(A szerző a Concorde részvényelemzője. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Az elmúlt évek narratíváját az energiaszektorban dominálták az energiaátmenet és a zöld átmenet jelenségei. Szemléletes és sokat használt ábra, amelyiken az egyes energiahordozók részarányát ábrázolják az idő függvényében a teljes primer energiafelhasználásban. Ilyen jellegű megközelítéssel az az illúzió adódik, hogy az elmúlt 150 évben több energiaátmeneten mentünk át: a fát leváltotta a szén, a szenet az olaj és földgáz, és most jön majd a zöldenergia.

Ez az ábrázolás azonban félrevezető, és elfedi, hogy mi is történik valójában.

Az energiapiacok története nem elsősorban az egyik energiaforrás másikkal való helyettesítéséről szól (ez korábban nem is volt cél), hanem inkább arról, hogy az új energiahordozók új energiaigényeket elégítenek ki, miközben a régi források továbbra is fontos szerepet játszanak. Az a kép, amelyet a közbeszéd az energiaátmenetről fest, sok esetben leegyszerűsítő és figyelmen kívül hagyja az iparág bonyolult, összetett és sokdimenziós fejlődését. Bár a megújuló energia kapacitása dinamikusan bővül, ez még nem jár együtt a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztásának érdemi csökkenésével.

Hozzáadódás és nem kiváltás

Ha az egyes energiaforrások hozzájárulását abszolút értékben ábrázoljuk, teljesen más kép rajzolódik ki. Így látszik, hogy az új energiaforrások nem kiszorítják egymást, hanem az energiafogyasztás folyamatosan növekszik, és az új energiahordozók egyszerűen csak hozzáadódnak a régiekhez. Bár a megújuló energiaforrások, mint a nap- és szélenergia, az elmúlt évtizedben dinamikusan növekedtek, a fosszilis tüzelőanyagok – kőolaj, földgáz és szén – szintén jelentős növekedést mutattak.

Ez azt sugallja, hogy az elmúlt 150 év során nem energiaátmenetről, hanem inkább energiaaddícióról beszélhetünk, amelynek során az új energiaforrások nem helyettesítették a korábbiakat, hanem új típusú keresletet teremtettek, miközben a régebbi energiaforrások új felhasználási módokat találtak.

A történelem számos példát szolgáltat arra, hogy egy új energiahordozó megjelenése miként ösztönözte a régebbi energiaforrások további felhasználását. A szénbányászat például hatalmas mennyiségű faanyagot igényelt a bányák megerősítésére és az aknák szellőztetésére, így a növekvő szénkitermelés egyben a fa iránti keresletet is felfuttatta.

A kőolaj-kitermelés ugrásszerű növekedésével egyre több acélra és betonra volt szükség az olajfúró tornyok, vezetékek és finomítók építéséhez – ezek előállításához pedig elengedhetetlen volt a szénfelhasználás. A modern megújuló energiaforrások elterjedése sem kivétel: a napelemek és szélturbinák gyártása jelentős mennyiségű energiát igényel, amelynek forrása gyakran a hagyományos fosszilis tüzelőanyagok maradnak.

Az acél és egyéb ipari alapanyagok előállításában továbbra is kulcsszerepet játszik a szén, így a megújuló energiatermelő berendezések gyártása maga is hozzájárul a fosszilis energiahordozók iránti kereslet fennmaradásához. Ezen túlmenően, mivel a megújuló energiaforrások, különösen a nap- és szélenergia időszakosan ingadozó termelést biztosítanak, ahhoz, hogy a villamosenergia-rendszer stabilitása fennmaradjon, több földgázas erőműre van szükség.

Mindez rávilágít a klímaváltozás elleni küzdelem előtt álló kihívások összetettségére is.

Sokkal jobban függünk a fosszilis energiahordozóktól, mint azt gondoljuk.

És ha az energiaátmenet valójában nem a fosszilis tüzelőanyagok kiszorítását jelenti, az energiafogyasztás összességében pedig még nő is, az azt jelenti, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése nehezebb feladat, mint ahogy azt egyes politikai narratívák sugallják.

