Jelentős létszámban a kilencvenes évek elején jelentek meg kínai bevándorlók a Firenzétől húsz kilométerre fekvő Pratóban. Míg Firenze bőriparáról ismert, Prato ruhaipari központ volt, a legnevesebb olasz ruhamárkák közül több is itt gyártatott. A kínaiak számára pedig rengeteg munkalehetőség volt a ruhagyárakban.

Az évtized közepén már saját vállalkozásokat hoztak létre a kínaiak, eleinte garázsokban, majd kisebb műhelyeket kezdtek kibérelni. Ezzel párhuzamosan a környékbeli olasz manufaktúrák egyre kevésbé bírtak az élesedő globális versennyel, emiatt örültek a kínaiak érkezésének, akik életet leheltek a helyi gazdaságba. Ha már kézműveskedni nem éri meg, legalább a lakásokat ki lehet adni.

A századforduló után is folytatódott a kínaik bevándorlása, akik szinte kizárólag a Sanghajtól délre lévő Vencsouból érkeztek. Mára a 200 ezres olasz város lakosságának hivatalosan tíz százaléka kínai, de becslések szerint az illegális bevándorlókkal együtt létszámuk a 45 ezer főt is elérheti. Ezzel Párizs után Pratóban élhet a legtöbb kínai Európában, és Olaszországban itt a legnagyobb a bevándorlók aránya, ugyanis a kínaiak mellett jelentős észak-afrikai kolónia is él a városban. A kínaiak szerepéről, és az olasz társadalommal való egyre konfliktusosabb viszonyról a New Yorkerben jelent meg részletes cikk.

Kínai “Made in Italy”

Az egyre gyarapodó kínai ruhaüzemek eleinte azért jelentettek lényeges változást, mert nem a környék magas minőségű, kézműves hagyományára támaszkodtak, hanem Kínából importált olcsó anyagokból készítettek tömegárut, lényegében a ma fast fashionnek^*A fast fashion olyan tömegtermékeket áruló láncokat takar (Magyarországon a legismertebb a H&M és a Zara), amelyek az aktuális trendek alapján saját tervezésben gyártják le, és a közbenső fokokat kiiktatva olcsón és gyorsan juttatják el termékeiket a piacra.)
nevezett irányzat szellemében. Termékpalettájuk azonban folyamatosan bővült, eleinte középkategóriás márkákat is elkezdtek kiszolgálni, mint a Guess. A kétezres évektől pedig már olasz luxusmárkák is gyártattak náluk, mint például a Gucci vagy a Prada, amelyeknek tehát “Made in Italy” címkével ellátott luxuscikkeiket olcsón alkalmazott kínai bevándorlók készítették.

A cikk szerint a kínai üzemekben készült luxustermékeket a bekerülési költségük 10-15-szöröséért árulják, bár még ezzel együtt sem zsigerelik ki feltétlenül a munkásokat. Egy kínai gyártulajdonos azt mondta, hogy legképzettebb munkásai havi kétezer euró (620 ezer forint) körül keresnek, ami nagyjából olasz középosztálybeli keresetnek felel meg, bár ez lehet, hogy elszigetelt példa.

A luxustermékekben utazó olasz gyártók tehát a saját szomszédjukban találkozhattak a globális versennyel, és emiatt elkezdett feszültté válni a viszony az egyre népesebb kínai kolóniával. Az olaszok arra panaszkodtak, hogy a kínaiak csak a minél alacsonyabb költségekre és a sebességre fókuszálnak, illetve a kínaiaknak fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan lehet magas minőségben gyártani, amíg az olaszok meg nem tanították nekik.

A sérelmek persze nemcsak esztétikai kérdésekre korlátozódtak, bár nem térnek el azoktól a sztereotípiáktól, amelyek Európa bármely kínai közösségével szemben élnek. Azaz a kínaiak úgy élnek, mint állam az államban, nem fizetnek adót, saját rendőrségük és bankjuk is van, a kínai gyárak nem tartják be az egészségügyi előírásokat. Nem integrálódnak, hosszú évek alatt sem tanulták meg a helyi nyelvet. Ráadásul a helyi gazdaságot sem pörgetik lényegében, mert mindent a közösségükön belül szereznek be.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKínában nem azt kapod, amit kérsz, hanem azt, amit megérdemelszNem könnyű üzletelni a kínaiakkal, filléresek és akkor is azt mondják, hogy igen, ha máshogy gondolják. Milyen Kínában gyártatni magyar vállalkozók szerint?

A legérdekesebb vád az volt, hogy még meghalni sem hajlandóak. Legalábbis, ha meg is halnak, holttesteket nem hagynak maguk után. 1991-ben még a helyi önkormányzat is vizsgálni kezdte, hogy mi az oka annak, hogy abban az évben egy kínai halálát sem jelentették be. A helyiek között az a pletyka terjedt el, hogy a holttestek eltüntetéséért cserébe elkérték az útlevelét, amelyet eladtak az újonnan érkezőknek, kihasználva azt, hogy a helyiek nem igazán tudták egymástól megkülönböztetni a kínaiakat.

