A történelem lehet, hogy ismétli önmagát. De az is lehet, hogy nem.

Egy korábbi cikkünkben azt írtuk, hogy az MTA-val szembeni kormányzati fellépés mögött két, egyébként egymással összefüggő cél létezhet:

1. az MTA intézményeinek „NER-kompatibilissá tétele”,
2. másodsorban pedig az EU azóta már nyilvánosságra került terveinek megfelelő, az EU támogatások befogadására alkalmas és NER-kompatibilis intézményrendszer kialakítása.

Az EU tervei 2021-től kezdődően összesen 100 milliárd euró (mintegy 32 ezer milliárd forint) támogatás szétosztását irányozzák elő. És érdekes ezt itthon hallanunk: alapvetően az innovációt elősegítő kutatásokra, olyanokra, amelyek két szereplőt céloznak meg, vállalkozásokat kötnek majd össze kutatóhelyekkel, ezek együttműködésére építve. Az EU jóhiszemű ebből a szempontból. Nem ismerheti teljes mértékben a magyar helyzetet. Ha vállalati innovációról van szó, akkor Palkovics László innovációs és technológiai miniszter személye megkerülhetetlen – és ez rendben is lenne. Ő jelentős szakértő ebben.

Az EU azonban nem tudhat egy másik, az innováció területén szintén megkerülhetetlen magyar szereplőről, egy magyar vállalkozóról: őt pedig Mészáros Lőrincnek hívják. Az ő kvalitásait mi sem bizonyítja jobban, mint az a világméretekben is példátlan innovációs stratégia, az a vállalatbirodalom-építési tudás és tehetség, amelynek segítségével 2010 óta szinte a nulláról pár év alatt közel egymilliárd dolláros (283 milliárd forintos) vagyonra sikerült szert tennie. Azt feltételezzük, ha az EU által megfogalmazott terveket magyarra kívánjuk fordítani, akkor az MTA jelenlegi kutatóhálózatának átalakítása (NER-kompatibilissé tétele), a létrehozandó „új kutatási-innovációs ökoszisztéma” az alábbi három szereplő egymásra találását célozza:

1. az EU-forrásokét;
2. az EU-pénzek „abszorpciójára” képes NER-biztos kutatóhálózatét; és
3. az olyan, a vállalati innovációs teljesítményben elsőrangú magyar vállalkozókét, mint amilyen például Mészáros Lőrinc.

Ehhez még hozzátehetjük, hogy a kormányzat nem elsősorban az akadémiai intézetek kutatási irányait szeretné meghatározni – tehát azt, hogy ki mit kutathat és mit nem, bár ez sem utolsó szempont -, hanem az átalakítás talán legfontosabb mozzanata az, hogy az állam bele tudjon szólni a jövőben a kialakítandó új intézményhálózat vezetőinek (főigazgatóinak, intézetvezetőinek, kutatásvezetőinek stb.) kinevezésébe. E nélkül ugyanis a fenti három szereplő szinergiát teremtő együttműködése nem valósulhat meg. Ezért fontos követelmény a kormányzat számára, hogy a „kutató ne politizáljon”, hanem „legyen lojális kenyéradó gazdájához, hiszen a pénzt is a kormánytól kapja”.

Egy ilyen szándék nem számol a kutatók döntéseivel. Azzal, hogy a kutatók egy ilyen eshetőség valósággá válásával egyszerűen elhagyhatják a hajót. Minél inkább rendelkeznek nemzetközi kapcsolatokkal, reputációval, annál inkább. A tétel, amit meg lehet fogalmazni ezzel kapcsolatban, egészen egyszerű:

minél inkább sikerül NER-kompatibilissé tenni az MTA-hoz tartozó kutatóhálózatot, annál inkább sérül a kutatás szabadsága és észszerűsége, és minél inkább sérül e kettő, annál inkább beindul a nemzetközi reputációval rendelkező, vezető kutatók elvándorlása, illetve megáll a korábbi években tapasztalható visszavándorlása.

