Az adócsalás nagyon káros dolog. Nem csak a költségvetési bevételek kiesése miatt problémás, hanem a gazdasági hatékonyságot is csökkenti, ha például rosszul menedzselt cégek csak emiatt élnek túl, vagy ha az offshore-ozó multik ezáltal kerülnek versenyelőnybe a kisebb cégekhez képest. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy igazságtalanul növeli a vagyoni egyenlőtlenségeket is.
Ennek ellenére az adóelkerülés nem csak a fejlődő országokban, hanem a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetéhez (OECD) tartozó fejlett világban is jelentős: átlagosan a GDP 0,5-7 százalékát teszi ki a költségvetésbe be nem fizetett pénz aránya a leggazdagabb országokat tömörítő szervezetben tagállamaiban.
A közgazdászok sokáig leginkább úgy modellezték le az adócsalást, hogy amikor valaki fontolgatja, hogy csaljon-e, akkor nagyjából kiszámolja, hogy mekkora előnye származik a csalásból, belövi, hogy mekkora a kockázata annak, hogy lebukik, és hogy ebben az esetben mekkora büntetést kell fizetnie. Ha az így megszerezhető pénz meghaladja a potenciális büntetést, akkor megéri csalni.
Azóta persze sok kutatás mutatta meg azt is, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet, és pénzügyi tényezők mellett egy csomó olyan dolog is hatással van az adómorálra, mint például hogy mekkora nyilvánosságot kap, ha valaki lebukik, vagy hogy az adott országban mennyien csalnak.
Antropológusok és szociológusok kutatásai alapján azt is sejteni lehetett, hogy a könyvelőknek is lehet hatása az adómorálra, akár pozitív irányban, akár úgy, hogy segítenek a csalásban, vagy a kiskapuk megtalálásában. Módszeres statisztikai vizsgálatnak azonban még senki nem vetette alá ezt a jelenséget eddig.
Marco Battaglini és szerzőtársainak Voxeu.org-on bemutatott kutatása ezért is érdekes: a közgazdászok 2,5 millió olasz egyéni vállalkozó adóbevallását vetették össze a bevallásokhoz tartozó adóhatósági dokumentumokkal, ami alapján azt is meg tudták nézni, hogy kik voltak az egyéni vállalkozók könyvelői. Az adóbevallások alapján hét különböző régiót tudtak megvizsgálni, és hét évre vonatkozóan álltak rendelkezésükre adatok.
Az adatokat megvizsgálva egyértelművé vált, hogy az adócsalóknak nagyobb eséllyel voltak ugyanazok a könyvelőik.
Ez az összefüggés gazdasági szektortól és földrajzi helytől függetlenül is fennállt. Nem volt viszont jellemző, hogy ha egy adott városban valaki adót csalt, akkor más könyvelőkhöz tartozó vállalkozók is adót csaltak volna ugyanott. Még akkor sem, ha a cégük ugyanabban az iparágban működött és hasonló méretű volt. Tehát kifejezetten a könyvelő személye volt az, ami leginkább meghatározta, hogy valaki adót csalt-e.
A kutatók szerint az adócsalók nagyobb arányban választanak olyan könyvelőket, akikről lehet tudni, hogy lazábban értelmezik a szabályokat. De nem csak ez számít a választásnál, ugyanis a kutatók azt is igyekeztek megmagyarázni, hogy mi teszi lehetővé még, hogy a könyvelők segítsenek adót csalni. A vállalkozók legfeljebb a saját ellenőrzéseik során találkoznak az adóhatósággal, viszont a könyvelők sok ellenőrzést látnak, így egy idő után arra tippet is tudnak adni, hogy kiket és milyen esetben szokott ellenőrizni az adóhatóság, ezzel pedig segíteni tudnak a csalóknak, hogy elkerüljék a lebukást.
Ezt a jelenséget a számok is alátámasztották. Akiket ellenőrzött az adóhatóság, a következő évben átlagosan 16 százalékkal magasabb jövedelmet vallottak be. Még ennél érdekesebb volt, hogy a vállalkozók akkor is többet adóztak a következő években (az első évben 2, a másodikban 9 százalékkal), ha a könyvelőjük egy másik ügyfelénél volt ellenőrzés az adott évben.
A kutatóknak ez alapján az a tanácsa az adóhatóságoknak, hogy néha érdemes a könyvelők körmére is kicsit jobban ránézni.
