Idén először egy kolumbiai kerékpáros nyerte meg a Tour de France körversenyt, Egan Bernal 22 évesen ért fel a sportág profi csúcsára. Ám ehhez hasonlóan megdöbbentő eredmény, hogy az első tízben három kolumbiai is volt, Bernalon kívül a 32 éves Rigoberto Urán a hetedik, a 29 éves Nairo Quintana pedig (kissé elmaradva a várakozásoktól) a nyolcadik helyen zárt.

Cikkünk írásakor éppen a spanyol körverseny zajlik, ahol az első nap végén egy 25 éves kolumbiai, Miguel Ángel Lopez vezetett, a második napon pedig az összetettben Quintana állt az élre. Az idei Tour mezőnyében ugyan csak négy kolumbiai volt, de előtte az olasz körversenyen heten indultak. A La Vueltán már 11-en vannak, és bár Bernal nincs köztük, így is nagyon fiatal az átlagéletkoruk, hatan még a 26. születésnapjuk előtt vannak. A spanyol körversenyen csak a legnagyobb kerékpáros nemzetek, a spanyolok, az olaszok és a franciák állítottak ki több versenyzőt, a kolumbiaiak pedig már annyian vannak, mint az óriási hagyományokkal büszkélkedő belgák.

Hogy terem ennyi jó országúti biciklis és hogyan jut be a világ élvonalába egy olyan országból, ahol az egy főre jutó GDP a magyarnak a felét sem éri el, és a drogkereskedelem, illetve a csempészet uralja az onnan érkező híreket?

Bernal sikere valójában egy 10 éve tartó folyamat látványos betetőzése volt. Patrick Lefevre, a belga Quick-Step profi csapat vezetője már 2015-ben azt mondta, minden komoly csapat meg van őrülve azért, hogy egy ígéretes kolumbiait leszerződtessen, mert annyira jók, és hihetetlenül ambiciózusak. Ezt egyébként akkor mondta, amikor az akkor 21 éves Fernando Gaviriát megszerezte.

Egan Bernalt várják a szurkolói a szülővárosában, miután megnyerte a Tour de France-t. Fotó:AFP/Europress

A kolumbiaiak titkának sportszakmai szempontból két fontos összetevője van, az utánpótlásképzés hagyománya és a magas hegyek. Bár úgy tűnik, hogy a fiatalok most a semmiből lépnek elő, ez megtévesztő, mert igaz ugyan, hogy ha több mint 10 évvel lapozzuk vissza a rajtlistákat, akkor elég hosszú időszakot találunk kolumbiai menők nélkül, a sportnak azonban több mint 50 éves hagyománya és komoly presztízse van Kolumbiában.

A mai fiatalok közül sokan azért pattantak először komolyan nyeregbe, mert látták Rigoberto Urán és Nairo Quintana első nemzetközi sikereit, és azt, hogy utána otthon mekkora sztárok, követendő példák lettek. Daniel Martinez, aki most 23 éves, és szintén ott van az idei Vueltán, csak 10 évvel ezelőtt, 13 éves korában kapott kerékpárt ajándékba az apjától, és azzal indult biciklizni a házuk körül.

Martinezék azonban nem akármilyen helyen laknak, a ház 2560 méteres tengerszint feletti magasságon van, a környező utak pedig 4400 méterig emelkednek. Törvényszerű, hogy aki születésétől fogva legalább 2500 méteren él, majd pedig onnan kezd rendszeresen 4400 méterig tekerni, az később nem fog kétségbe esni egy verseny hegyi szakaszán, még biológiai értelemben sem.

A mostani kolumbiai reneszánsz előtti pangásnak egyébként a belpolitikai helyzet az egyik fő oka, polgárháborús körülmények között nehéz nemzetközi eredményeket elérni. Urán apját például lelőtték egy zavargásnál, de Martinez családjának is azért kellett egy bogotái munkásnegyedbe költöznie, mert a vidéki farmjukon nem érezték biztonságban magukat. A kilencvenes és a 2000-es években a teljesen bizonytalan belpolitikai helyzet miatt a versenyzőket nevelő kolumbiai klubok közül sok tönkrement, illetve nem tudott a nevesebb külföldi profi csapatok utánpótlásbázisává válni.

A kolumbiaiak átmeneti eltűnésének másik fő oka egyesek szerint az lehetett, hogy pont ebben a két évtizedben uralta el a profi kerékpársportot a vérdopping, és emiatt megszűnt az a helyzeti előny, amit a kolumbiaiak a magaslati életvitelnek köszönhetően addig természetes módon magukkal hoztak. A dopping (remélhető) visszaszorulásával azonban ismét visszatérhetett a kolumbiaiak egyik nagy előnye, közben pedig Urán és Quintana fokozatosan kitaposta azokat az ösvényeket, amelyek a fiatalokat Európába hozzák.

Urán ma a kolumbiai kerékpárosok rangidős vezére, Quintana pedig Bernal érkezéséig a legnagyobb sztárja volt. Ennek a két versenyzőnek a tekintélye megkérdőjelezhetetlen. Miután az országban viszonylagos béke van már évek óta, a biciklisklubok újra rendesen működnek, és sokkal szervezettebb lett a legjobbak európai lehetőségeinek kiaknázása.

Kolumbiai profi kerékpárosok egy hazai versenyen, 2018 februárjában. Balról jobbra: Rigoberto Urán, Egan Bernal, Alvaro Hodeg, Sebastian Henao, Fernando Gaviria, Sergio Henao, Jarlinson Pantano, Nairo Quintana. Fotó: AFP/Europress

A kolumbiaiak az utóbbi tíz évben fokozatosan olyan keresettek lettek, hogy a neves ügynökök is sorra ráálltak a kiapadhatatlannak látszó dél-amerikai forrás figyelésére. Mindenki azon dolgozik, hogy minél fiatalabb korban rátaláljon a következő nagy tehetségre. Imádnak kolumbiaiakra vadászni, és ennek nem csak emberi, hanem erősen gazdasági oka is van: a fiatalok számára rendkívül kevés kiugrási esély mutatkozik Kolumbiában, de ez az egyik legjobb. Akit áthoznak Európába, az karriert csinálhat, ezért mindenki azonnal jön, ahogy tud, és mivel számára sokkal inkább élet-halál kérdése a siker, mint egy európainak, ez sokszor meg is látszik a motiváltságon és a teljesítményen.

Ez a helyzet viszont azt is eredményezi, hogy a fiatal kolumbiaiak általában nem kérnek magas fizetést, ami egy európai ügynök, illetve profi csapat számára igazi főnyeremény. Bár sportolókra nem elegáns az ár-érték arány kifejezést használni, végső soron vastagon erről van szó: ekkora fizetésért ilyen jó versenyzőket aligha találni máshol.

Gianni Savio, az Androni-Sidermec csapat menedzsere 2016-ban úgy igazolta le az alig 19 éves Egan Bernalt, hogy gyakorlatilag senki sem tudta, mi rejlik benne. Szűk három évvel később (akkor már a brit Ineos csapat színeiben) megnyerte a Tourt.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ bicikli kerékpár Kolumbia la vuelta sport tour de france verseny Olvasson tovább a kategóriában