(A szerző a KRTK Regionális Kutatások Intézetének (Pécs) munkatársa. Az Ekonomi a G7 vélemény rovata.)

Közhelyszámba megy, hogy hazánk gazdaságában meghatározó és tartós szerepet játszanak a külföldi működőtőke-beruházások (KMT). Ez a fejlődési út, amely a rendszerváltást követően alakult ki nálunk és a visegrádi országokban, jelentős modernizációs erőként formálta át a feldolgozóipar és a szolgáltató szektor működését, elősegítve gazdaságunk mély integrációját Európa gazdasági vérkeringésébe.

A mai Magyarországon egy-egy térség vagy város fejlettsége, gazdasági sikeressége nagy mértékben függ a külföldi beruházásoktól, a nemzetközi integráció sikerességétől – és ez különösen erősen érvényesül a feldolgozóiparban. A külföldi tőke térformáló ereje két okból bizonyult meghatározónak: a hazai és külföldi vállalkozások közötti tartós hatékonysági különbségek fennmaradása (dualitás), valamint a növekedési alternatívák kiaknázatlansága.

A külföldi tőke beáramlása természetes jelenség, és kézzelfogható előnyökkel is jár: Magyarországon azonban közép-európai szinten is szélsőségesen nagy szerepet játszik a foglalkoztatásban és értéktermelésben, amelynek most már kedvezőtlen következményeit (függőség, kiszorító hatások, feltáratlan alternatívák, gyenge vagy hiányzó ipar–szolgáltatás szinergiák és túlcsorduló hatások) is érzékelhetjük.

A külföldi működőtőke szerepe a feldolgozóipar egyes mutatóiban (%). Forrás: KSH adatai alapján a szerző szerkesztése.

A hatékonysági rés mértékét mutatja, hogy (a pénzügyi szektort nem számolva) 2008-ban a hazánkban letelepült külföldi vállalatok a vállalkozások 3,3%-át képviselték, de a foglalkoztatásban már 23,8%-kal, az árbevételben 50,1%-kal, a hozzáadott értékben pedig 47%-kal voltak jelen. A KSH legfrissebb rendelkezésre álló adatai szerint 2017-re alig változott a helyzet: a vállalkozások 2,7%-a, a foglalkoztatás 26,1%-a, valamint az árbevétel és a hozzáadott érték 49,9%-a kapcsolódott külföldi cégekhez.

Mint az 1. ábrán láthatjuk, a feldolgozóipar értékeiben nem csak magasabb külföldi jelenléttel, hanem növekvő tendenciával is kell számolnunk: a külföldi tőke hányada a foglalkoztatásban 6%-kal, az árbevételben 7%-kal, a hozzáadott értékben pedig 8%-kal növekedett – mégpedig egy eredendően magas bázisról! Vagyis a 2008-as gazdasági válság utáni évtizedben feldolgozóiparunkat az erősödő nemzetköziesedés, és a hazai vállalkozások további visszaszorulása jellemezte.

Könnyen belátható, hogy a jelenlegi szinten mind a hatékonysági rés mértéke, mind szélesedése kedvezőtlen jelenség.

Jól felfogott nemzeti érdekünk, hogy a hazai vállalkozások is erős szereplőkként jelenjenek meg a hazai és exportpiacokon – de kiktől, és milyen formában várhatjuk megerősödésüket?

Itt ismertetett kutatásunk (az NKFIH 115577 számú alapkutatási pályázata) a fejlődési alternatívák egyikére, a hazai tulajdonú középvállalkozásokra alapozott növekedésre koncentrált, így tehát nem foglalkozott a „nemzeti bajnok” nagyvállalatok létrehozására és helyzetbe hozására építő úttal.

A KKV-szektor felső szegmensére (az 50-250 főt foglalkoztató vállalkozásokra) alapozó iparfejlődési modell nem teljesen ismeretlen. A hazánkhoz földrajzilag és kulturálisan is közel álló Németországban a családi tulajdonban álló, közepes méretű vállalatok adják a német feldolgozóipar „második lábát”: a jól ismert, multinacionális vállalatok (Bosch, Volkswagen, Siemens, stb.) mellett számtalan kisebb, sikeresen működő cég felelős sikereiért. Az összefoglalóan Mittelstand néven ismert vállalati réteget leíró szakirodalom e cégek következő fő jellemzőit emeli ki:

• magas hozzáadott értékű, specializált termékekre szakosodott termelés, erős exportfókusz;
• többgenerációs vállalatok, családi tulajdon;
• hosszú távú tervezés, lassú de tartós növekedés;
• a belső vállalati erőforrások hatékony kihasználása;
• képzett, jól fizetett munkaerő alkalmazása;
• fokozatos, lépésről lépésre haladó innovációs tevékenység;
• vidéki és kisvárosi elhelyezkedés, erős helyi beágyazódás.

