A cikkemben két állítást járok körbe, melyek cáfolhatják azt a széles körben elterjedt narratívát, miszerint 2010-ben valódi rendszerváltás történt Magyarországon. Az első állítás, hogy a 2022-es polikrízisben kiderült, hogy Gyurcsány és Orbán egymást követő, egymásba fonódó kormányzása között több a párhuzamosság, mint azt a legtöbben gondolják. A második állítás, hogy 2010-22 között Orbánék meg sem kísérelték Magyarországot kiléptetni az olcsó munkaerőre és tőkeimportra épülő összeszerelőüzem-paradigmából, és ilyen kísérlet természetesen 2010 előtt sem történt – ami azt jelenti, hogy érdemi eltérésre valójában elvi lehetőség sincs. A gyenge magyar elitek semmilyen dimenzióban nem képesek meghatározni egységes társadalomképüket, jövőképüket, országivíziójukat, egyáltalán: közös értékeinket. Ebből születik újra és újra a kormányon oroszbarát, ellenzékben nyugatbarát, egyébként meg EU-pénz függő, egymással acsarkodó ütött-kopott magyar politikai valóság. Ugyan mindkét politikai tábor hangosan üvölti sajátjai arcába, hogy lényegileg eltér a másik tömb gyakorlatától és eredményességétől, ebből semmi nem igaz. A politikai elitünk liberális és jobboldali megjelenése 25 éve mihaszna, tehetetlen, fantáziátlan és korrupt. Ez most azért lett fontos megint, mert – jobb, ha tudjuk – egyre reménytelenebb helyzetekből futunk neki az újabb és újabb válságoknak. Merre lehet a kiút?
A magyar gazdaságot irányító politikai elitek 2010 előtt és 2010 után is kirívóan gyengén teljesítettek régiós összevetésben. A fejlődésünk (amit ortodox megközelítésben az egy főre eső magyar GDP uniós átlaghoz mért százalékos változásával tudunk kifejezni) mindkét periódusban lényegében kizárólag EU-tagságunknak köszönhető. A gazdasági döntéshozók (döntéshozatali központok, intézmények) és stratégiaalkotó vizionárius-vezetők ebben a lassan negyed százados periódusban stabilan alacsony színvonalú teljesítményt nyújtottak.
Az utóbbi 12 év politikai újításai ezzel együtt is valósak. Tölgyessy Péter szerint Orbánnal Kossuth Lajos óta az első nyugaton is látható magyar politikus lépett fel a nemzetközi színpadra. Ez lehet akár tapsot is érő politikai teljesítmény. Azonban a nemzetközi politikai tér változásával, az amerikai-kínai-orosz-német-konfliktus éleződésével párhuzamosan most reális, hogy Orbán tündöklése a végéhez közelít – bár ezt már sokszor és sokan mondták, eddig mindig tévesen.
A magyar jobboldal 2010-re új rendszerváltásként hivatkozik. A Magyarországot diktatúrának érzékelő liberálisok is. Cikkem célja a széles körben elfogadott 2010-es rendszerváltás-tézis megkérdőjelezése. A 2010 előtti hatalom ugyanúgy Putyinhoz dörgölőzött, mint a mostani, ugyanúgy a régió legmélyebb válságát szabadította ránk, mint a mostani, és ugyanúgy vezette félre az embereket, mint a mostani. Hát hol van itt a rendszerváltás?
A tavaly belobbant gazdasági válságsorozat végre jól látható folytonosságot teremt a 2010 előtti kormányzás gazdaságpolitikai hibasorozatával, téves valóságértelmezésével. Akkor a nemzetközi tőkepiacoktól, most a brüsszeli pénztranszfereken múlik, hogy milyen irányt vesz a forint. Ahogy a kamatpolitika effektivitása egy ponton túl 2010 előtt is csődöt mondott, úgy most is jól látszott heteken át, hogy az egekig emelt kamat mellett is zuhan tovább a forint.
