Először élt a még 2013-ban megszerzett jogával az Európai Bizottság, és előre visszautasította egy tagállam költségvetését, mivel az már a tervek szintjén sem tartotta be a szabályokat. Márpedig az olasz kormány olyan költségvetést adott le, amely nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amelyekről korábban az európai adósságválság mélypontja idején közösen állapodtak meg az uniós országok.
Az olasz kormány mögött álló pártok és a brüsszeli tisztviselők között azóta álló nyilatkozatháború alakult ki, egyik oldalról sem látni engedékenységet. Pedig konkrétan csak egy-másfél százaléknyi költségvetési deficitről vitatkozik egymással az EU és Olaszország (amelyeket a későbbi makrogazdasági események szinte biztosan felül fognak írni), de ennél lényegesen többről van szó.
Olaszország esetében azért különösen nagy a tétje a most folyó egyezkedésnek és üzengetésnek, mert miközben az éves GDP-je csak 1,7 ezer milliárd euró volt tavaly (az eurozóna gazdaságának 16 százaléka), addig az államadósság már elérte a 2,4 ezer milliárd eurót, ami az eurózóna teljes államadósságának 23 százaléka. Tehát Olaszország 1,66-szor jobban eladósodott, mint az eurózóna többi része.
Annyira nagy az olasz államadósság, hogy Német- és Franciaországét is veri, az Egyesült Államok és Japán mögött a harmadik legnagyobb a világon. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mi történik vele, például milyen áron finanszírozhatja magát tovább. A GDP viszont most már több mint egy évtizede stagnál, részben a folyamatosan szigorú költségvetési politika, részben az ország egyre inkább elavuló és versenyképtelendő gazdaságszerkezete miatt. Ezeket korábban árfolyam-politikai eszközökkel – azaz a líra leértékelésével – ellensúlyozták, erre azonban most már közel két évtizede nincs lehetőség.
Most viszont az éleződő ellentétek és az olasz kormány költségvetési politikájának iránya miatt egyre keményebben reagál a piac, az államkötvények hozamai és a cds*Az államcsőd ellen köthető biztosítási forma.-felárak mind emelkednek, az olasz bankrészvények pedig esnek. (A kettő között egymást erősítő kapcsolat van, ami borús jel a jövőre nézve: ha túlságosan elszállnak az olasz kötvényhozamok, akkor még jobban visszaesnek a bankrészvények, ami miatt még jobban elszállnak a kötvényhozamok, és így tovább).
Az viszont még mindig nem világos, hogy a politikai szembenállás mennyiben szól a látszatról, és mennyiben a valóban áthatolhatatlan tartalmi ellentétekről.
Az olasz kormány valódi vezetői, azaz Luigi di Maio és Matteo Salvini jelentős részben arra a dühre építették politikai karrierjüket, amit az olasz közvélemény az uniós döntéshozók iránt érez. (A legtöbb közvélemény-kutatás, így az Eurobarometer is rendszeresen az olaszokat hozza ki a leginkább EU-ellenes népnek az unión belül, miközben paradox módon éppen az eurót már sokkal kevésbé utasítják el.) Náluk a legfontosabb szempont az olasz közvélemény előtti helyezkedés lehet, tehát minden olyan konfliktust vállalni fognak, amiben a népet képviselve feszülnek az arctalan brüsszeli bürokráciának. Ez a hozzáállás egyébként a közvélemény-kutatások alapján egyelőre kifizetődőnek tűnik.
Az Európai Bizottság pedig elsősorban a többi európai kormány miatt nem tehet kivételt Olaszországgal. A még mindig uralkodó brüsszeli nézőpont szerint a költségvetési fegyelmezetlenség vezetett a 2011-12-es euróválsághoz, így világos, hogy ebben a kérdésben be fogják tartatni a stabilitási és növekedési egyezmény szabályait.
Eközben maga a probléma egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak, hiszen az olasz kormány kiadásnövelései és adócsökkentései valójában nem olyan masszívak, mint amit a kampány és a kormányalakítás idején ígértek. A piac szempontjából biztató jel lehet, hogy Guiseppe Conte miniszterelnök bevallotta a Bloomberg újságírójának: találkozók között a telefonján maga is az olasz államkötvények és cds-ek felárait szokta követni. (Igaz, Conte az olasz politika ismerői szerint valójában nem tekinthető egy autonóm politikai szereplőnek, legfeljebb a két populista kormánypárt közötti mediátorként lehet fontos a szerepe.)
Érdemes párhuzamba állítani az olasz történéseket a spanyolországiakkal. Ott a nyáron egy korrupciós botrány után a szocialisták alakítottak kisebbségi kormányt, akik szintén a költségvetési politika lazításán dolgoznak, elsősorban a jóléti kiadásokat növelnék. De az olasz kormánynál sokkal kevésbé agresszív retorikával, és a számokban is láthatóan óvatosabban jár el Pedro Sanchez kormánya: a korábbi spanyol kormány 1,3 százalékos költségvetési deficitje helyett 1,8 százalékot lőtt be 2018-ra. Emiatt Spanyolországgal kapcsolatban most senki nem beszél válságról, pedig a makrogazdasági mutatók csak hajszálnyival jobbak az olaszoknál.
