(A szerző a Concorde részvényelemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Donald Trump az amerikai elnökválasztási kampányban, majd később elnökként is többször kijelentette, hogy elfogadhatatlanul magas az olajár, ezért azt csökkenteni kell. Szívesen látná az olajárat hordónkénti 60 dolláros, vagy még inkább 50 dolláros régióban. A legtöbb piaci szereplő döbbenten figyelte ezen kijelentéseket, és hogy milyen lépések követik majd ezeket.

De tényleg olyan drága most az olaj? És lehetséges egyáltalán azt a Trump által javasolt módon, az amerikai olajtermelés napi 3 millió hordóval való növelése révén csökkenteni?

A kérdés megválaszolásához érdemes az olajárat reálértéken nézni. A 2024 végi árakra korrigált Brent olajár 2015 és 2019 között átlagosan 75 dollár/hordó volt, amikor az olajárat viszonylag alacsonynak tekintették. 2020 és 2024 között ez az érték 82 dollár/hordóra emelkedett. Az elmúlt hetekben a Brent ismét 75 dollár/hordó körül mozgott.

Ahhoz, hogy olyan periódust találjunk, ahol reálértéken az olaj tartósan 70 hordónkénti dollár alatt volt, 2004 előttre kell visszamennünk. Vagyis történelmi összevetésben egyáltalán nem tekinthető magasnak a jelenlegi árszint, inkább átlagosnak vagy normálisnak.

Ha az olaj árát aranyban kifejezve vizsgáljuk, még érdekesebb kép rajzolódik ki: az olaj szinte soha nem volt olyan olcsó az elmúlt 35 évben, mint most. (Az aranyárban történő vizsgálat kiszűri a devizaleértékelődés és az esetleges statisztikai manipulációk hatását.)

Érdekes egy másik oldalról, mégpedig az amerikai termelési költségek szempontjából is megközelíteni a problémát. Ezek kritikusak abból a szempontból, hogy meddig lehet levinni az olajárat az amerikai termelés növelésével.

A dallas-i és kansas-i Fed rendszeresen készít felmérést az iparági szereplőkkel. Eszerint 64 dollár/hordós WTI olajár alatt – ami nagyjából 69 dollár/hordós Brent olajárnak felel meg –, a vállalatok számottevően visszavennének a fúrási programjaikból. Ezen szint alatt ugyanis nem tudnak elégséges készpénzt termelni az ütem tartásához, a profitabilitás is romlana. Ha a vállalatok csökkentik a fúrási ütemet, a termelés csökken, ami természetesen felfelé hajtja az olajárat. Vagyis ez egy piaci önszabályozó mechanizmus, ami korlátozza a politika mozgásterét.

A Chevron és a Shell vezérigazgatói egyaránt kijelentették, hogy nem terveznek jelentős beruházás- és kitermelés-növelést pusztán politikai célok elérése érdekében. Az OPEC-nek szintén nem áll szándékában, hogy növelje a termelését, és aláássa a tagok költségvetését az alacsonyabb olajárak révén, habár az ő termelési költségük jóval alacsonyabb.

Röviden összefoglalva:

kicsi az esélye, hogy Trumpnak politikai nyomásgyakorlással sikerül eredményt elérnie ilyen fronton.

Viszont az iparág számára hozott könnyítések garantálhatják, hogy hosszú évekig nem mehessen az olajár sokkal magasabbra, mint az amerikai termelési önköltség és valamilyen egészséges nyereségráta, mondjuk 10-12 százalék sajáttőke-arányos megtérülés.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgyre jobban szenved az orosz energiaszektor a háború és a szankciók miattA költségvetési bevételek harmadát adó ágazat eddig jól teljestett, de egyre több probléma nehezíti a működését, amit az orosz fogyasztók is meg fognak érezni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEurópai üzemek zárnak be, romlanak a kilátások az olajiparbanAz év eleji optimizmus után az olajipar komoly nehézségekkel küzd a globális gazdasági problémák miatt, Európában pedig különösen borúsak a kilátások.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz Vállalat Donald Trump kőolaj olaj olajár olajipar Olvasson tovább a kategóriában