Argentína az elmúlt években mindent kipróbált az infláció ellen, köztük olyan, idehaza is bevetett eszközöket, mint a hatósági árak vagy a kereskedők erőteljes rábeszélése arra, hogy mérsékeljék áraikat. Ezek sikertelenek maradtak, és itt nem olyan szintű inflációs kudarcra kell gondolni, mint Magyarországon: a pénzromlás éves üteme utoljára 2013-ban volt 20 százalék alatt, tavaly pedig a 133 százalékot is meghaladta. (Vagyis az árak átlagosan több mint duplájukra emelkedtek.)

Más kérdés, hogy ez messze nem rekord, mivel 1989-ben a 3000 százalékot is meghaladta az infláció.

A szinte konstans hiperinfláció — átlagosan 190 százalék 1944 és 2023 között —, több államcsőd és bankválság már sok bátor politikust ösztönzött arra, hogy szembeszálljon a problémákkal, de eddig egyikük sem járt sikerrel, végső soron a peronizmus örökségének fennmaradása miatt.

A 20. század közepe óta a peronizmus uralta Argentínát. A peronista politikusok elutasították mind a kommunizmust, mind a kapitalizmust, elzárták a gazdaságot a külkereskedelemtől, hangsúlyozták a társadalmi igazságosságot és jólétet, valamint a gazdasági függetlenséget. A Juan Perón elnökről elnevezett „gazdaságpolitikai irányzat” célja az volt, hogy az agrárbirodalom Argentínából ipari országot hozzanak létre. A protekcionista és piacszabályozó gazdasági döntések, az ipari szektoroknak nyújtott hitelekkel és a megnövekedett szociális támogatásokkal együtt magasabb költségvetési hiányokhoz, az egekbe szökő adóssághoz vezettek.

Az állam túlzott költekezésének és piacszabályozó tevékenységének infláció és gazdasági instabilitás lett az ára. Feketepiacok jöttek létre – főleg az elértéktelenedő peso dollárra váltására -, rohamosan nőtt a szegénység, csökkent a fogyasztói és termelői bizalom, és egy-egy négyéves elnöki ciklus után esetenként 180 fokos fordulatot vett a gazdaságpolitika.

Az egymást követő sikertelen kormányok végül egy radikális választóbázist teremtettek, és 2023 novemberében az argentinok már Javier Milei, a láncfűrészes „anarcho-kapitalista” személyében látták a kiutat a nyomorból.

Milei célja az argentin gazdaság megnyitása és újra a világkereskedelem színterére helyezése. „Láncfűrészes liberalizációt”, kapitalista sokkterápiát kezdeményezett a gazdaságpolitikában és legfőképpen az államháztartásban. Az a dogma táplálta kampányát, hogy fel kell szabadítani az argentin társadalmat az állam és a bürokrácia elnyomása alól, és egy szabad, nyugati mintájú piacgazdaságot kell létrehozni. Milei „láncfűrész terve”, avagy a „Viva La Libertad Carajo!” (Éljen a szabadság, a fenébe!) hozzáállás a szabadpiac önszabályozó rendszerére épül. A jobboldali elnök annyira bízik a kapitalizmusban, hogy elmondása szerint azért sem fésülködik, mert majd a „láthatatlan kéz” — a közgazdaságtan klasszikusa, Adam Smith által hirdetett, piacgazdaságot irányító és szabályzó spontán erő — megteszi helyette.

Már a hivatalban töltött első napjaiban – tavaly decemberben – megvonta a legtöbb szociális juttatást, például a lakásbérleti díj- és rezsitámogatásokat. Emellett megszüntette a közösségi közlekedés, élelmiszerek és az üzemanyagok árszabályozását, akárcsak több mint 200 ezer ember jóléti támogatását. Csökkent az állam reál nyugdíjkiadása is, amely az argentin költségvetés legnagyobb tétele. Elbocsátott több mint 50 ezer állami munkavállalót, megszüntette a minisztériumok felét, akárcsak több, állami segélyekkel fenntartott intézmény – például a Nemzeti Mozi- és Audiovizuális Művészeti Intézet, körülbelül 40 ezer népkonyha, világhírű oktatási intézmények – és a tartományok pénzügyi támogatását, megkérdőjelezve fennmaradásukat.

