Science fiction filmek tucatjai szólnak az űrben elkövetett bűnökről. Kalózkodás, csalás, alkalmazottakat csúnyán kihasználó, esetenként a halálba küldő nagyvállalatok, űrháború, gyilkosságok, közéjük szórva pár idegent. Ehhez képest az első igazi űrben elkövetett bűntett sokkal emberibb, és sokkal unalmasabb egyszerre.

Az egész azzal kezdődött, hogy Summer Wordennek, a válófélben lévő korábbi hírszerző tisztnek feltűnt, hogy a párja gyanúsan sokat tud a pénzügyeiről – írja a New York Times. A válás nem ment szépen, nem sikerült békésen megoldani a gyermekelhelyezés kérdését, ilyenkor gyanakvó az ember. Ezért aztán az olyan célzott kérdések, mint hogy új autót vett-e és miből volt rá pénze, megszólaltatták benne a riasztót.

Anne McClain edzőfelszerelésekkel és egy laptoppal az ISS fedélzetén (Fotó: NASA)

Worden ráadásul biztos lehetett abban, hogy az kíváncsi exe négyszáz kilométernél közelebb nem járt a kansasi otthonához. Ilyen magas pályán kering ugyanis a Nemzetközi Űrállomás, ahol a válófélben lévő pár – aki az ügyből kifolyólag az első nyíltan leszbikus űrhajós is lett – Anne McClain éppen szolgálatot teljesített. Worden a biztonság kedvéért kikérte a bankjától, hogy milyen IP-címekről fértek hozzá a netbankjához. Amikor az egyik IP-ről kiderült, hogy a NASA hálózatához tartozik, a puzzle összeállt.

Megtörtént, akkor most mi van?

McClain nem is tagadta, hogy az űrállomásról belépett a netbankba. Azonban arra hivatkozott, hogy csak a közös pénzügyeiket próbálta kibogozni, elvégre még mindig házastársaknak számítanak. A kifogás nem sült el jól. Summer Worden személyazonosság-lopás és a privát pénzügyi adatokhoz való illegális hozzáférés miatt tett panaszt a NASA főügyészénél. Ezzel pedig nem csak a családi ügyei bonyolódtak, hanem

létrejött egy mindenki számára nagyon érdekes jogi szituáció is.

Arra vannak államközi szerződések, hogy a Nemzetközi Űrállomáson egymás mellett dolgozó különböző nemzetiségű űrhajósokra milyen törvények vonatkoznak. Felvetődhet, hogy úgy kellene megoldani, hogy épp milyen ország felett halad el a másodpercenként több mint hét és fél kilométert megtevő űrállomás. Bármennyire is irreálisan hangzik, ez nem teljes hülyeség. 1945-ig, míg egy felháborodott farmer az amerikai Legfelsőbb Bíróság elé nem citálta a légierőt – mert a pilóták ijesztgették a csirkéit – az amerikai jogrend szerint a föld tulajdonosának vélelmezett joga van a Föld középpontjáig és “föl egész a végtelenségig” a birtokán lévő dolgokra. Más kérdés, hogy ennek a repülés előtt nem volt sok értelme. 1945-ben pedig Douglas bíró kijelentette, hogy

Ennek az alapelvnek a modern világban nincs helye. A légtér köztulajdon, amint azt a Kongresszus kinyilvánította. Ha ez nem így lenne, minden több államot átszelő repülőjáratot üzemeltetőnek számtalan birtokháborítási perrel kellene szembenéznie. Ez ellentmond a józan észnek. Az ilyen, a légtérrel kapcsolatos magán kárigények elismerése használhatatlanná tenné ezeket az útvonalakat, akadályozva ezek szabályozását és fejlesztését a köz érdekében, és magántulajdonba adná azt, amire csak a köz formálhat jogos igényt.^*Az ügyet jóval bővebben tárgyalja Lawrence Lessig Szabad kultúra című könyve, amely ingyenesen elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Az idézet is ebből a kötetből való.

Azóta létrejöttek űrjogi szerződések is. A tengeri jogot alapul vevő 1967-es Világűr Szerződés kimondja, hogy tilos nukleáris fegyvereket telepíteni az űrbe, a Hold és a többi bolygó csupán békés célra használható, az űr felfedezése bármely nemzet joga, ám egy ország sem hajthat fennhatósága alá égitesteket. Az űrhadviselést nem tiltja a legalapvetőbb űrjogi szöveg, csak az űrből indított, a Földet célzó tömegpusztító fegyverek létrehozását.

