Napra pontosan tíz éve egy olyan dolog történt, ami legalább annyira meghatározta az életünket, mint a rendszerváltás, 2001. szeptember 11-e vagy az öszödi beszéd. A Lehman Brothers csődje után kitört pánik és totális pénzügyi-gazdasági válság kezdetén még George W. Bush volt az amerikai elnök, a magyar miniszterelnök pedig Gyurcsány Ferenc.

Azokban a napokban alig szerepelt a Lehman csődjéről szóló hír a magyar sajtóban (az Index aznapi címlapjára például nem fért ki erről semmi, de az MTI sem számolt be a csődről külön anyagban; a Portfolio másnapi címlapján már látni a kibontakozóban lévő események jelentőségét). De nagyon gyorsan egyértelművé vált, hogy a válság elkerülhetetlen be fog gyűrűzni Magyarországra is: az exportpiacok összeomlottak, a devizahitelek elszálltak, és a nemzetközi befektetők is elfordultak az országtól.

Mi történt konkrétan? A Lehman Brothers nevű amerikai óriásbanknál azt gondolták 2007-ben, hogy az akkor már egy ideje elindult amerikai lakáspiaci árcsökkenés olyan lesz, mint a korábbi visszaesések: fél évnyi lejtő után újra emelkedni fog a piac. Ezért a már eleve rengeteg jelzálogra épülő, áttekinthetetlenül bonyolult értékpapírjukhoz vettek még rengeteget. A döntés kockázatos volt, főleg azért, mert nagy részben nagyon rövid lejáratú hitelekből, a bankközi piacokról finanszírozták. De ha bejön, akkor a Lehman megelőzte volna versenytársait, például az amerikai jelzálogpiacról már korábban ravaszul kiszálló Goldman Sachs-t.

De ez a visszaesés nem olyan volt, mint a többi. Egy idő után mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy azok a jelzáloghitelekre épülő értékpapírok (CDO-k) és az ezeket biztosító CDS-ek, amelyekről azt gondolták, hogy biztosabbá teszik a rendszert, éppen hogy növelték a kockázatot. Nem kis részben azért, mert az ezek alapját adó jelzáloghitelek tekintélyes részét egy valódi fehérgalléros bűnhullám keretében sózták rá agresszív ügynökök olyan emberekre, akiknek kevés jövedelme volt, de mondjuk drága házban laktak, és a hitel fizetésképtelensége esetén könnyen meg lehetett szerezni (ebben a bűnhullámban az is segített, hogy az amerikai bűnüldözés a kétezres években kizárólag a terrorizmussal volt elfoglalva, nem jutott erőforrás a fehérgalléros ügyekre; igaz, az FBI figyelmeztetett a problémára már 2004-ben). A rossz hiteleket addig csomagolták, amíg a hitelminősítők el nem látták egy gyakorlatilag kockázatmentes besorolással.

Rövid haláltusa után 2008. szeptember 15-én jelentett csődöt a Lehman. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. Az egyik legerősebbnek gondolt pénzügyi szereplő csődje miatt a többi bank is teljesen bizalmatlanná vált más pénzintézetekkel szemben, nem mertek hitelezni egymásnak. Ezért lefagyott a bankközi piac, és egy alig ismert, de kulcsfontosságú szereplő, a Reserve Primary Fund is beborult. Ezen a ponton már nemcsak a bankok, hanem az általuk finanszírozott reálgazdasági vállalatok is pénzzavarba kerültek, hamarosan el is kezdték tömegesen kirúgni az embereket. Az államnak valahol már közbe kellett lépnie, ha nem akarta, hogy az egész pénzügyi rendszer beboruljon, ezért az AIG nevű óriásbiztosítót kimentették az adófizetők pénzéből (ez olyan biztosításokat adott, amivel a csavarosabb eszű bankok a jelzálogpiac bukására fogadtak; ezért a lépés lényegében az összes amerikai nagybankot kimentette).

Az USA-ban indult válság gyorsan megérkezett Nyugat-Európába is, részben azért, mert például a német bankok közvetlenül kitettek voltak az amerikai jelzálogpiacnak, de azért is, mert a kétezres években Európában is hasonló buborékok alakultak ki, mint az amerikai lakáspiacon. Ezek közül a legdurvább a spanyol ingatlanpiac volt, ami a kipukkadása és a helyi építőipar összeomlása után 25 százalékos munkanélküliséget hagyott maga után.

Végül a kormányzati közbelépés mellett a monetáris politika mentette meg a világot. A világ legfontosabb jegybankja, a Federal Reserve nullára vágta a kamatlábat, és őrült módjára vásárolni kezdte a biztonságos pénzügyi eszközöket, hogy visszaterelje a tőkét a gazdaságba, például az akkor még szabadesésben lévő részvénypiacra (ezt hívják mennyiségi lazításnak). Hasonlóan tett az Európai Központi Bank és a japán jegybank is.