Ennek megfelelően az a paradox helyzet fog előállni, hogy mire a NER-hez lojális, új vezetői garnitúra „elfoglalja méltó helyét” a kutatóhálózat élén, akkorra már csak egy kiüresedett, illetve rohamosan kiüresedő intézményhálózat felett nyeri el az uralmát. Minél erősebben érvényesül e NER-kompatibilitás, annál inkább.

Magyarországnak fel kell készülnie arra is, hogy a kutatók elvándorlásával elindított nemkívánatos hatások nem lesznek rövid távúak, gyorsan kijavíthatók, hanem ezekkel 50-80, vagy akár 100 éves időtávban is együtt kell majd élni. E lépések ilyen időhorizonton is rontani fogják ugyanis hazánk kutatási potenciálját, a hazai kutatóműhelyek sikerességét. Erre a következtetésre pedig nemcsak – egyébként nagyon fontos – anekdotikus evidenciák, hanem elsőrangú ökonometriai elemzések eredményei is felhívják a figyelmet. Ha a kormányzati politikák durván korlátozzák a tudomány önállóságát, szabadságát, ha – közvetlenül vagy közvetve – a kutatóhely elhagyására kényszerítik a kutatók csoportjait, akkor e kormányzati politikák nem érhetik el kitűzött céljukat:

1. végső soron nem tudják meghódítani a tudomány intézményeit; és
2. nemhogy a tudományos munka eredményességének javulását, hanem éppenséggel megsemmisülését, illetve nagymértékű romlását fogják eredményezni, éspedig hosszú távon.

A mostani cikkben mindössze két történeti példát fogunk – a fentiek alátámasztására – ismertetni.

Az első példa, ami ide tartozik, egy nagyon fájó mozzanata a magyar történelemnek:

Kolozsvár, 1919 tavasza.

E történetet Nyáry Krisztián két évvel ezelőtti Facebook-bejegyzésében olvastam először, amelyben a szerző a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 98 évvel korábbi sorsát idézte fel. Mintha az ott leírtak megismétlődni látszanának, csak nem Romániában, hanem a mai Magyarországon. Mintha az MTA-val szembeni kormányzati fellépés, a kutatás autonómiájának megkérdőjelezése, „a kutató ne politizáljon” imperatívusza megismételné azt, ami akkor és ott történt. A szereposztás nem, csak a szereplők változtak.

A Facebook-bejegyzés azt elevenítette fel, hogy mi is történt a kolozsvári egyetemmel 1919 tavaszán, amikor a román hatóságok úgy gondolták, hogy mivel immár az egész ország (Erdély) az övék, ebből következően az egyetem is az övék kell, hogy legyen. Itt is meg kell követelniük a lojalitást, itt is nekik kell diktálniuk. Az egyetemen akkoriban olyan világhíres matematikusok, mint Farkas Gyula, Fejér Lipót, Haar Alfréd és Riesz Frigyes tanítottak. Miután az új román kormány ultimátumát az egyetem vezetése nem fogadta el, erre az egyetem egy korábbi oktatója (Onisifor Ghibu) – és itt adjuk át a szót Nyáry Krisztiánnak –

„egy őrnagy kíséretében megjelent a rektor irodájában, és az állam nevében követelte az egész egyetem átadását. Mivel az épület előtt egy századnyi szuronyokkal felszerelt katona várakozott, a rektor bejelentette, hogy enged az erőszaknak, ezután Ghibu az egyetem átvételét befejezett ténynek nyilvánította. A katonák még délelőtt behatoltak az egyetem épületébe, és az oktatókat és diákokat kiterelték. Mivel egyetemi tanárokat nem tudtak kiállítani, egy-egy politikailag megbízható középiskolai tanárral vetették át az egyes karokat és tudományos intézeteket. Estére már övék volt az egész egyetem.

Az 1872-ben alapított kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem 1919. május 12-én, egy évvel a trianoni békeszerződés aláírása előtt befejezte működését. Illetve működött tovább, új, román egyetemként, és nem sokkal később Szegeden új magyar egyetem alakult a tanárok egy részének közreműködésével. Ilyen a politika természete. De matematikai tudományos központ soha többé nem volt Kolozsváron. Ez meg a tudomány természete.”

