1975-ben a föld összes akkori lakóját figyelembe véve a globális textilipar egy főre jutó termelése 5,9 kilogramm volt. 2018-ra ez az érték több mint a duplájára, 13 kilogrammra emelkedett, miközben persze a népesség is jóval nagyobb lett. Mi az a textilipari termék, amelyből manapság jóval többet vásárolunk, mint a hetvenes évek közepén? A válasz egyértelmű, a növekedés döntő részét a ruházati cikkek adják. Ruhából 45 évvel ezelőtt 62 millió tonnát gyártottak, 2030-ra pedig 102 millió tonnát fognak, nyilvánvalóan a folyamatosan növekvő globális kereslet kielégítésére.
A kilencvenes évek végén beindult fast fashion üzleti modell – vagyis az, hogy a tömeggyártók évente háromszor-négyszer teljesen megújítják a választékukat – ennek a növekedésnek a legfőbb motorja.
A fejlett világ fogyasztási adatai most már tényleg elrugaszkodtak a mértéktartónak nevezhető szükségletektől. Az Egyesült Államokban ma egy átlagos vásárló 5,5 naponta vesz valamilyen új ruhadarabot. Angliában egy lakos átlagosan 26,7 kilogramm ruhát vásárol egy évben, de még Németországban is 16,7 kilogramm jut egy főre. Mit lehet kezdeni 20-30 kilogramm új ruhával minden évben? Erre a kérdésre aligha találunk már olyan választ, amiben ne lenne döntő szerepe rengeteg ruha kidobásának.
Ezek jobb esetben a másodlagos piacon még helyet találnak maguknak (például angol-holland használtruha-boltok Magyarországon) mivel azonban tudjuk azt is, hogy a ruhák újrahasznosítása fizikai és kémiai szempontból is különösen nehéz feladat, ilyen mértékű hulladékképződés mindenképpen óriási környezetterheléssel jár.
Csak akkor látjuk, hogy miért probléma a fogyasztásnak ez a mértéke, ha végigfutunk a ruhaipar globális ellátási láncán, és végigkövetjük például egy egyszerű póló sorsát.
A legtöbb esetben a kiindulási alapanyag a gyapot, amelyet a világ 80 országában termesztenek jelenleg, és körülbelül 25 millió farmer él meg belőle. Gyapotot a megművelt földeknek csak 2,4 százalékán termesztenek jelenleg, ez nem is lenne sok, a problémát az okozza, hogy ezen a területen a világszerte felhasznált növényvédő szerek 6 százalékát kell kiszórni, és még bőven műtrágyázni is kell a földeket – mindkettőnek lehet nagy környezeti terhelése, ha nem megfelelően használják az anyagokat.
Ahhoz, hogy egyetlen átlagos pólót legyártsanak, annyi gyapotot kell termelni, amelyhez 7 ezer liter öntözővizet kell elhasználni. A gyapotból pamutszálat készíteni olyan energiaigényes munka, hogy ez a szakasz adja a második legtöbb károsanyag-kibocsátást – az anyag megfestése után. Miután a pamutszálból elkészül maga a szövet (ez a munka is jelentős szén-dioxid-kibocsátással jár), jön a festés, amely sokféleképpen történhet, de szinte mindig vízszennyezéssel jár, a délkelet-ázsiai országokban pedig egyelőre nem tudják ezt a szennyezést úgy kezelni, hogy az egyáltalán ne kerüljön ki a környezetbe. Kambodzsa ipari termelésében a textilipar 88 százalékot képvisel, és a helyi vizek szennyezésének 60 százalékáért felelős.
Hiába készülnek a fejlett nyugati országokban eladott ruhák általában Délkelet-Ázsiában, a gyártól a vásárló lakóhelyéig való szállítás az áru életciklusának teljes károsanyag-kibocsátásában csak mindössze egy százalékot képvisel. Összességében tehát a probléma nem a globális szállítási láncokkal van.
Végül figyelembe kell venni a használat környezeti terhelését is, a ruha mosása, szárítógép esetében a szárítása és adott esetben a vasalása is energiafelhasználással jár. Ez az a része az életciklusnak, amit a fejlett világban közvetlenül drasztikusan csökkenteni lehet a megújuló energiaforrásokra való átállással.
Egyetlen póló 2,6 kilogramm szén-dioxidnak megfelelő károsanyag-kibocsátást okoz, vagyis annyit, mintha 14 kilométert megtenne valaki egy közepes méretű autóval. Ebből a póló viselője mintegy 20 százalékért felelős, a gyártás pedig összességében 50 százalékot képvisel.
Egy farmernadrág lényeges több, 11,5 kilogramm szén-dioxidnak megfelelő kibocsátást okoz, de az arányok itt is hasonlóak: a viselő 20 százalékot, a gyártók 57 százalékot képviselnek. A számok azonban jelentősen eltérhetnek, ha a pólót vagy a farmert nem egy olyan fejlett országban adják el, ahol a mosógép által elhasznált energia még kis mértékben sem származik megújuló forrásból.
Ezek az adatok azt is jól mutatják, hogy a jellemzően fejlett világban működő nagy ruházati megrendelők miért tudják csak nehezen érvényesíteni a környezetvédelmi szempontjaikat – amelyeket leginkább a vevők elvárásai kényszerítenek ki náluk. A környezeti terhelés 75-80 százaléka a gyapottermesztő vidékeken és a gyártóhelyszíneken keletkezik, és ezekre a megrendelőnek csak közvetett hatása lehet. Ami egyben azt is jelenti, hogy a környezetszennyezés is ott marad, míg a fejlett országokban a megújuló energiaforrások terjedésével csökkenhet.
A fast fashion azonban semmiképpen sem segíti a problémák megoldását, mert pont a ruhák viszonylag gyors cseréjére készteti a vásárlót, ami környezetvédelmi szempontból nem lehetne a cél.
