültek a helyiek, a folyamatot szemléletesen tükrözi a ménesbirtokot igazgató kuratóriumban összetétele, amelynél látszólag erősebb szerepe van személyes, mint földrajzi kötődéseknek. Ennek Lázár mellett többek között tagja:

• Balczó Barnabás, a Magyar Posta elnök-vezérigazgatója (és Lázár egykori kabinetfőnöke)
• Csányi Attila a Bonafarm Zrt. vezérigazgatója, Csányi Sándor (akit Lázár lényegében mentoraként jellemzett) fia
• Győrffy Balázs országos agrárkamarai elnök és fideszes parlamenti képviselő

“A beruházás sok pozitív hatását látom – például az új bicikliút miatt láthatóan többen bicikliznek -, de kezd üvegkalitkává válni a ménesbirtok, mert már nem mi, helyiek dolgozunk ott” – mondta Veres Zoltán, a Semex agrárcég ügyvezetője. A rendszerváltás idején ő is a ménesbirtoknál dolgozott, majd 1993-ban került a Semexhez, amelyet pár évvel korábban hozott létre a kanadai anyavállalat. Szarvasmarhák szaporításával foglalkoznak, azaz bikák mélyhűtött spermájával kereskednek.

“Régen a falu bikájához kellett járni, ami akár komoly, nemi úton terjedő betegségekhez is vezethetett. A mesterséges termékenyítés azonban biztonságos és bárki számára elérhetővé teszi a legjobb bikákat, ezzel a technikával akár 10 vagy 100 ezer tehenet is termékenyíteni lehet” – foglalta össze tevékenységük lényegét Veres. A bevételük közel 50 százaléka származik exportból, több mint 50 országba szállítanak, többek között Ausztráliába, Dél-Afrikába, Japánba vagy az USA-ba.

Legismertebb bikájuk, Numero Uno számos alkalommal szerepelt a magyar médiában, mint a világ egykori legértékesebb bikája, amely több százmillió forintos bevételt generált a cégcsoportnak. Egy millió adagot adtak el a spermájából, a még élő, de visszavonultatott állatnak 3-400 ezer utódja születhetett a világon.

A Semex is küzd azzal a problémával, amellyel egyre több mezőgazdasági és ipari cég küzd akár a fejletlenebb régiókban is. “Fizikai munka lenne bőven a mezőgazdaságban, de attraktív munkát nem nagyon talál a mai fiatal, főleg azok, akik felsőoktatásban végeztek. A fiatalok úgy húznak el, mint a huzat” – jellemezte a helyi munkaerőpiacot. Mezőhegyesen is lehet tehát munkát találni, azonban korlátot jelent, hogy milyen áron.

A ménesbirtokon kívül nincs jelentős munkaadó és nincs jelentős ipar, így aki Mezőhegyesen akar dolgozni, a korlátozottan vonzó és fizető mezőgazdaságban tud elhelyezkedni. “Egész nap mosod a disznót, annyira nem izgalmas. És kapsz érte napi 11-13 ezer forintot” – szemléltette a jelenséget egy sertéstelepi dolgozó, aki szintén külföldre szeretne költözni. “A mezőgazdaságban nem azért robotizálnak, hogy kizárják az embereket, hanem mert nem lehet embert találni” – mondta Veres Zoltán.

Visszaszoruló közösségi élet

A ménesbirtok ugyanakkor adhat perspektívát fiataloknak. A szintén jelentős összegekből felújított mezőgazdasági szakiskola létszáma 150-ről 300-ra a fejlesztéseknek köszönhetően. Aki viszont nem dolgozna a mezőgazdaságban, annak jobbára marad az ingázás. Többen a közeli gyárakba, mint a makói Continentalba vagy a gép- és alkatrészgyártó orosházi Linamarba járnak, ahová céges buszok is mennek Mezőhegyesről.

A szolgáltató szektorban hasonlóak a korlátok. Általános érzet, hogy vagy nem lehet valamit kapni a városban, vagy drágább, mint máshol. “A fizetésem 70 százalékát máshol költöm el, mert nem tudok megvenni egy fehérneműt” – érzékeltette egy megkérdezett.