A szén paradoxona

A fosszilis tüzelőanyagok közül talán a szén helyzete a legérdekesebb, és egyben a legellentmondásosabb. Az energiaipari diskurzusban gyakran esik szó a „peak oil” eljöveteléről, vagyis arról, hogy mikor érjük el a kőolajtermelés csúcsát. A valóság azonban az, hogy még a „múlt évszázadok energiahordozójaként” számon tartott szén esetében sem beszélhetünk tetőzésről. Éppen ellenkezőleg: az elmúlt években a globális szénfogyasztás ismét rekordot döntött, rávilágítva arra, hogy az energiaátmenetről szóló narratívák sok esetben nem állják meg a helyüket.

Ha a környezeti hatásokat figyelmen kívül hagyjuk, a szén az egyik legolcsóbb villamosenergia-termelési mód maradt. Ennek köszönhetően az elmúlt két évtizedben Kína példátlan gazdasági növekedést ért el, amelyet nagyrészt széntüzelésű erőművekre alapozott. Az ország a 2000-es évek elejétől napjainkig óriási mennyiségű szenet égetett el, ami lehetővé tette számára, hogy alacsony energiaköltségek mellett kiépítse ipari dominanciáját.

Ma Kína önmagában több szenet fogyaszt, mint a világ összes többi országa együttvéve. Ez jelentős gazdasági előnyt biztosít számára, mivel a bőséges és olcsó energiaforrások révén versenyképes termelési költségeket tud fenntartani. Természetesen ennek súlyos ára van a klímaváltozáson túl is: a szénalapú ipar rendkívüli környezeti terhelést okoz, Kínában az egyik legnagyobb kincs a tiszta levegő.

Sokan úgy vélik, hogy az energiaátmenet már megkezdődött, mivel a szén és esetenként az olaj felhasználása is csökkenést mutat számos nyugati országban. Azonban ez egy félrevezető következtetés. Valójában a fejlett országok többsége nem csökkentette érdemben az energiaigényét, hanem az energia- és munkaerő-intenzív termelést egyszerűen Kínába és más ázsiai országokba szervezte ki.

Persze az újabb, korszerűbb gyárak karbonlábnyoma kisebb, de a globális szénfogyasztás nem csökkent, hanem csak átrendeződött, azaz földrajzilag áthelyeződött. Ami még fontosabb: a folyamatnak nincs vége. India és számos feltörekvő ázsiai gazdaság most kezdi csak igazán kiaknázni a szénben rejlő növekedési potenciált, ahogyan a korábbi évtizedekben Kína tette.

Mindezek fényében

rendkívül valószínűtlen, hogy a következő 10-20 évben tanúi leszünk annak az energiaátmenetnek, amelyről egyes politikusok beszélnek.

Sokkal valószínűbb, hogy a fosszilis tüzelőanyagok – különösen a szén és a földgáz – iránti kereslet tovább növekszik, elsősorban Ázsiában. Az energiafelhasználás valós dinamikáját tekintve a következő évtizedek nem az energiaforrások gyors kiváltásáról, hanem inkább az energiaaddíció folytatódásáról fognak szólni, amelynek révén a globális gazdaság egyre nagyobb mennyiségű energiát igényel – és ezt még hosszú ideig részben a fosszilis tüzelőanyagok fogják biztosítani.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkFüstbe megy az első klímacél, és fordulat kellene, hogy ne kövesse a másodikEgyre inkább illúzió a másfél fokos felmelegedés, a vállalások és beruházási tervek inkább 2,5-3 fokot adnak ki, ami drámai következményekkel járhat.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkFosszilis reneszánszot hozhat az USA-ban, hogy a globális háború ijesztőbb lett a felmelegedésnélAz új amerikai kormányzat úgy ítéli meg, az újraiparosítás fontosabb a klímavédelemnél. Trump céljai világosak, de semmi sem garantálja, hogy azok teljesülnek is.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkFelgyorsítható a zöld átmenet, vagy bukni fogjuk a klímacélokat?A jó trend már kialakult, de nincs elég beruházás ahhoz, hogy elérjük a párizsi klímakonferencián kitűzött klímacélt. Miben lehet mégis bízni?

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ energetika energiaátmenet energiaszektor fosszilis energiahordozó klímaváltozás megújuló energiaforrások szén zöld átmenet Olvasson tovább a kategóriában