Gazdaságpolitikák Magyarországon 1998-2023 között (RIP)
Múltidézés címszavakban: a 2000 és 2005 között regnáló három kormányfő az akkoriban még létező pénzügyminisztériumok és gazdasági tárcák vezetőivel közösen siklattak ki bennünket a (talán) hátszél nélkül is fejlődéshez vezető pályáról (száz napos programokkal, a polgári Magyarország fedőnevű politikai termékkel, az isteni gondviseléssel meg trükkök százaival stb.).
2005-2010 között a gazdaságpolitika mellett a monetáris politika is totálisan eltévedt (törvényi céljai követése helyett növekedési, azaz nagypolitikai elvárásoknak megfelelve), amit egy a régi Indexen megjelent cikkemben jártam körbe 2011-ben. 2018-ig a politikai elit rendszert épített. Ennek részleteire, illetve árára talán még emlékszünk, de ennek a periódusnak legalább elvitathatatlan eredményei is voltak és vannak.
2018 után azonban a magyar gazdaságpolitika mindkét ága újra eltévedt, ami csak a 2022-es globális válságban vált mindenki számára láthatóvá. Ez az egész pedig rémisztően emlékeztet a 2008-as nagy magyar összeomlás forgatókönyvéhez.
Sajnos a helyzet az, hogy a magyar gazdasági elit teljesítményében szinte ugyanott vagyunk, mint 15 éve Gyurcsányék idején: a forint a leggyengébb láncszem, az adósságunk megint a GDP 75 százaléka, a magyarországi a legmagasabb infláció és a legmagasabb állampapírhozam a közeli Európában. Az intézményrendszer hemzseg a teljesítmény nélküli politikai kinevezettektől, az elit pedig az embereknél sokkal nagyobb léptékben gazdagodik. Tényleg rendszert váltottunk? Dehogy: ideje rendszerváltás helyett folytonosságként kezelni azt, ami 2010 előtt és azután történt.
Talán akkor könnyebb lenne szót érteni a szélesebb társadalommal is. A budai kerületektől távol élőket az elvont szabadságeszmék szintjén történt politikai és demokratikus intézményi mélyrepülés kevéssé érintette (és emiatt kevéssé is érdekelte), de mindez sok liberális szavazó és értelmiségi percepciójával szemben nem a magyar emberek tudatlanságára vagy igénytelenségére vezethető vissza, hanem történelmi kényszerpályáinkon szerzett, soha ki nem beszélt, feldolgozatlan nemzeti traumáinkra, amik a demokratikus intézményrendszer gyengítésénél jóval nagyobbak.
Magyarországon tehát 25 éve tart a Gyurcsány-Orbán-korszak – vagy, ha a politikai dimenzióban nem is, a magyar gazdaságban mindenképpen. Jelen tudásunk szerint minden egyértelműen abba az irányba tart, hogy ez ebben az évtizedben is így marad. Ez borzalmas, viszont van idő az építkezésre. Az alapozás az első, nagyon fontos lépés, és itt az ideje, hogy mindenki a maga területén, a maga módján ebbe belevágjon. Addig viszont nehéz a kapcsolatteremtés, amíg az emberek érzik, hogy a liberális elit lenézi őket.
Hasznunkra fordítani a válságot: a népi baloldal évei jöhetnek el
A kapcsolatépítést ezért talán ott érdemes kezdeni, ahol (tapasztalataim szerint) az a legutóbb csúnyán kisiklott: fontos lenne megérteni – amihez türelem, jó indulat és hideg fej is kell -, hogy a kormányt támogatók tömegeit nem az EU vagy a migránsok iránti zsigeri (=meggyőződéses, elkötelezett, szívből idegenellenes) gyűlölet, hanem a különösen mérgező rogáni propaganda által kiváltott félelem vezérli.
