1941-ben a visszavonuló szovjet csapatok levegőbe repítették Európa legnagyobb vízerőművét a Dnyeperen. Az áradás több ezer emberéletet követelt. A 82 évvel ezelőtti tragédiát először akkor is az ellenségre fogták, majd az esemény a nagy honvédő háború hősi áldozatává nemesedett, most pedig az ukránok emlegetik, mint a keddi nova kahovkai robbantás sztálinista előképét. De az elárasztást nemcsak az oroszok használták fegyverként a történelemben.
1977, a genfi egyezmény kiegészítése óta a gátak, védművek elleni támadások az atomerőművek elleni akciókhoz hasonlóan egyértelműen háborús bűncselekménynek minősülnek, ha a polgári lakosságot is veszélyeztetik. Ez a feltétel biztosan áll a keddi nova kahovkai robbantásra: a Dnyeper alsó szakaszán több métert emelkedő vízszint 80 települést önthet el, nem beszélve a járulékos mezőgazdasági, vízellátási és környezeti károkról.
Bár a nemzetközi jog határozottan tiltja a hasonló katonai műveleteket, ezek az elmúlt évtizedekben sem példa nélküliek. Az irak-iráni háborúban mindkét fél használta a vizet fegyverként, iraki gátak ellen célzott légitámadásokat folytattak, és később az Iszlám Állam is robbantott gátat az Eufráteszen. De a közel-keleten náluk jelentősebb történelmi személyiségek is éltek hasonló eszközökkel: Kürosz perzsa nagykirály i.e. 539-ben az Eufrátesz ideiglenes elterelésével hatolt be a bevehetetlennek hitt Babilonba – legalábbis Hérodotosz Történelme szerint.
A mesterséges elárasztás általában a védekező sereget segíti, megfejelve azt a terep adta előnyt, ami a modern hadtudomány klasszikusa, von Clausewitz megállapítása szerint eleve nála van. Ezt leginkább a Németalföldön volt alkalma a helyieknek gyakorta megtapasztalni. Hollandia déli, tengerparti Zeeland tartományában az elmúlt fél évezred árvizeinek a harmadát is hadseregek idézték elő, időnként tragikusan tartós következményekkel. A spanyolok elleni szabadságharcban
I. Vilmos orániai herceg parancsára vágták át 1584-ben több helyen is a gátrendszert. Nem volt túl jó ötlet: azon kívül, hogy a spanyol seregeket így sem sikerült megállítani, a részben mélyföldi tartomány kétharmadát is elárasztotta a betörő sós tengervíz, évtizedekre téve terméketlenné a földeket.
Négy évszázaddal később, a II. világháborúban a németek robbantották fel ugyanitt a holland gátakat, de ezzel is csak lassítani tudták a szövetséges előrenyomulást. 1944-ben fordult a szereposztás. Ekkor az amerikai Eisenhower tábornok rendelte el a hajdani Walcheren sziget elárasztását, hogy biztosítsa Antwerpen elfoglalását.
A nyugaton legismertebb hasonló támadást is a szövetségesek követték el, és a legmagasabb brit kitüntetés járt érte, noha a hatása utólag legalábbis ellentmondásos. 1943. május 17-ének éjszakáján a Royal Air Force 617-es repülőszázada a fák koronáját szinte súrolva, a német légelhárítás orra fölött repült be egészen a Ruhr-vidékig, hogy speciális “visszapattanó” óriásbombákkal (a nagyobbik, a Grand Slam tíz tonnás volt, csak az új Lancaster gépek bírtak el ekkora terhet) szakítsák át a Rajna mellékfolyóinak gátjait.
Ez volt a Chastise hadművelet, fő célja pedig a kinézett vízerőművek megsemmisítésével csapást mérni a német hadiiparra. A masszív légvédelem és a veszteségek (a húsz repülőgépből nyolc megsemmisült) ellenére két gátat, a Möhne és az Edernél sikerült felrobbantani. Ez nagy eufóriát váltott ki Angliában, a német termelést azonban az akció legfeljebb néhány hétre vetette vissza. A brit katonai művelet ugyanakkor legalább 1650 életet követelt. Az áldozatok többsége szövetséges, nagyrészt szovjet női hadifogoly volt, akiknek a táborát mindenestül elsöpörte a lezúduló víztömeg.
A most több helyen is felidézett 1941-es szovjet gátrobbantás ezt nemcsak nagyságrendjében haladta meg, abban is más volt, hogy Moszkva – állítólag Sztálin személyes parancsára – azt a felperzselt föld taktikának megfelelően saját területén, saját alattvalói életét kiöltve hajtatta végre.