Bombázás vagy a kutatók elüldözése?

A másik példánk a világ egyik vezető közgazdasági folyóiratában (The Review of Economics and Statistics) nemrég megjelent történeti és ökonometriai elemzés, amelyben a szerző (Fabian Waldinger) azt vizsgálta, hogy minek volt pusztítóbb hatása a német és osztrák tudomány fejlődésére, ezen belül a fizikai, kémiai és matematikai kutatásokra:

• az, hogy a szövetséges légierő 1940-45 között rendszeresen bombázta, sok esetben földig rombolta a német és osztrák városokat, és így az egyetemek matematikai, fizikai és kémiai fakultásainak épületei néhol teljesen megsemmisültek,
• vagy annak, hogy a náci Németország 1933. április 7-i törvénye szerint minden zsidó származású^*A náci fogalmak szerint ide volt értendő mindenki, akinek legalább egy nagyszülője zsidó származású. közalkalmazottat, közöttük az egyetemi professzorokat, egyetemi oktatókat el kellett bocsátani.

E két, a fizikai és a humán tőkét érintő sokk és ennek hatása a tudományos teljesítményre volt az elemzés tárgya. A maga nemében hatalmas történeti anyag összegyűjtésével, rendszerezésével és adatbázisba rendezésével kezdődő sokéves munkát^*A szerző e tárgyban az első tanulmányait még 2009-ben, majd 2011-ben jelentette meg. Lásd http://cep.lse.ac.uk/pubs/download/dp0910.pdf és http://eprints.lse.ac.uk/68325/1/Waldinger_Quality matters_2016.pdf a szerző egy fenomenális ökonometriai elemzéssel koronázta meg.

Most nincs hely az elemzés részletes ismertetésére, az elbocsátásban inkább érintett egyetemeknél megfigyelhető nagyobb mértékű teljesítmény-visszaesés okaira vonatkozó alternatív magyarázatok kizárásával kapcsolatos részletes számítások bemutatására, az összefüggések alternatív mintán történő tesztelésére és a többi.^*Ínyencek megnézhetik a tanulmányt a neten: http://eprints.lse.ac.uk/68561/1/Bombs_brains_and_science_LSERO.pdf Most csak három ábrát fogunk ismertetni némi magyarázat kíséretében.

Waldinger a kutatás során csak azokat a német és osztrák egyetemeket vette figyelembe, amelyek 1945 után is a két német állam valamelyikéhez vagy Ausztriához tartozó városokban voltak (kizárta tehát az olyan városokat, mint Königsberg [Kalinyingrád] vagy Stettin [Szczecin]). A tudományos produkciót a publikációk számával és a publikációk hivatkozásokkal súlyozott számával mérte.^*Ebben meglehetősen eltért tehát a tudományos teljesítmény mérésének palkovicsi módszerétől, amely a beadott szabadalmak számát tekinti irányadó mércének. A cikk bírálói a szerző e hiányosságát nem vették észre. Aztán megfigyelte, hogy az egyes egyetemeket és városokat mennyire érintette a szövetséges légierő bombázása. Történeti adatok alapján kiszámolta, összesítette, hogy ennek hatására az egyetemi épületek, illetve városok hány százaléka pusztult el.

Az elemzés létrejöttét az tette lehetővé, hogy a zsidó származású tanárok elbocsátása nem egyformán érintette az egyes egyetemeket és tanszékeket. Az elbocsátott professzorok, tanárok jó része emigrálni tudott és így túlélte náci uralmat. Így tudásukkal a fogadó országok tudományos életét gazdagíthatták. Waldinger egyetemi évkönyvekből és az emigrációra vonatkozó kimutatásokból összegyűjtötte az elbocsátott professzorok névsorát, majd az 1926 és 1980 közötti időszakban tízévente kikereste az érintett tanszékek dolgozói publikációinak számát és a rájuk történő hivatkozásokat is.

