Nagyjából egy hónapja, március közepén lett mindenki számára nyilvánvaló, hogy korszakos gazdasági összeomlás fenyeget, és teljesen új típusú gazdaságpolitikai lépésekkel kell válaszolni erre a kihívásra. A hétköznapi életünk legtöbb oldalát megalapozó modern gazdaság nincs felkészülve arra, hogy egy átfogó külső sokk miatt teljes szektorokat kell hónapokra teljesen leállítani, és az egész gazdasági vérkeringésben súlyos zavarok lépjenek fel.

Ebben a soha nem látott, fojtogató helyzetben a megszokott moralizáló gazdaságpolitikai viták a maradék értelmüket is elvesztik. Nincs sok értelme például annak az érvnek, hogy azért ne támogassuk a munkájukat elvesztőket, mert akkor mi ösztönözné őket a munkára. Senki nem gondolhatja azt, hogy az összes magyar pincér, báros, éttermi szakács, légiutas-kísérő, fitneszedző és recepciós azért vesztette el a munkáját, mert ne akarna dolgozni, vagy ha vége lesz a járványnak, akkor valami miatt ne akarna újra dolgozni, inkább maradna munkanélküli segélyen.

Most mindenkit támogatni kell, mert a gazdaság nem a saját működéséből következő hibák, hanem egy külső fenyegetés és az arra adott állami-társadalmi válasz miatt állt le. Ebben a járványra adott válaszban sok minden benne van, kezdve a boltok bezárásával és határellenőrzések visszaállításával (ezek állami döntések), a fogyasztás megszokott formáinak ellehetetlenülésén át egészen az egyéni döntésekig, mint a fogyasztói bizalom összeomlása. A gazdasági szereplők erre és a pénz korábban kiszámítható áramlásának megzavarodására reagálva fogják vissza teljesítményüket, rúgják ki dolgozóikat, húzzák le a rolót. Ezek nem olyan kockázatok, amelyekkel ép ésszel számolni lehet az üzleti tervezésben. (Pontosabban ha valaki az ilyen nagyon alacsony valószínűségű lehetőségeket is belekalkulálta az üzleti modelljébe, az valószínűleg nem kezd bele semmibe.)

Miért van az állam, ha nem azért, hogy az ilyen válsághelyzeteket megoldja, és legalább ilyenkor megtolja a gazdaságot?

Korábban elképzelhetetlennek tűnő, nagy ívű intézkedésekből nincs is hiány. Azok a kormányok és jegybankok, akik tehették, nem nézték karba tett kézzel a gazdaság összeomlását. Gyorsan konszenzus lett, hogy a jó gazdaságpolitika most az, amelyik ahogy csak kifér, ahány csatornán csak lehet, minél gyorsabban megpróbál készpénzt juttatni a gazdasági szereplőkhöz, hogy azok életben tudjanak maradni. Ez egy globális erőfeszítés most, érdemes átnézni az IMF vagy az OECD (xlsx) gyűjtését arról, hogy mit tesznek az egyes országok Albániától Zimbabwéig.

A magyar kormányt több szempontból sem érte túl rossz helyzetben ez a válság. Az utóbbi tíz évben kivívott magának némi elismerést a magyar gazdaságpolitika az első időszakban még nagyon bizalmatlan külföldi befektetők körében is. A hiánycélt mindig sikerült tartani,^*időnként kemény válságadókkal és szociális költések brutális lefaragásával a folyó fizetési mérleg nagyrészt többletes volt, a gazdaság nőtt, az államadósság csökkent.^*Az persze nem kérdés, hogy a beáramló uniós pénzek és a világgazdasági felívelés nélkül ebből semmi nem valósulhatott meg. A Fidesz országon belüli politikai hegemóniájához sem fér kétség, a párt az utóbbi tíz évnyi kormányzás során a bürokrácia gépezetének irányításában is javult, ezért viszonylag hitelesen állíthatta a kormány, hogy amit elhatároz, azt keresztül is fogja vinni.

Ezek miatt a költségvetésnek jelentős mozgástere volt arra, hogy – ahogy a térségbeli országok – jelentősen megtámogassa pénzzel a cégeket, munkavállalókat, háztartásokat. Már csak azért is, mert ha nem teszi, akkor tartósan és súlyosan károsodik a gazdaság. A modern monetáris elmélet pénzhelikopteres megoldása^*Ezt úgy lehet összefoglalni, hogy a jegybank közvetlenül finanszírozhatja a költségvetés hiányát akár bármiféle fedezet nélkül is, egészen addig, amíg a kereslet elmarad a kapacitásoktól. valószínűleg problémákba ütközne itthon, ennek ellenére a Magyar Nemzeti Bank hozott valódi segítséget hozó intézkedéseket (igaz, közben paradox módon belekényszerült egy kamatemelésbe).