Emiatt végül a 2009. márciusi mélypont után újra emelkedni kezdtek az amerikai vállalatok részvényei, és elkezdtek újra felvenni embereket (miután csak az USA-ban kirúgtak köztel tízmillió dolgozót). Az emelkedés mindkét mutatónál azóta is töretlen:

De valójában ennyire nem volt jó hatással a válság a világra, sőt. Az egyenlőtlenségek még nagyobbak lettek. A gazdagok átmeneti visszaesés után sokkal-sokkal gazdagabbak lettek, míg a középosztály és a szegényebbek vagyona és jövedelme inkább stagnált. A mennyiségi lazítás ugyanis elsősorban olyan dolgokat tett értékesebbé, amiből inkább a vagyonos embereknek van több (részvények, kötvények), miközben az ingatlanok értéke ennél általában kevésbé nőtt, a bérek pedig pláne nem.^*A stagnáló bérekben szerepe lehet annak, hogy az újonnan létrejövő állások minősége átlagosan nem volt olyan jó, mint a válságban elvesztetteké. Erre még jobban rásegített a technológiai változás (robotizáció, rövid melókra épülő Uber-gazdaság és hasonlók). Részben ez is volt a jegybankárok célja, tehát hogy induljon be újra a gazdaság, de az infláció ne szálljon el.

A recurring Goldman chart: Asset price inflation vs. 'real' economy inflation: pic.twitter.com/P1Xod6GvQF

— Tracy Alloway (@tracyalloway) September 6, 2018

De az tényleg nem mutat túl jól, hogy csak az öt legnagyobb amerikai bank úgy termelt közel 600 milliárd dollár nyereséget a válság óta, hogy együttesen több mint 300 milliárd dollár büntetést is kifizettek. Eközben a jelzálogválság – szintén csak az amerikai – potenciális GDP-t 1400 milliárd dollárral rövidítette meg. A bankokat közpénzből mentették ki, a recesszió miatt is az államok költségei emelkedtek, meg is ugrott szinte mindenhol az államadósság, azóta viszont a bankok megint magánszereplőknek termelik a nyereséget. Egy ilyen rendszer láthatóan nem működik jól, ezért nem is csoda, hogy a válság óta több helyen is megerősödtek a populista erők.

Voltak fontos pozitív változások is, a bankoknak például több tőkét kell tartaniuk, választaniuk kellett a befektetési és a kereskedelmi banki tevékenység között, és olyan terveket kell prezentálniuk a hatóságoknak, amiben leírják, hogy mit kell tenni, ha esetleg bedőlnének. Ez kétségtelenül előrelépés, de lehet, hogy a szabályozó hatóságok még mindig az előző csatát szeretnék megnyerni. Sőt, a bankok tőkefedezettsége az utóbbi egy-két évben már csökkenni kezdett.

Valójában a pénzügyi rendszer ugyanolyan kaotikus, mint 2008 előtt. Egyszerre több buborék fúvódik, miközben a rendszer sem lett transzparensebb, így valójában nem tudni arról sokat, hogyan terjedne tovább egy-egy nagyobb áresés. Pedig a Lehman-pánikot is éppen ez a homály erősítette fel. (Illikvid kötvényekbe fektető alapok? Kriptopénzek? Feltörekvő piacok? Árnyékbankok? Kínai önkormányzatok? A kereskedelmi háborúk miatt megszakadó értékláncok? Olaszország? Csak néhány olyan dolog, amelyeket néha emlegetnek mint lehetséges válsággócot.) Az összes globális adósság 72 ezer milliárd dollárral emelkedett az utóbbi tíz évben a McKinsey szerint.

Ami azt illeti, ha valami váratlan dolog miatt újra kitörne egy válság és tüzet kellene oltani, akkor sem lenne túl jó helyzetben a világ. A jegybankok mérlege már most gigantikus, a kamatok még mindig a padlón vagy a közelében vannak. A kormányok nem tették rendbe pénzügyeiket, sőt. Az a nemzetközi bizalom pedig, ami egy globális válság megoldásához mindenképpen szükséges lenne, szép lassan összetört: kereskedelmi háborúkról, EU-s kilépéstől és szankcióktól hangos a világ. Eközben a legnagyobb amerikai bank vezérigazgatója és az amerikai elnök óvodás színvonalú sértegetés-párbajt vív. Egyszóval nem lenne jó, ha ebben a helyzetben köszönne be egy 2008-ashoz hasonló erősségű válság.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet lehman brothers válság Olvasson tovább a kategóriában