A bevásárlás érzékeny téma, sokan indulatosan beszéltek az árakról. Többen is azt mondták, hogy aki teheti, a 15 perces autóútra fekvő – és egyébként hasonló méretű – Mezőkovácsházára jár vásárolni, mert ott van Lidl és Penny. “Egy nagybevásárlás 5-10 ezer forintnál olcsóbban jön ki, mint az itteni boltokban” – mondta egy helyi. A jelenség azonban túlmutat az élelmiszerboltokon, a szórakozási lehetőségek is egyre korlátozottabbak, és az infrastruktúra sem követi le egyelőre a ménesbirtok fejlesztését.

Szimbolikus, hogy míg állami tízmilliárdok érkeznek a Lázár János felügyelete alá tartozó ménesbirtokra, a Lázár János által vezetett építési minisztérium nyáron két olyan vasúti mellékvonalat is bezárt (a tízből), amelyek Mezőhegyesről indultak (építési miniszterként még a ménesbirtok több ingatlanjának műemléki védettségét szüntette meg).

“Ez egy haldokló város. Nincsenek fiatalok, akik éltessék. A hozzánk hasonló 30-asok, 40-esek pedig nem tudják lekötni magukat. Bezárt a strand, a diszkó, több sportpálya is. Nincs kikapcsolódási lehetőség, nem tudjuk lekötni magunkat. A ménesbirtok fejlesztése meg nem segít, mert nem a lakosságot segíti” – mondta egy férfi. Ő korábban négy évig dolgozott külföldön, de nem vágyik vissza.

Mezőhegyesen járt iskolába, és szerinte nagyjából osztálytársai fele költözött el. Több megkérdezett is hasonló arányról számolt be. Egy önkormányzati dolgozó szerint a tendencia folytatódik: a ‘90-es években még négy osztály volt egy évfolyamban a helyi általános iskolában, mostanra ez kettőre apadt, és a mostani születésszámok alapján pár éven belül már csak egy osztály maradhat.

A csökkenő népességgel a közösségi élet is szorul vissza, és ez a folyamat a Coviddal még látványosabb lett. Ahogy egy baranyai járást bemutató korábbi cikkünkben is írtuk, a vidéki kisközösségekben érzékelhetően visszaszorult a közösségi élet a járvány hatására. “Sok közösséget tönkretett a Covid. Beszorította az embereket az otthonukba és nehéz újra kicsalogatni őket, nehezen mozdulnak ki. Ez a programok látogatottságán is meglátszik. Volt olyan színházi előadás, amin 30-an voltunk, úgy, hogy előadást csak ingyen vagy 200 forintos jegyért lehet megcsinálni” – mondta egy környékbeli kulturális szervező.

Pár milliós fejlesztés, amit mindenki magáénak érez

A környéken nem Mezőhegyes az egyetlen, amelyet alapvetően meghatároz a lakosság zsugorodása. A mezőkovácsházai járásban – ahol Mezőhegyes is van – csökken a legnagyobb arányban a népesség a magyar járások közül. Kirívó a helyzete a rendszerváltás idején 900 lakosú Dombiratosnak, amelynek azóta felére csökkent a népessége. “Az egész lakosságot össze tudnának rakni nyolc utcából négybe” – mondta egy férfi, aki 12 éve él Dombiratosan és egy csirketelepen dolgozik. A házuk utcájában egymást követik a romos, lakatlan házak.

“A rendszerváltás előtt a fél falu a tsz-ben dolgozott, de azóta minden megszűnt. Nincs már iskola, óvoda, posta, takarék, idősek otthona. Minden megszűnt” – mondta a romos utca egyik utolsó házában lakó férfi, aki vasutasként dolgozik. Egy dombiratosi nő középiskolás gyereke példáját hozza fel a település nehézségeire. Gyereke fél 6-kor indul el busszal, hogy háromnegyed 8-ra – tehát több mint két óra alatt – beérjen a 45 kilométerre fekvő Békéscsabára. “Nincsen más választása, ha középiskolába akar járni” – mondta a nő.

Szintén a járásban található Battonya, amelynél csak Mezőhegyes, Salgótarján és Kazincbarcika lakossága csökkent nagyobb mértékben. Míg Mezőhegyesen – a felemás megítélésével együtt – az óriásberuházás adhat némi reményt, Battonyán egy organikus folyamat.

Az olcsó ingatlanok és Arad közelsége miatt egyre többen költöznek Romániából a határmenti városba. Húsz év alatt 2,5-szeresére, több mint 600-ra nőtt a román nemzetíségűekhez tartozók száma Battonyán, amelynek így a legnagyobb arányú a román származású lakossága a magyar városok közül.