Ezáltal fel tudott építeni egy olyan adatbázist, amely minden vizsgált egyetemre és tanszékre vonatkozóan tartalmazott adatokat. Ezen az adatbázison vizsgálta a két sokk hatását az adott tanszék adott évi tudományos teljesítményére. Természetesen az egyes évekre és tanszékekre visszavezethető hatásokat is figyelembe vette. Számolt a városokat ért bombázások hatásaival, a zsidó közösség arányával az adott városon belül, azzal, hogy a városok 1945 után milyen megszállási zónába kerültek, sőt azzal is, hogy a két német állam megalakulása után milyen távolságra helyezkedtek el a vasfüggönytől.

Eredményül azt kapta, hogy a bombázások hatásai eltörpültek a humán tőkét ért sokkhoz képest. Akár ha amplitúdóban, akár ha a hatás tartósságában mérjük ezt. Míg a fizikai tőke 10 százalékának megsemmisülése 0,05 szórásegységgel csökkentette a tudományos kibocsátást (ha ezt az egyszerűség kedvéért a publikációk számában mérjük), addig a humán tőkében bekövetkezett 10 százalékos sokk ennél négyszer-hatszor nagyobb negatív hatást okozott, és 0,2-0,3 szórásegységgel csökkentette ugyanezt, lásd a következő két ábrát.

A fizikai tőkét ért sokk: a szövetséges haderő bombázásainak hatása a publikációk számára; a fizikai tőke 10%-os megsemmisülése esetén, normalizált változók alapján számolt regressziós koefficiensek, a szaggatott vonalak a 95%-os konfidencia intervallumok

A humán tőkét ért sokk: A zsidó származású professzorok 1933 utáni elbocsátásának és emigrálásának hatása a publikációk számára; a humán tőke 10%-os elvesztése esetén, normalizált változók alapján számolt regressziós koefficiensek, a szaggatott vonalak a 95%-os konfidencia intervallumok

A másik megdöbbentő adat – és erre is érdemes figyelni ma Magyarországon minden kormányzati és akadémiai emberen kívül minden magyar állampolgárnak – , hogy miközben a szövetséges bombázások negatív hatása 1960 után már nem volt kimutatható, addig a humán tőkét ért sokkot még 1980-ban sem tudták az érintett egyetemek kiheverni. Sőt – hadd tegyük Waldinger adataihoz hozzá –, ha feltételezzük, hogy a felzárkózás 1970-80 között megfigyelt üteme folytatódott később, akkor a humán tőkét ért sokkot a német egyetemek 2010 környékén (azaz 80 évvel a hitleri törvény érvénybe lépése után) tudták csak eltüntetni, semmissé tenni. Ezzel szemben a bombázásoknak, a fizika tőke megsemmisülésének hosszú távon még pozitív hatásait is meg lehet figyelni: az 1960-70-es években az egyetemek újjáépítésével, új egyetemi épületek felépítésével javultak a bombázásban érintett tanszékek feltételei, ami pedig éppen a tudományos produkció javulásával járt 1970 után. Szóval ekkorra a 1940-45-ben tönkrebombázott tanszékek kerültek előnybe azokkal szemben, amelyeket nem vagy alig érintettek a bombázások.

Ezen túl Waldinger eredményei aláhúznak egy másik összefüggést is: minél magasabb kvalitású volt az elbocsátott tanár, annál nagyobb volt a sokk hatása az adott egyetemi tanszék későbbi publikációs aktivitására (lásd a 3. ábrát). Ha a legjobbak mennek el – márpedig a tudományos szabadságot korlátozó kormányzati politika következtében ők tudják legnagyobb valószínűséggel és leggyorsabban a szabad világot választani -, akkor ez okozza a legnagyobb kárt is, amelynek mértéke nemhogy csökkenne, hanem növekszik az idő előrehaladtával.