A kormány viszont, most már ki lehet mondani, nem élt ezzel a mozgástérrel.

A kormányzati válasz első fontos jellegzetessége a késlekedés, az átláthatatlanság és félintézkedések domborítása volt. Amikor a környező országok már sorra jelentették be, hogyan fogják támogatni a jövedelem nélkül maradtakat és pótolják ki a bérüket a rövidített munkaidőben, addig a magyar kormány legfeljebb ötletelt. Az ötletelésbe ugyan bevonták a kamarákat és egyes cégeket, de a folyamat egésze rejtve volt a nyilvánosság elől, a vállalatvezetőknek egymásnak ellentmondó politikusi nyilatkozatokból kiindulva kellett döntést hoznia. Aztán jöttek a félintézkedések, a 2 százalékos szocho elengedésétől kezdve a Teáor-számokkal korlátozott járulékelengedésen át a kirívóan kisstílű módon körülhatárolt rövidített munkáig.

Érdemi segítséget azóta sem kapott a magyar gazdaság a költségvetéstől, ahogy a magyar családok és jövedelmet vesztett egyének túlnyomó többsége is segítség nélkül marad. A sokk mérete miatt különösen fontos lett volna, hogy gyorsan segítsenek, ezért azt már a későbbi intézkedésektől függetlenül biztosan tudjuk, hogy ez a segítség nem érkezett meg.

Hogy miért döntöttek így, arról a miniszterelnök beszélt a Kossuth Rádióban – eszerint a munkaalapú társadalomban való hit és spekulánsoktól való félelem motiválja, hogy egy ennyire súlyos válságban is kitartanak a prociklikus (tehát a gazdasági kilengéseket megerősítő, nem csillapító) gazdaságpolitika mellett. Vajon megéri egy mélyebb és károsabb gazdasági visszaesést kockáztatni tíz százaléknyi államadósságért cserébe? A takarékos gazdálkodás célját a kormány hitelesebben képviselte volna, ha nem költi el minden évben a költségvetési tartalékot, miután elszórt (szintén évente) százmilliárdokat látványsportokra, presztízsberuházásokra és kommunikációra. A munkaalapú társadalmat pedig nehéz akkor értelmezni, amikor az emberek éppen rajtuk kívül álló okok miatt nem tudnak dolgozni.

A kormány intézkedéseivel azt sem titkolta, hogy a válságot igyekszik a saját, nyers politikai-gazdasági céljai érdekében felhasználni. Máskülönben nehéz megmagyarázni a külföldön nagy visszhangot keltett felhatalmazási törvényt, a pártok és az önkormányzatok megszorítását, egyes szociális intézkedéseket (például hogy éppen a kiszámítható jövedelemmel rendelkező nyugdíjasokon kívánnak segíteni), vagy akár a kormányközeli elitképzőnek ajándékozott 250 milliárd forintnyi részvénycsomagot. Nehéz nem észrevenni, hogy az a két szektor, amelyeket a kormány (teljesen fonák logikával) a válság idején adóztat meg, éppen azok között van, ahol a kormány korábban térfoglalásra készült. A kormányközeli vállalatok sok készpénzen ülve várják a nyomott áron kínálkozó felvásárlási célpontokat a gazdaság számos ágazatában.

Azt egyelőre nehéz megbecsülni, hogy mekkora lesz a recesszió Magyarországon, mert a világ teljesen kiszámíthatatlan pályára került. Vannak olyan tényezők is, amelyek alapján nem elképzelhetetlen, hogy a kormánynak szerencséje lehet. Talán az a tény, hogy a globális gazdaság központi részeiben előbb szabadult el a járvány, lehetőséget adott arra, hogy a mi régiónk időben lépjen, és megússza egy súlyos kitörés nélkül, ami után váratlanul gyorsan újra lehet indítani a termelést az egész német központú termelési láncban (ebben segíthet, hogy a magyar exportőrök potyautasként részesülnek más országok költségvetési élénkítéséből). De az is lehet, hogy a külső és belső kereslet összeomlása miatt egészen mély gödörbe esik a magyar gazdaság.

Bárhogyan is lesz, azt már most biztosan tudjuk, hogy a kormánynak lett volna lehetősége mentőövet dobni a magyar gazdaságnak, de inkább úgy döntött, hogy nem él ezzel a lehetőséggel.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Olvasson tovább a kategóriában