Ma délután az uniós tagállamok képviselői újra összeülnek, és folytatják az egyezkedést arról, hogy 2021 és 2027 között mire mennyi pénzt költhessen el az Európai Unió. Nem valószínű, hogy mindenben sikerül megegyezniük, de a péntek hajnalra várható befejezés után minden bizonnyal a legtöbb európai vezető azzal fog kiállni a választói elé, hogy sikerült a lehetőségekhez képest a legtöbb forrást kiharcolnia.

A politikusok általában igyekeznek úgy beállítani a költségvetési tárgyalásokat, mint egy zéró összegű játszmát: ha az egyik tagállam valamelyik pénzes zsákból többet tud lehívni, akkor ott nekünk kevesebb marad. Ez azonban egy súlyosan leegyszerűsített értelmezés.

Az uniós költségvetés nem úgy működik, mint a tagországi büdzsék. Erre utal a hivatalos neve, a többéves pénzügyi keret, amely azt határozza meg, hogy mely területeknek hol lehet a költési plafonja^*A keret összegére és a költés szerkezetére az Európai Bizottság tett javaslatot még 2018 májusában. A részletekről az országok képviselőiből álló Európa Tanácsban kell megállapodni, ennek lesz újabb fordulója csütörtökön. Ha a Tanács egyhangúlag, azaz minden tagállam beleegyezésével meghozza a döntését, akkor azt az Európai Parlamentnek is el kell fogadnia. Ha az EP vétózik, akkor a Tanácsban új egyezségre kell jutni. Ha 2021 januárjáig nem születik keretmegállapodás (amire nagy esély van), akkor a 2014-20-as keret játékszabályai szerint folytatódik a programok finanszírozása, egészen addig, amíg az egyezség meg nem lesz.. A teljes uniós büdzsé egy bizonyos konkrét, előre jól meghatározható összeget oszt el az egyes területek között^*Az Európai Bizottság arra tett javaslatot, hogy az uniós bruttó nemzeti termék (GNI) 1,11 százaléka legyen a keret maximális összege, ez 1134 milliárd euró lenne 2018-as árakon. Az Európai Parlament (amelynek el kell fogadnia majd a tagországok közötti tárgyalások végeredményeként létrejövő egyezséget) 1324 milliárd eurót tartana szükségesnek ahhoz, hogy a pénzt az asztalon lévő terveknek megfelelően lehessen elkölteni. A vitában még messze vagyunk az egyezségtől., és a szemlélete szerint leginkább egy befektetési üzleti tervnek fogható fel.

Nem feltétlenül csak arra kell játszania a tárgyalódelegációknak, hogy minél több pénz lehívásának a lehetőségét csikarják ki, hanem arra is, hogy ezek a pénzek olyan helyeken legyenek, ahol az adott ország számára az jól tud hasznosulni.

Egy leegyszerűsített példa: ha a kohéziós kalapból átnyomják a pénzt a mezőgazdaságiba, akkor hidak és utak helyett a gazdák támogatásaira lehet az összeget lehívni, vagyis azt is mérlegelni kell, hogy egy adott tagállamban e két lehetőség közül ugyanakkora pénzlehívás mellett melyik hoz több hasznot.

Azért vettük ezt a példát, mert a téma az összetettsége ellenére még a brüsszeli zsargonban is éppen így szokott leegyszerűsödni: amikor a felek egymásnak feszülnek, akkor hirtelen lesznek a “nettó befizetők”, a másik csoport pedig a “kohéziós országok” címkét kapja. Előbbi csoportba főleg azok a nyugat-európai államok tartoznak, amelyek (abszolút értékben) sokat fizetnek be a közösségi kasszába, de fejlettségük miatt közvetlenül csak viszonylag keveset tudnak kivenni onnan, és leginkább a mezőgazdasági támogatásokra utazhatnak. A másik csoportba jellemzően a kohéziós alap pénzeire pályázni képes kelet-európai országok tartoznak.