Ez a hatás nemcsak úgy érvényesül, hogy az eleve magasabb presztízsű és többet publikáló kutatóit veszti el egy egyetem vagy egy kutatócsoport. Hanem még kétféleképpen:

1. az elsőrangú tudósok nagy vonzerőt gyakorolnak más elsőrangú tudósokra is, hogy együtt dolgozzanak, kutassanak. Az ilyen tudósok elmenekülésével ez a vonzerő megszűnik.
2. Másrészt az elsőrangú tudósok a kutatói utánpótlásra is nagy hatást gyakorolnak, az egyetem előtt állókra, akik azon gondolkoznak, hogy milyen pályát válasszanak.

Akik képesek lennének a tudomány felé fordulni, és lenne is erre hajlandóságuk, elfordulnak ettől a pályától, látva, hogy ennek autonómiája sérül. Ez kiszárítja az utánpótlás forrásait. Ezek a fiatalok inkább az üzleti életbe akarnak majd menni.^*Lehet, hogy éppen ez a magyar kormány egyik célja? Hogy a kutatói pályával kacérkodó fiatalok minél nagyobb része menjen inkább magyar vállalkozásokhoz dolgozni? Senki sem szeretne ott dolgozni, ahol majd szolga lesz. Szóval nemcsak a meglévő humántőke-állományt csonkítja meg a zsarnokság behatolása a tudományba, hanem az utánpótlást (a jövőbeni inflow-t) is. Lehet, hogy ez a hatás még a humántőkét ért egyszeri negatív hatásnál is jelentősebb.

A humán tőkét ért sokk: a zsidó származású professzorok összessége, legjobb 10%-a és legjobb 5%-a elbocsátásának hatása a tanszék adott évi publikációinak számára, regressziós koefficiensek; a vonalak az év dummy-k és az adott csoportba tartozók elbocsátása interakciójának hatását mutatják a publikációk számára

A kolozsvári egyetem története és Waldinger fenti elemzése is indirekt módon a humán tőke fontosságára hívják fel a figyelmet:^*Itt kell megjegyeznünk, hogy Waldinger elemzésének eredményei mélyen összecsengenek Jánossy Ferenc koncepciójával (A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok, 1966, KJK). Jánossy ugyanis a gazdasági növekedés tényezői között a munka és ezen belül a szakmastruktúra – mai fogalmainkkal a humán tőke – fontosságát hangsúlyozta (lásd Jánossy, 112-113. oldal.) A dolog érdekessége még az, hogy Waldinger nem ismeri Jánossy elméletét (Jánossy könyve 1971-ben jelent meg angolul: The End of the Economic Miracle: Appearance and Reality in Economic Development, a Routledge kiadónál), pedig az utóbbi megerősítené az általa kapott empirikus eredmények relevanciáját. míg a kutatómunka helyszínei, az épületek viszonylag gyorsan kisajátíthatók, elvehetők (Kolozsvár), illetve lebombázhatók, majd a bombázások után újjáépíthetők (Németország és Ausztria), a kutatókat negatívan érintő lépések (a kutatói szabadság megvonása, zsarolás, elbocsátás, emigrációra kényszerítés) mély, hosszú távú negatív hatásokkal, gyakran soha helyre nem hozható következményekkel járnak.

Mi mindebből a tanulság a mai magyar helyzetre vonatkozóan?

A történelem lehet, hogy ismétli önmagát. De az is lehet, hogy nem.

Ha az utóbbi következik be, akkor ennek csak örülhetünk: sikerült elkerülni a legrosszabbat. De ha az előbbi, akkor pedig ez – most cinikusnak kell lennem – pompás lehetőséget fog adni 10-15 év múlva annak a problémának az empirikus vizsgálatához, hogy a magyar kormány által 2018 nyarán elindított lépéssorozat (amely azzal a bizonyos 54 perccel vette a kezdetét) milyen hatással volt a magyar tudomány fejlődésére. Mennyiben járult hozzá, „hogy Magyarország hangsúlyosabban legyen jelen a világ innovációs és tudományos térképén”, vagy érte el azt, hogy hosszú időre lekerüljön onnan.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet ekonomi magyar tudományos akadémia MTA Olvasson tovább a kategóriában