Az egyes űreszközök azonban a felbocsátó nemzethez tartoznak, szóval ez akár meg is oldaná a problémát, ha a nemzetközi űrállomás nem állna különböző modulokból. Lényegében egy darabka Japán, Egyesült Államok, Oroszország van összecsavarozva pár olyan modullal, ami a szuverén államként nem létező Európa fennhatósága alá tartozik.^*Erről a 2008-as bécsi Humans in Outer Space – Interdisciplinary Odysseys konferencia konferenciakötetében találni jó és ennek ellenére olvasmányos tanulmányokat.

Így nézett ki az ISS 2018. áprilisában – több nemzet területei összecsavarozva (Kép: NASA)

Egy zárójeles megjegyzést ér, hogy míg az űrbányászatra készülő startupokból nincs hiány, olyan nemzetközi szerződések nincsenek, amelyek lehetővé tennék vagy szabályoznák az űrbányászatot. Az 1979-es Hold Szerződés egyik célja lett volna az, hogy az űr kiaknázásának nemzetközi alapjait megteremtse, nagyjából úgy, ahogy a Star Trek rajongók azt elképzelik, de máig csak 18 ország írta alá (és sem az Egyesült Államok, sem Oroszország, sem Kína, sem Németország nincs köztük).

Az ISS működését szabályozó nemzetközi szerződések, egészen pontosan az 1998-as kormányközi megállapodás szerint az ISS-t működtető államoknak a joghatósága alá tartoznak mindazok a személyek, akik az adott ország moduljában vannak és az ország állampolgárai. Akár ki is jelenthetjük, hogy elvágtuk a gordiuszi csomót: Anne McClain 7,65 kilométer per másodpercel száguldva 400 kilométeres magasságban is amerikai.

És ha jól orrba vágunk egy oroszt a japán modulban?

A The Verge jogászkodós cikke teszi hozzá, hogy ha McClain és Worden nem lennének mindketten amerikaiak, máris nemzetközi bonyodalmat teremtettek volna. Először az államoknak kellene megegyezniük, hogy mégis milyen jog érvényes a feltételezett bokszmeccs két résztvevőjére.

Az sem tenné egyszerűbbé a dolgot, ha amerikaiak követnek el valami nem erőszakos bűncselekményt, de egy kereskedelmi űrállomáson. A Világűr Szerződésre építve létrehozott egy jogintézményt az Egyesült Államok, ami az erőszakos bűncselekményeket kezelhetővé, tárgyalhatóvá teszi. De a kisebb bűntettekre nem tudni, hogy érvényes-e ez a keretrendszer. A The Verge-nek nyilatkozó Michelle Hanlon űrjogi szakértő szerint a nemzetközi közösségnek lassan meg kell oldania az űrjognak azokat a kérdéseit, amik a Világűr Szerződés megkötése óta eltelt több mint ötven év alatt merültek fel, és egyik későbbi szerződés sem tárgyalta őket.

Zendülés a Skylab hadihajón

Ha nagyon szigorúan nézzük az eseményeket, akkor egy korábbi űrbűncselekményt lehet találni. 1973. deceber 28-án az amerikai Skylab űrállomás utolsó legénysége egy teljes napra kikapcsolta a rádiót, a lábukat lógatták, a Földet bámulták, és amikor kellően kipihenték magukat, akkor vették csak fel a kapcsolatot a NASA-val.

Az azóta is vitatott, sztrájknak vagy problémának címkézett egy napos kihagyást több dolog együttes megléte okozhatta: a legénység minden addigi legénységnél többet, 12 hetet töltött az űrben, kis helyre összezárva, rendkívül sok feladattal megterhelve, miközben mindannyian kezdő, első küldetésüket töltő űrhajósok voltak. A csapat a földi irányítással nem tudta megbeszélni a problémáit, stresszelt, és idegesíthette, hogy 12 héten keresztül minden órájuk be volt táblázva.

351 köbméter tér, ennyi jutott a Skylab három űrhajósának (Fotó: NASA)

A küldetés hátralevő idejében a NASA igyekezett könnyíteni, jobban ütemezni az űrhajósok idejét. A csoport így is rendkívüli mennyiségű munkát végzett el, beállítottak egy rekordot a 84 napos küldetéssel. A három újonc asztronautának azonban ez volt az utolsó útja az űrbe. Ami végül is szerencsés, hiszen mint említettük, az űrjog nagyban épül a nemzetközi tengeri jogra. Vajon amit a három, utasításokat megtagadó űrhajós elkövetett, az nem volt-e zendülés?

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Tech Olvasson tovább a kategóriában