Épp három évvel ezelőtt jelent meg a Lancet tudományos lapban az a tanulmány, amelynek közreműködői listáján 16 országból 37 név szerepelt (sajnos magyar nem), és megpróbált választ adni arra a kérdésre, hogy milyen lenne az ember és a Föld szempontjából egyaránt ideális – vagy legalábbis a legjobb kompromisszumot ígérő – táplálkozás.
A feladat gigászi volt, a tanulmányt azóta rengetegen idézték, és gyakran erősen kritizálták is. A Nature nemrég áttekintette, hogyan állunk ezzel a nagyon fontos kérdéssel, a való életben egyáltalán kivitelezhető-e, hogy valaki úgy táplálkozzon, ahogy azt a tudósok optimálisnak tartanák.
Már az alapprobléma is meglehetősen összetett, de röviden összefoglalva: a Föld lakosságának növekedésével és a fejletlenebb régiók felzárkózásával egyre több ember szeretne úgy táplálkozni, ahogy jelenleg a fejlett nyugati világban teszik, csakhogy ez környezetvédelmi szempontból rossz irány. Ehhez ugyanis elsősorban a világ hús- és tejtermék termelését kell majd növelni, méghozzá 2050-ig több mint 40 százalékkal, a jelenlegi tudásunk szerint azonban ez csak olyan környezeti terhelés-növekedés mellett valósítható meg, amivel képtelenség elérni a klímavédelmi célokat.
Ha pedig az egészség oldaláról közelítünk, ott a szélsőségekben jelentkező károkat látjuk: jelenleg már több mint kétmilliárd túlsúlyos ember van (főleg a fejlett országokban), miközben több mint 800 millió ember alultáplált.
A tudományos konszenzus lényegében azt mondja, hogy ha valaki környezettudatosan, de mégis megfelelően táplálóan szeretne étkezni, akkor legyen felxitárius – vagyis az étrendje főleg növényi eredetű elemekből álljon, némi állati kiegészítéssel. Egy fokkal konkrétabban meghatározva ez körülbelül azt jelenti, hogy egy átlagos napon
- 30 deka gyümölcsöt,
- 25 deka tejterméket,
- 23 deka teljes kiőrlésú gabonaterméket,
- 20 deka zöldséget,
- 12,5 deka növényi eredetű fehérjét,
- 8,4 deka állati eredetű fehérjét és
- 5 deka burgonya-kukorica féle, keményítőben gazdag zöldséget kellene fogyasztani.
Ebből rögtön látható, hogy a fejlett világban a húsimádók és a nagy tejivók azonnal felhördülnek, de még másoknak is kicsinek tűnhetnek ezek az adagok. A fenti lista körülbelül (napi) 2500 kilokalóriát takar, és bár ez nem feltétlenül mond sokat az emberek többségének, ez valóban a “se nem kevés, se nem sok” kategóriája (természetesen egy idealizált elvi átlagról beszélünk, és a speciális diétára szorulókat, a fogyni vagy akár hízni vágyókat, a sportolókat stb. nem soroljuk ide). Az azonban valószínű, hogy a Magyarországhoz hasonlóan fejlett régiókban az emberek többsége ennél többet, és főleg másképp fogyaszt.
A húsipar és a tejipar érthető módon sosem örül ennek, de a vörös húsokra vonatkozó ajánlás például egy normál testsúlyú ember esetében heti 10 dekagramm, azaz körülbelül egy éttermi főételhez járó adag. Egy amerikai lakos ezt több mint négyszeresen meghaladja, de a magyarok is jelentős mennyiségű állati fehérjét fogyasztanak, és a sertés a népszerű húsfajták között van. (Többek között ezért írtunk arról korábban, hogy a fehérjével dúsított élelmiszerek nagy divatja egy átlagos magyar fogyasztónak nem releváns, lényegében felesleges költés, ha nem aktív sportolóról beszélünk.)
Mi európaiak egyébként a fenti idealizált mennyiségekhez képest jellemzően a keményítőt toljuk nagyon túl (krumpli, rizs és hasonlók), húsból majdnem kétszer annyit eszünk, mint az ajánlott, tejtermékből pedig kisebb mértékben haladjuk meg a kitűzött szintet. Unalomig ismert mantra, hogy zöldség-gyümölcsből és teljes kiőrlésű gabonából viszont túl keveset fogyasztunk. Mindezt azonban azért is érdemes újra megjegyezni, mert a magyar kormány az elmúlt években a súlypont áthelyezésére nem sok figyelmet fordított, sőt (nyilván ágazati szerkezeti okokból) nagyon szeretné, ha több sertést fogyasztanánk, a tej alternatíváit pedig egyenesen elítéli. Vagyis mi pont szembe megyünk a tudományos és egyébként egyre inkább globális divattá váló flexitárius iránnyal.
Globálisan nézve azonban nagyrészt megáll az a kritika, hogy a valóságban mindez csak a fejlett világban kivitelezhető – az ottani lakosokat elvileg rá lehet venni, hogy kevesebbet egyenek és/vagy mást válasszanak a boltban, a szegényebb országokban azonban nem lehet arra edukálni senkit, hogy átalakítsa az étrendjét, ha nincs hozzá megfelelő jövedelme. Az ideális diéta Fekete-Afrikában az átlagos jövedelem 73 százalékát vinné el, a szegényebb ázsiai országokban pedig a 65 százalékát, vagyis teljesen nyilvánvaló, hogy ezekben a régiókban képtelenség az alkalmazása.
Európában viszont csak a jövedelem 10 százalékára rúg az összeg, és mivel ez egy átlag, Kelet-Európában nyilvánvalóan nagyobb, akár háromszoros is lehet az aránya a nyugati részekhez képest, de még így is nagyjából akörül lehet, mint amennyit akár egy magyar fogyasztó a fizetéséből táplálkozásra fordít.
Ez arra utal, hogy nálunk sokak számára nem jelentene lényeges többletköltséget az átállás.
Észak-Amerikában pedig egyértelmű a helyzet, ott ugyanis az átlagjövedelem 4 százalékából kihozható a tápláló és egyben környezetbarát diéta.
A problémát a fejlett világban sokkal inkább az bonyolítja, hogy az emberek többnyire nem dietetikai ajánlások szerint élik az életüket, hanem kedvük és ízlésük szerint vásárolnak, a kalóriákat és a dekagrammokat nem számolgatják. Ahogy a Nature írja, számos országban ezért majdhogynem “fű alatt” kísérleteznek a dologgal: Svédországban kétezer általános iskolai tanuló menzai ebédjét állították át óvatosan a fentihez hasonló táplálkozási alapokra, de a szülőknek és a gyerekeknek csak annyit mondtak, hogy a menüt fejlesztették. A húst nyilvánvalóan csökkenteni kellett, de a felmérések szerint a gyerekek ezt észre sem vették, és az ételhulladék mennyisége sem változott a menzán.
A szegényebb országokban azonban nagyon messze vagyunk attól, hogy a környezeti fenntarthatóságot beépítsék az élelmezésbe. A szakembereket teljes mértékben az éhínség csökkentésének feladata köti le, és mivel a fenti idealizált étrend biztosítása ezekben a régiókban körülbelül háromszor drágább, mint az alapvető helyi élelmezés legegyszerűbb biztosítása, érthető, hogy nem azt erőltetik. A változás beindítására ott alapvetően más megoldások kellenek, abból kell kiindulni, hogy milyen gazdaságosan hozzáférhető élelmiszeripari alapanyagok vannak helyben, és abból mit lehet kihozni.
