Ha máshonnan nem, a legutóbbi ENSZ-jelentésből tudhatjuk, hogy súlyos lemaradásban vagyunk a globális környezetvédelemben. 2040-re, vagyis történelmi időtávon nézve pillanatokon belül tönkretehetjük az életünket, ha az üvegházhatású gázok légköri koncentrációját nem csökkentjük.
A megoldásnak alapvetően két megközelítése van. Az egyik szerint csökkenteni kell a szén-dioxid (mint a káros üvegházhatású gázok közül legfontosabb molekula) kibocsátását, a másik szerint a levegőben már jelen lévő szén-dioxidot ki kell vonni onnan (leválasztás). Az ENSZ jelentése óta egyre erősödnek azok a hangok, amelyek szerint az első megközelítés önmagában már nem lesz elég. Túl vagyunk azon a ponton, amikor a kibocsátás csökkentésével időben el tudjuk érni a szén-dioxid koncentráció mérséklődését, vagyis el kellene kezdenünk a leválasztást is ipari méretekben.
A leválasztással azonban van néhány alapvető probléma. Az első rögtön az, hogy nincs még konszenzus arról, milyen típusú megoldásokra kellene koncentrálni.
A legkézenfekvőbb módszer az, hogy elkezdjük visszatelepíteni a növényzetet azokra a területekre, amelyekről korábban kiirtottuk. Mivel a növényzet a növekedése közben szén-dioxidot von ki a környezetéből, és oxigént termel, kiváló biomegoldásnak számít, de csak akkor, ha időben le is aratják és biomasszát kapnak belőle. Ebből égetéssel energiát lehet fejleszteni, de közben a bioerőműben keletkező szén-dioxidot le kell választani, és megfelelő helyre be kell sajtolni.
Minden leválasztási technológia végén ott áll a kényszer, hogy a szén-dioxidot vagy le kell sajtolni (egy olyan tárolóba kell helyezni, ahonnan lehetőleg évezredekig nem szabadul ki), vagy más ipari alapanyagot, például üzemanyagot kell belőle készíteni.
Rögtön látszik, hogy a hasonló ipari folyamatokhoz energiát kell felhasználni, amelynek ideális esetben nem szabadna fosszilis forrásból származnia, hiszen akkor valamilyen mértékben maga a leválasztási folyamat is hozzájárulna a szén-dioxid kibocsátásához. A bioenergiás megoldásnál egyrészt földterületet kell biztosítani a növényeknek, a művelésükhöz szükség van (mű)trágyára, és a szállításukról is gondoskodni kell.
Ennél is fontosabb körülmény azonban, hogy a szakemberek szerint ez a biomegoldás sajnos nem lehet elég.
Ott tartunk, hogy hiába ültetjük vissza a kivágott fáinkat, önmagában már ez sem ment meg minket a kedvezőtlen klímaváltozástól.
Ezért mondják egyre hangosabban a szakértők, hogy minél hamarabb el kell kezdeni munkába állítani olyan gépeket, amelyek „átszűrik” a levegőt, és leválasztják belőle a szén-dioxidot. Ezzel viszont az a baj, hogy a számos érdekes kísérleti berendezés ellenére sincs olyan ütős technológia, amelynek működését és gazdaságosságát nagy léptékben is igazolták volna.*Eddig az a megoldás kapta a legnagyobb figyelmet, amely nátrium-hidroxidban (az iparban széles körben alkalmazott egyik lúgban) nyeleti el a levegő szén-dioxid-tartalmát. Ekkor nátrium-karbonát (köznapi nevén szóda vagy sziksó) keletkezik, amely kálcium-hidroxid hozzáadására kálcium-karbonáttá (vagyis mészkőre, az otthoni csapon kiváló vízkő egyik fő alkotóelemére) változik. Ebből ki lehet nyerni a szén-dioxidot. Az eljárás azért tűnik ésszerűnek, mert az iparban megszokott és nagy mennyiségben használt anyagokkal dolgozik, ugyanakkor már a rövid leírásból is látszik, hogy többlépéses, energiaigényes folyamat.
Ahogy a Business Week és a Bloomberg is beszámolt róla, egy napokban megjelent amerikai szakértői anyag szinte már segítségkérésként fogalmazza meg, hogy a szövetségi kormány nagyobb pénzekkel és sürgősen kezdje el támogatni azokat a kutatás-fejlesztési programokat, amelyek elvezethetnek a legjobb megoldásokhoz. Erre ugyanis eddig szinte sehol sem koncentráltak a kormányok, mint ahogy arra sem, hogy szabályozói változtatásokkal nyereségessé tegyék a szén-dioxid leválasztását.
Az amerikai anyag azzal is érvel, hogy hosszú távon üzletileg megéri a fejlesztéseket támogatni. A napelem példáját hozzák fel, amelynél idejekorán megjósolható volt, hogy óriási globális üzletté válik, és azok az országok profitálnak majd belőle, amelyek birtokában vannak a gyártási technológiáknak.
A következő időszak egyik legnagyobb üzletét a szén-dioxid-leválasztó technikák adják majd, amit globálisan értékesíteni lehet, ám azok az országok, amelyek nem áldoznak arra, hogy legyen ilyen iparáguk, azok a nemzetközi piacon eladók helyett kénytelenek lesznek vásárlókká válni.