Az olasz hatóságok tavaly vizsgálták is a kínaiak adóelkerülését, és összesen öt milliárd dollár értékben találtak gyanús utalásokat, amelyek nagy része a kínai ruhaüzemek illegális bevételéből származott. A kínaik szerint azonban a helyiek állításai féltékenységből és rasszizmusból származnak. “Nem mi találtuk fel, hogyan kell így üzletelni. Ha Rómától délre utazol, akkor a kínaiaknál sokkal rosszabb embereket találsz” – mondta egy kínai gyártulajdonos, aki szerint az zavarja az olaszokat, hogy a kínaiak sokkal keményebben dolgoznak náluk.

A pratói kínai üzemek Európa-szinten is számottevőek. “Ha 500-1000 ruhát gyártatnál le, és 3-6 hónapod van rá, akkor Kínába mész. Ha viszont csak két heted van, és száz darab kell, akkor Pratóba” – mondta a New Yorkernek egy angol ruhaipari tanácsadó. A cikk szerzője bejutott egy közel focipálya-méretű gyárba, amelyben a vidéki kínai gyárakról festett képnek megfelelően gyerekek játszottak vagy tévéztek a sarokban, ruhák lógtak a kifeszített szárítókon, a munkások meg néha beleszundítottak a munkába. A kínai cégek sokáig lényegében kontrollálatlanul növekedhettek, egy súlyos tragédia azonban felforgatta Prato gazdasági életét.

2013-ban kigyulladt egy gyár, és hét kínai munkás az életét vesztette. A munkások a gyárban laktak, és a katasztrófa rávilágított arra, hogy milyen hatása lehet a kínaiak árnyékgazdasgánának. A pratói hatóságok széleskörű ellenőrzést tartottak, összesen nyolcezer kínai tulajdonban lévő céget vizsgáltak meg, és több nagy illegális gyárat fedeztek fel. Az ellenőrzött cégek 93 százalékánál találtak szabálytalanságokat, illegális munkásszállásoktól kilógó vezetékekig.

Gyász az elhunyt munkások miatt. Fotó: AFP

A rendőrség őrizetbe vette a helyi kínai maffia vezetőjét, ugyanis a kínaiak nemcsak az olasz dizájnt másolták, hanem az olasz maffia struktúráját is. A rendőrség szerint a kínai üzemek nyolcvan százaléka fizetett védelmi pénzt a kínai maffiának, amely drogkereskedelemmel, prostitúcióval és szerencsejátékkal is foglalkozott.

A kínaik viszonya egyre jobban elmérgesedett az olaszokkal, ami egy szerencsétlen lökdösődés miatt vált igazán látványossá. Az egyik gyár ellenőrzése során egy csendőr konfliktusba került egy idősebb kínai dolgozóval. A csendőr állítólag meglökte a férfit, akinek a kezében lévő kisbaba leesett és megsérült. Az eset miatt több száz kínai gyűlt össze egy téren tiltakozásul, köveket és üvegeket dobáltak. A tüntetésre a hatóságok úgy reagáltak, hogy még több ellenőrzést rendeltek el.

Jönnek az afrikaiak

A kínaik és az olaszok közötti feszültséget lehet, hogy nem a helyiek, hanem olyan globális jelenségek hűtik le, mint Kína gazdasági felívelése és a migráció Európába. Vencsouban, ahonnan a legtöbb kínai bevándorolt Pratóba, a New Yorker szerint százszorosára nőttek a bérek a kilencvenes évek eleje óta. A kínaiak már kevésbé jönnek Olaszországba, sőt, többen visszamentek Vencsouba. Egy gyártulajdonos szerint a kínai életszínvonal-emelkedés a pratói kínaik bérét is felhajtja, van olyan kínai üzemvezetője, akinek többet fizet, mintha olasz lenne.

Ráadásul az egyre nagyobb jólétben felnövő pratói kínaiak is egyre kevésbé a ruhaiparban látják a jövőjüket. “A gyerekeink már nem táskákat akarnak csinálni” – mondta egy gyártulajdonos. “Most már mindegyikük a Bocconiba akar járni [ami egy milánói elitegyetem]” – tette hozzá egy barátja. A kínai gyárakban pedig egyre nagyobb számban kezdenek dolgozni szíriai, pakisztáni vagy szenegáli bevándorlók.

A másodgenerációs kínaiak beilleszkedése azonban nem zökkenőmentes az olasz társadalomba. Erre példa a 38 éves Sara Lin, aki hétévesen került Olaszroszágba. “Eleinte az összes olasz ugyanolyannak tűnt. Nehéz volt megkülönböztetni az arcukat” – mondta a korai nehézségekről. Később, a tinédzserévei elején két évre visszatért Kínába, hogy jobban megismerje az ottani kultúrát, és fejlessze a nyelvtudását. Ekkor viszont arra jött rá, hogy az ottani társadalom sokkal rasszistább, mint az olasz.

Amikor visszatért Olaszországba, a ruhaiparban kezdett el dolgozni. Ruhatervező szeretett volna lenni Firenzében, de sok ellenállásba ütközött, az ottani szakmai elit nem szívesen fogadta be. Végül azonban sikeresen felépített egy ruhamárkát, amiben szerinte fontos szerepe van kettős identitásának: a kínaiakra jellemző fegyelmezettségnek és az olaszok rugalmasságának.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Olvasson tovább a kategóriában