Ha ez nem lenne elég, akkor ezen túl a magyar társadalomban élénken él a ’89-es rendszerváltás borzalmas közösségi tapasztalata (munkanélküliség, elszegényedés, a személyes/szakmai autonómia elvesztésének a megélése). Ezekre a csalódásokra és félelmekre épülő felelőskeresés maga az orbáni antikapitalista hevület: ez az, ami újra és újra meggyőzi a fideszes szavazókat és a bizonytalanok egy nem kicsi részét is. Sok ember a multik kiebrudalásával azonosítja a nemzeti érdeket. Látnunk kell, hogy a támadva védekező politika bennük a védettség érzést hívja elő, ami logikus és érthető. Az a tény pedig, hogy tömegek vásárlóereje javult egy kicsit 2016-tól, aztán jó nagyot főleg 2018-at követően, majd újra hatalmasat 2021-ben, csak a ráadás volt, ami számos kis középosztályi egzisztenciát támasztott meg, sokak jólétét és biztonságérzetét tovább erősítve. (Plusz a covid sikertelennek nem mondható kezelése, vagy a háborús konfliktusból való kimaradás is a zsigeri félelmek csillapításaként hatott). De ennek a korszaknak vége.
Most a gazdaságban (a vásárlóerőben) fájdalmas visszarendeződés jön: sajnos rövid időn belül a magyarok az 5-10 évvel korábbi életszínvonalukra zuhannak vissza. Ezzel számukra is megtapasztalható lesz, amiről a nem kormánypárti nyilvánosságban sokat lehet hallani és olvasni: hogy mégiscsak egy elvesztegetett évtized van a hátunk mögött.
Ha van ebben bármi lehetőség, az csak az lehet, hogy a helyzet alkalmat teremt arra, hogy most a baloldal kezdje el kapcsolatának újraépítését (vagy inkább: kiépítését!?) a magyar társadalom eltávolodott, elidegenített, de meghatározó és számára egyáltalán nem végleg elvesztett kis-középosztályi csoportjaival.
A közeledéshez első lépésben egy elméleti keretrendszer, egy a mostani korszellemtől eltérő, a problémáinkra pozitív válaszokat felkínáló, megérthető és átélhető értékrend kell. Az erről szóló diskurzus csak idealista alapokon indulhat el, a felvázolt alternatívának mégis megvalósíthatónak kell lennie. Cikkem következő részében ehhez a gondolkodáshoz szeretnék egy lehetséges kiindulópontot felvázolni, amihez Kiss Viktor rendszerkritikus társadalomkutató tavaly megjelent könyvét használom majd fel.
(Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Közélet
Négy gyártól várja a gazdasági csodát a kormány, és mindannyian megérezzük, ha nem jön el
A kormány mintha túl gyors felfutással számolna az új autó- és akkumulátorgyáraknál, ami fokozza a jövő évi pénzügyi terveket övező kockázatokat.
Fogy a levegő a jövő évi magyar gazdasági növekedés körül
1,8 és 2,2 százalékos növekedési előrejelzés is megjelent az elmúlt egy hétben, aligha lesz így ebből uniós szinten is kiemelkedő gazdasági teljesítmény.
Újabb nagy ingatlant vett a Balatonnál a csopakiakkal hadakozó kormányközeli üzletember
Egyetlen cég tett ajánlatot azon az árverésen, amelyet a nemzeti vagyonkezelő a csopaki honvédségi üdülő értékesítésére írt ki. A vevőt már ismerik a helyiek.
Fontos
Rá fognak kényszerülni a kisebb boltok is, hogy visszavegyék a palackokat
Az eddigi számok arra utalnak, hogy ha továbbra sem szerződnek le a MOHU-val, akkor maguk alatt vágják a fát.
Éledezik az európai autópiac, de több ezer ember állását ez már nem menti meg
Az e-autók iránti kereslet továbbra is hanyatlik, de összességében kicsit erősödött az uniós autópiac októberben. A Volkswagennél és a Fordnál így is leépítések jönnek.
A Magyar Telekom akciózott akkorát, hogy levitte a teljes inflációt
Akkora áresést okozott a Telekom tévés-streaminges akciója a KSH módszertana szerint a szolgáltatásoknál, amekkorára 1992 óta nem volt példa.