A Dnyeprosztroj vízerőmű és a hozzá kapcsolódó Lenin-gát 1932-re készült el, ez volt az I. ötéves terv leghatalmasabb és legtöbbet ünnepelt (Majakovszkij verset is írt róla) nagy műve, a sztálini iparosítás szimbóluma.
A gát egy 165 méteres szakaszát a KGB-előd NKVD 1941. augusztus 18-án robbantotta fel 20 tonna robbanószerrel, hogy így lassítsa le a német hadsereg előrenyomulását kelet felé, és megfossza őket az elektromos áramtermeléstől. Az akcióról azonban nem értesítették sem a lakosságot, sem a helyi vezetőket, de még a szovjet katonai egységeket sem. A Dnyeperen éppen átkelő szovjet katonákat így a robbanás után keletkező, tíz méter magas hullámok ölték meg. Hogy az elöntött partokon és környező településeken hányan haltak meg, nem tudni. Egyes ukrán források százezer áldozatról beszélnek, a tényleges szám valószínűleg inkább néhány ezer lehet.
A helyzetet a szovjet propaganda a szokásos módon próbálta kezelni: azt állították, hogy a németek robbantottak, az ügyet még a nürnbergi bíróságra is elvitték, de bizonyítékokat nem tudtak produkálni. A német tisztek egyébként távcsövön, a biztonságos távolságból követték az áradást. Két évvel később, az 1943-es német visszaszorulásnál már ők semmisítették meg az erőművet, de annak nem volt ekkora pusztítása.
Áldozatok számában azonban messze a legnagyobb háborús árasztás nem az európai hadszíntéren, hanem Kínában történt. Ott perzselés helyett inkább a “vízbe fojtott föld” katonai taktikájáról beszéltek, aminek hadtudományi hagyománya, de olyan korábbi tragikus epizódjai is voltak, mint Kajfeng 1642-es elárasztása. A volt birodalmi székhelyen odaveszett a lakosság zöme: 300 ezren haltak meg, miután a város kormányzója és az ellene harcoló parasztlázadás résztvevői is gátszakításokkal akartak előnyre szert tenni. Ehelyett a várost öntötte el a Sárga-folyó, több méteres iszap- és agyagréteget hagyva maga után.
300 évvel később, 1938-ban a polgárháborús, Kuomintang vezette Kína a jóval fejlettebb hadsereggel rendelkező japán támadást próbálta volna megállítani, és leginkább a terepviszonyokban és a folyami védekezés remélt előnyeiben bíztak. Ekkor már a japán katonák túl voltak a nankingi tömegmészárláson, az ideiglenes kínai főváros a ma számunkra leginkább a Covid-járvány révén ismert Vuhan lett, amit már szintén fenyegetett a keleti szomszéd.
“A katonákat vízzel pótoljuk”
– döntött a kínai hadvezetés, állítólag a német Alexander von Falkenhausen korábbi tanácsaira alapozva, és több napi próbálkozás után június 13-án átszakították a Sárga-folyó gátját Honan tartományban. A folyásirány évekre több száz kilométerrel megváltozott, az árvízben becslések szerint 30-90 ezer ember fulladt meg, de a kialakuló, 1943-ra kulmináló éhínségnek összesen 4-800 ezer áldozata volt.
A korabeli beszámolók egészen borzalmas állapotokról számolnak be: éhező, menedéket kereső tömegek, kutyák által megcsonkított holttestek, eliszaposodott rizsföldek, de a régi folyómederből kiinduló sáskajárás után még a hadsereg is lesöpörte a padlást ott, ahol lehetett találni még némi maradékot.
A Kuomintang állítólagos japán légitámadásokra akarta fogni a gát megnyitását, híradófilmjeikben japán repülőgépeket és a helyreállításon dolgozó kínai katonák képeit vágták össze. A bűnbakképzés ezúttal kevésbé működött: a mesterséges árvízzel legalább ötmillió embert tettek földönfutóvá, miközben a katonai célok sem teljesültek. Amikor a Sárga-folyó után a Jangcén is egy sor gátat robbantott fel a kínai vezetés, az már katonailag is kifejezetten kontraproduktívnak bizonyult.
Az erősebb hadsereget a saját lakosságot ágyútölteléknek használva, a saját földeket szándékosan elárasztva sem sikerült megállítani, és mindez idővel még többeket tolt az ellenfél, ebben az esetben a kínai kommunisták felé.
Közélet
Fontos