Jobban függnek gázügyben az oroszok Európától, mint fordítva

(A szerző az Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázipari elemzője.)

Az Economist legfrissebb száma gazdaságilag és politikailag egyaránt lehúzza az Északi Áramlat 2 gázvezetéket és Putyin csapdájának nevezi azt, amibe Németország nemes egyszerűséggel belelépett. Véleményem szerint a realitás teljesen más. Az Északi Áramlat 2 egy logikus megoldás Németország és az EU szempontjából. Persze ennek is vannak vesztesei politikai oldalról, ebből a szempontból érthető a tiltakozási hullám. Viszont racionális alapja is van a tervnek, amelyről nehéz nem tudomást venni.

Az Északi Áramlat-2 mellett a legerősebb érv, hogy a legnagyobb orosz nyugat-szibériai gázmezők, például a Jamal és Európa legnagyobb fogyasztói között fizikailag is ez az útvonal az egyik legrövidebb. A lenti térkép jól szemlélteti ezt, ha pedig egy földgömböt nézzük, mely pontosan tükrözi a fizikai távolságokat és a földgolyó görbületét, azon még inkább szembeötlő, hogy a két pont között ez a legrövidebb út.

A legnagyobb orosz gázmezők és a vezetékrendszer. Forrás: Gazprom (2010)

Gázvezetéket építeni a Balti-tenger alatt nem kerül nagyságrendekkel többe, mint a szárazföldön. Az Északi Áramlat 1 adatai szerint a 917 kilométernyi orosz szárazföldi vezeték (Gryazovets–Vyborg) és a tengerparttól a német Greifswald elosztó központhoz húzott néhány tíz kilométernyi cső teljes költsége 6 milliárd euró volt, míg a Balti-tenger alatt húzódó 1222 kilométernyi csőpár 8,8 milliárd euróba került. Valószínű, hogy a tengeri vezeték esetében nem kell kisajátítási díjat fizetni, ami a szárazföld esetében egy jelentős költségelem. Az Északi Áramlat 2 9,5 milliárd eurós költségét jelentősen csökkenti, hogy a már létező csővezeték rendszerrel párhuzamosan épül ez ki, a meglévő infrastruktúrát hozzá lehet ehhez igazítani, és a tervezési és engedélyezési költségek is alacsonyabbak.

A gazdasági racionalitással szemben erősebbek a politikai érvek. A projekt legnagyobb ellenzői a lengyelek, az ukránok, balti államok és Közép-Kelet-Európa nagy része. De az angolok és az amerikaiak sem nézik ezt a vállalkozást jó szemmel. Az ukrán érvek érthetőek, hiszen ők elveszíthetik az ország GDP-jének 2 százalékát adó transzferdíjakat. A balti államok, Lengyelország és Szlovákia hasonló okokból tiltakoznak. A nagyobb német volumen megerősíti Németország szerepét a szétosztásban, ami nyilvánvalóan nincs ínyére a kisebb keleti tagállamoknak. A kérdés, hogy a német vállalatok mennyire hajlandóak megosztani a helyzetükből származó előnyt a többi EU-s tagállammal, fogyasztóval és nemzeti gáztársaságokkal.

Az angolszász világ tiltakozása szintén érthető, hiszen az USA érdekelt a palagáz európai szállításainak felfuttatásában. Nem véletlen, hogy az amerikai tiltakozás gyengült, amikor a németek az LNG importkapacitás bővítéséről döntöttek. Ez lényegében megfelel a német érdeknek, hiszen az adhatja el az egyre méretesebb német piacon a földgázt, aki a legjobb feltételeket kínálja.

Néhány fontos politikai és gazdasági szempontot azonban rendre kihagy az angolszász sajtó. Egyrészt

mi garantálja, hogy Ukrajna képes lesz a jövőben is a gáztranzitra?

A 100 milliárd köbméter éves kapacitású, 50 éve épült Testvériség vezetékrendszer, amely Ukrajnán keresztül halad, tradicionálisan a legfontosabb útvonala az orosz gáznak Európa felé. (Csak összehasonlításképpen, a Fehéroroszországon és Lengyelországon átmenő Jamal vezeték évi 33 milliárd köbméter kapacitással rendelkezik, az Északi Áramlat 1 és 2 egyenként 55 milliárd köbmétert tud szállítani.) Azonban ez a kapacitás csak névleges: a négy párhuzamosan futó ukrajnai szálból a hírek szerint egy már teljesen használhatatlan, egy csak a kapacitásainak töredékét tudja. A fennmaradó kettőt pedig a következő évtizedben fel kellene újítani, hogy biztosan használni lehessen.

Vajon ki akar 10-20 milliárd eurót fektetni egy olyan földgázvezeték-rendszerbe, aminek a megtérülése igencsak kérdéses, a politikai viszonyok korruptak és a tulajdoni helyzet is rendezetlen? Az, hogy Ukrajna az elmúlt 30 évben nem tudott életképes állami berendezkedést megvalósítani, jelentős fejfájást okoz Oroszországnak és az Európai Uniónak is.

Pedig erre a vezetékre szüksége lesz még Európának és Oroszországnak is a jövőben. Az európai gázfogyasztás ugyanis 2014 óta ismét nagy sebességgel nő, amit fel fog gyorsítani a német energetikai rendszer változása, a nagyobb megújuló arány és a nukleáris és szénkapacitások leépítése 2022-re és 2038-ra. Európa belső forrásai csökkennek, az öt éve még 50 milliárd köbmétert termelő groningeni mezőt 2030-ra végleg le akarják állítani a hollandok. Ezért ha még meg is épül a 31,5 milliárd köbméter kapacitású Török Áramlat és a hozzá kapcsolódó balkáni rendszer, az ukrán tranzit évi 10 és 50 milliárd köbméter mértékű lehet a 2020-as években.

Az EU-28 belső földgázfogyasztásának alakulása (ezer TJ-ban). Forrás: Eurostat. Megjegyzés: 1 milliárd köbméter gáz kb. 35,2 terrajoule (TJ), vagyis a jelenleg 19 ezer TJ EU-28 földgáz fogyasztás kb. 540 milliárd köbméternek felel meg. A 2013-2017-es adatok a havi fogyasztási adatok alapján becsült éves értékek.

Végezetül még egy utolsó gondolat, amiben téved az Economist. Oroszország legfontosabb gázpiaca az Európai Unió, évi 180-200 milliárd köbméter exporttal. Az átadás előtt álló, Kína felé szállító Szibéria Ereje vezeték 61 milliárd köbméteres kapacitással rendelkezik majd. A hírek szerint ráadásul a kínaiak elég jó feltételekkel kapnak gázt Oroszországtól, miközben fizikailag jóval nagyobb a távolság a kelet-szibériai gázmezők és a kínai fogyasztók között, mint nyugati irányban. Tehát a jövőben is Európa marad az orosz gázexport messze legnagyobb és legfontosabb vevője.

A gáztermelést pedig nem lehet anélkül leállítani, hogy ne veszélyeztesd a termelést és az eszközök megtérülését. Ezért ez a viszony nemcsak az Európai Uniónak jelent függést, hanem Oroszországnak is, sőt a termelői oldal függése ebben az esetben még erősebb is. Az elmúlt években az alkupozíciók javultak a fogyasztók javára, mivel a cseppfolyós földgáz egyre versenyképesebb. Politikailag Oroszországot a nyersanyag-termelésen keresztül lehet leginkább függő helyzetben tartani, ha valóban ez a cél.