Csakhogy a képlet ennél sokkal bonyolultabb, mert az unió nem egyszerűen egy olyan klub, ahova tagdíjat kell fizetni, és pénzt lehet belőle kivenni. Unalomig ismételgetett és sok adattal alátámasztott tény, hogy önmagában az egységes piachoz való tartozás jelentős gazdasági előnyöket rejt, vagyis sokkal inkább az a kérdés, hogy ezt egy tagállam mennyire tudja kihasználni. Maradva az előbbi példánál, ha a Kelet-Európában uniós pénzből finanszírozott új hidat nyugat-európai cégek építik fel, és az itteni hídépítő munkások a fizetésüket nyugaton gyártott árukra nyugati tulajdonban lévő üzletláncokban költik el, akkor rögtön látszik, hogy a kohéziós alappal végső soron egy “nettó befizető” országban is jól lehet járni.

Az uniós piacból származó előnyöket a rengeteg hasonló példa miatt elég nehéz számszerűsíteni. De azért nem lehetetlen, sőt, a 2021-27-es keret kapcsán az Európai Bizottság el is végezte az előrejelzéseket (a számítások itt érhetőek el).

Érdemes először megnézni, hogy a most tárgyalóasztalon lévő javaslat szerint az egyes tagállamok a bruttó nemzeti terméküknek (GNI) hány százalékát fogják a következő hét évben bedobni a közösbe, azaz durván fogalmazva a különböző jogcímeken keresztül mekkora “tagdíjat” fizetnek az uniós tagságért.

Ahogy azt az alábbi grafikon mutatja, arányait tekintve nem nagy összegről van szó 0,83-1,08 százalék közötti az érték, de feltűnő, hogy a kékkel jelölt kelet-európai országok többsége a felső harmadban van (Magyarországot narancssárgával emeltük ki).

Természetesen mivel Kelet-Európában abszolút értékben jóval alacsonyabb az egy főre jutó GNI, maga a befizetés is kevesebb abszolút értékben, de arányait tekintve mégis igaz, hogy elég sokat vállalnak a keleti országok a közös finanszírozásból.

A következő grafikon viszont azt mutatja, hogy mennyi lesz várhatóan a tagságból származó előny a GNI arányában, a kelet-európai országokat itt is kékkel jelöltük.

Ha a sok szempontból különleges helyzetben lévő Luxemburgot nem nézzük, akkor látható, hogy a befizetés-előnyszerzés mérlege GNI arányosan viszonylag egyensúlyban van, a kék sávok itt is a grafikon felső részében helyezkednek el. A csehek és a szlovákok mellett ebben az összevetésben mi magyarok is elég előnyös helyzetben vagyunk. A régióból várhatóan ez a három ország tudja majd a legjobban kihasználni az uniós tagság előnyeit a saját gazdasági teljesítményéhez képest.

Az igazán érdekes számsort azonban akkor kapjuk, ha megnézzük, hogy egy állampolgárra konkrétan hány euró jut az előnyökből vagy hátrányokból.

A Bizottság előrejelzése alapján kiszámoltuk, hogy a következő hét évben egy lakosra évi átlagban hány euró lesz az egyes országok hozzájárulása a közös büdzséhez, és hány euróra tehető a várható előnyök értéke. A két érték különbségét, vagyis az egy főre jutó várható nettó előny-hátrány értékét tettük fel az alábbi ábrára.

Egy ír állampolgár évente 5750 euró nettó előnyre számíthat, egy magyar azonban csak 1656-ra. Még ha Luxemburgot nem is számoljuk, a hét legnagyobb haszonélvezője a tagságnak a következő hét évben várhatóan nyugat-európai ország lesz. A keleti országoknak majdnem a fele a lista alján van, az élbolyhoz képest elég alacsony nettó értékekkel. Egy bolgár vagy egy görög polgár csak tizedannyi euró előnyt fog élvezni, mint egy ír, és nyolcadannyit, mint egy belga vagy egy holland.

Ugyanakkor az is fontos körülmény, hogy a tagságnak nincsenek nettó vesztesei, hiszen a grafikonon nincsenek negatív értékek.

A közös piac kínálta lehetőségek és a kapott támogatások kombinációja mindenkinek több előnyt tartogat, mint amennyit befizet az uniós költségvetésbe.

Ilyen szempontból nem zéró összegű a játszma. Magyarország például törekedhetne arra, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy egy főre vetítve legalább annyi előnyt érvényesítsen, mint Csehország, Szlovákia és Szlovénia, hiszen ezek a tagállamok ebből a szempontból jóval előttünk járhatnak a következő hét évben.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Adat Világ befizetés előny Európai Unió költségvetés közös piac többéves pénzügyi keret Olvasson tovább a kategóriában