“Románia fellendült, megdrágultak az ingatlanok is, emiatt egyre több román költözik át. A románok lakni járnak ide, a magyarok pedig bevásárolni. Sok a napi ingázó” – mondta a határt jól ismerő megkérdezett. “Romániában olcsóbb minden. A barkácsáruházak 15 százalékkal biztos olcsóbbak, de régen ilyen 30 százalékról beszéltünk” – mondta. Egy másik megkérdezett szerint egy bevásárláson mintegy 20 százalékot lehet spórolni. Sokan átjárnak tankolni is, októberben a benzin literje mintegy 70 forinttal volt olcsóbb, bár decemberre ez nagyjából a felére olvadt.

“Battonya szerencséje, hogy visszatértünk Arad közelségéhez. Sok román állampolgár és külhoni magyar viszonylag olcsón vesz házat Battonyán. Innen járnak be dolgozni Aradra, így Arad alvóvárosa lettünk” – mondta Balázsné Szabó Erzsébet, a battonyai Fodor Manó Helytörténeti Egyesület vezetője.

A város sorsa ugyanis hasonló Mezőhegyeséhez: Trianon és kommunizmus miatt perifériára került, 1950-ben elvesztette járási központi státuszát, a rendszerváltás után pedig az ipar épült le.

Az elvándorlás drámai mértékét értelemszerűen Balázsné is személyesen tapasztalja: 32 fős iskolás osztályából nagyjából öten maradtak Battonyán, bár más településről is jártak át az osztályába. Balázsné azonban nemcsak sokat gondolkozik azon, hogy hogyan lehetne megmenteni a települést, hanem érdemben is próbál tenni: közel tíz éve megalapították meg a helytörténeti egyesületet, amely azóta több látványos eredményt is elért.

Balázsné a 2010-es évek elején iskolatitkárként dolgozott, és ekkoriban kezdett el régi képek után kutatni. A megalakulása után szinte “0-24-ben” az egyesületnél dolgozott: rendezvényeket tartottak, kiállítást szerveztek, régi tárgyakat és képeket gyűjtöttek.

Az alulról szerveződő egyesület két kiadványt is kiadott. Az egyikben az I. világháborúban elhunyt több mint ötszáz battonyai nevét és néhány adatát gyűjtötték össze újságok, levéltári és helytörténeti dokumentumok, egyházi iratok és fényképek alapján. A másikban pedig Battonya múltját mutatták be régi képeslapok és fotók alapján, amelynek óriási sikere lett: a mintegy ötezres városban 550 könyvet adtak el. Az album a lakosságot is aktivizálta: mostanáig közel 20 ezer kép és dokumentum érkezett be az egyesülethez helyiektől.

Az egyesület másik nagy projektje egy tájház létrehozása volt. Több év munkájával, alapvetően pályázati pénzekből megvették, majd ötven ember önkéntes munkájával nagyjából 4 millió forintért felújították az egyik legrégebbi, 140 éves battonyai házat. A tájházat részben lakossági felajánlásokból rendezték be.

“Azért szeretnek idejárni az emberek, mert magukénak érzik. A saját fényképeik, saját eszközeik vannak kiállítva” – mondta Balázsné, aki szerint még a ház előző tulajdonosainak leszármazottai is rendszeresen visszajárnak, fényképeket is adományoztak. Látogatásunkkor éppen szilvabefőzést tartottak, a tájház hangulatos udvarát pedig bárki, bármikor szabadon használhatja. 

Szemléletes, hogy kerítés sincs a tájház utcafrontján. Tartottak már itt tűzoltók családi napot, köztisztviselői napot, iskolai rendezvényt, vagy egyszerű szülinapokat, családi összejöveteleket. “Sok ember kitartó munkája kellett a tájház kialakításához, ezért is működik ilyen jól közösségi térként, amelyet mindenki a magáénak érez” – mondta Balázsné Böbe a pár millió forintos beruházásról.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikk„Legfeljebb a kisbolt előtt isznak az emberek" - élet a magyar vidéken, ahol a leggyorsabban csökken a születésszámKözépkorú nők tömegesen ingáznak nyugatra kis falvakból is, a fiatalok közül sokan külföldre mennek, közben egyre több a lehetőség - riport a pécsváradi járásból.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet állattartás Békés megye Lázár János mezőgazdaság Mezőhegyes népességcsökkenés Olvasson tovább a kategóriában