Habár lemondott a totális „dollarizációról” – a peso megszüntetéséről -, Milei radikális tervei a monetáris politikába is belenyúltak. Leértékelte a pesót 54 százalékkal, és további 2 százalékos havi csúszó leértékelést írt elő. Ezzel próbálja az argentin exportot versenyképesebbé tenni, csökkentve a kereskedelmi deficitet.

Mit ért el mindezzel? A válasz vitatott, hiszen a hosszú távú gazdasági szemléletben jó úton jár, de a rövid távú társadalmi problémák egyre csak nőnek.

Először a pozitívumok:

1. Az állam reál kiadásai több mint 28 százalékkal csökkentek, így az első negyedévben először ért el államháztartási többletet 2008 óta; ráadásul az elmúlt 123 évből 113-ban deficites volt az argentin költségvetés.
2. Nőtt a fogyasztói bizalom, és új befektetéseket vonz Milei az országba, például a Vaca Muerta térségébe. Az Észak-Patagóniában lévő térség a világ második legnagyobb palagáz- és negyedik legnagyobb palaolaj-tartalékaival rendelkezik, ennek ellenére nincs kihasználva az infrastruktúra és a befektetési kedv hiánya miatt.
3. Csökkenni kezdett a feketepiaci és a hivatalos pesoárfolyam különbsége.
4. „Ralizik” az argentin tőzsde. Milei hivatalba lépése óta körülbelül 62 százalékkal került feljebb az S&P MERVAL Index.
5. Csökkent az államkötvény-felár, vagyis az a különbség, amelyet egy adott ország államkötvényeinek hozama és egy kiemelkedően biztonságosan hitelezhetőnek tartott referenciaállam (például az Egyesült Államok vagy Németország) kötvényeinek hozama között mérnek, mutatva Argentína hitelképességének és gazdasági helyzetének javulását.

Aztán a hátulütők:

1. Az infláció még mindig magas, és 20 évvel ezelőtti szintekre csökkentek a reálbérek.
2. Óriási a szegénység az országban: a legfrissebb mutató szerint a népesség 57 százaléka a szegénységi küszöb alatt él.
3. Szenvednek az argentin cégek: a kis- és középvállalatok értékesítési volumene 30 százalékkal csökkent az egy évvel ezelőttihez képest.

Hogyan tovább? Milei szerint nincs megállás, és folytatni kell az extrém sokkterápiát. Ezt pedig két abszolutista törvényjavaslattal próbálja végbevinni:

1. Az Argentinok szabadságának alapjait és kiindulási pontjait szabályozó törvény egyéves közérdekű vészhelyzetet hirdetne az adminisztratív, gazdasági, pénzügyi és energetikai ügyekben, és különböző törvényhozói hatásköröket ruházna a végrehajtó hatalomra (azaz Mileire).
2. A Palliatív és releváns fiskális intézkedésekről szóló törvény pedig egy adó-, vám- és társadalombiztosítási reform.

Bár mindkét törvényjavaslatot jelentősen lekarcsúsította a Kongresszus – például a februárban tervezett 40 állami cég privatizálása helyett csak kettőt engedett meg -, júniusban mindkettőt elfogadták, így megkezdődhet az abszolút sokkterápia.

A Milei által megjósolt V-alakú gazdasági és társadalmi kimenetel egyelőre valósnak bizonyul: szenved a társadalom, de javul a makrogazdasági helyzet. Milei lesz az argentin gazdaság hőse, és tényleg „élni fog a szabadság”? Valószínűleg nem kell az elnöki ciklus végéig várni arra, hogy ez kiderüljön.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkArgentína ismerős stratégiával lett világbajnok – az inflációbanArgentína száz éve a világ egyik leggazdagabb országa volt, ma közpénzügyi állatorvosi lóként ismert: magas infláció, sorozatos csődök, és a konszolidáció helyett a helyzetet rontó hatósági árak és tőkekorlátozások.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA peso már annyit sem ér, mint a forint, jöhet a sokkterápia ArgentínábanAz argentin elnökválasztás nagy meglepetése lett a Trump-rajongó közgazdász, Javier Milei győzelme, aki drasztikus lépéseket ígért.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkArgentína példája mutatja, hogy ostoba környezetben csak ostobán lehet kormányozniA megválasztott elnök egyelőre keresi és nem találja a programot végrehajtó jegybankelnököt és pénzügyminisztert.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ argentin peso Argentína hiperinfláció javier milei reformok sokkterápia válság Olvasson tovább a kategóriában