Bár a Mittelstand-modell sajátosan német jelenség, tanulságai tágabban is értelmezhetők: a témában dolgozó elemzők szerint a német középvállalatok titka a lassú, de tartós növekedésben, a szűkös erőforrások és csekély tőke hatékony felhasználásában, valamint az őket körülvevő (vidéki, kisvárosi) térségekben fellelhető erőforrások becsatornázásában és visszaforgatásában rejlik. Vagyis a Mittelstand modellje általánosítható, és kedvező fejlődési lehetőséget kínál a nagyvárosokon kívül eső, gyenge tőkeellátottságú térségek számára is.

Természetesen Magyarországon nem beszélhetünk kiforrott, többgenerációs középvállalkozói körről, ezért kutatásunk a korai fejlődési stádiumban álló, jobbára az első és a második tulajdonosi generáció határán elhelyezkedő iparvállalkozások vizsgálatára vállalkozott. A kutatás eredményei arra engednek következtetni, hogy a Mittelstand-vállalatokhoz hasonló cégek hazánk feldolgozóiparában is megtalálhatók.

A KRTK Adatbankjában elérhető országos cégadatbázis szerint 1041 hazai tulajdonú feldolgozóipari vállalatot tudunk beazonosítani, amelyek mellett további 844 kisvállalkozás áll közel ahhoz, hogy bekerüljön ebbe a körbe. A 2. ábrán látható azonban, hogy a középvállalati réteg folyamatos zsugorodáson ment keresztül 2000 és 2009 között. A válság jelentette külső sokkot bizonyos mértékű stabilizáció követte, de újabb fellendülés azóta nem következett be (a COVID-19 járvány hatásai még nem felmérhetők): intézményi és környezeti gátak is megnehezítik a hazai vállalkozások megerősödését.

Tényleges és potenciális középvállalkozások száma a magyar feldolgozóiparban (2000 – 2017)
Forrás: KRTK Adatbank adatai alapján Lux – Páger – Kovács 2020.

Négy eltérő adottságú ipari térségben (Győr, Pécs, Dunaújváros és Kecskemét vonzáskörzete) végzett mélyinterjús vizsgálataink releváns belső hasonlóságokat tártak fel a német Mittelstand-cégek és hazai megfelelőik között. Kisebb általánosítással élve a hazai feldolgozóipar középvállalatait így a következő fő jellemvonásokkal írhatjuk le:

minőségorientált, növekvő specializációt mutató termékszerkezet, erősödő (de nem univerzális) külföldi jelenlét;

• a családi tulajdon meghatározó, a jelenleg tömegesen zajló generációváltás során is többgenerációs családi cégek létrehozására törekednek;
• lassú, fokozatos építkezés a klasszikus „garázscégek” vagy vállalati spin-offok felől az összetett tevékenységeket végző, kiépült telephellyel, eszközparkkal és törzsgárdával rendelkező cégek felé;
• konzervatív, óvatos vezetői stratégiák, amelyeket a bizonytalan piaci környezet is a kockázatkerülés felé orientál;
• külső erőforrások (bankhitelek, tőkebevonás) igénybevétele helyett saját lábon állás és az önállóság iránti erős igény mutatkozik; az elmúlt évtizedben növekedett az EU-források és a kedvező kormányzati hitelek kihasználása;
• tartós, a multinacionális vállalatoknál alacsonyabb munkabéreket, de gyakran jobb fejlődési lehetőségeket felkínáló foglalkoztatás;
• új vállalati képességek fokozatos megszerzése, az elmúlt években erősödő innovációs tevékenység;
  népességarányos földrajzi elhelyezkedés, a külföldi tőke által elkerült térségekben és kisvárosok környezetében is megjelennek.

A magyar középvállalkozások aspirációi, értékrendje és fejlődési stratégiái több kritérium alapján közel állnak a német modellhez, bár sokkal kedvezőtlenebb üzleti környezetben mozognak, erőforrás-korlátjaik tartósan nagyon kemények maradtak, és természetesen még csak az első vagy második vállalkozói generációt képviselik.

Hogyan viszonyulnak ezek a magyar vállalkozások a külföldi tőke-alapú versenytársaikhoz? Érdemes-e beszállítókként kapcsolódniuk egy nagyobb termelési rendszerhez (elsősorban az autóiparhoz), vagy önálló utat járva a sajáttermék-fejlesztéssel, valamilyen résstratégiával jobb próbálkozniuk?

Napjainkban egyre inkább egy stratégiai dilemma kialakulásának vagyunk tanúi. Ez azért sem utolsó kérdés, mert közvetett bizonyítékok mutatják, hogy ahol tömegesen jelent meg a KMT, ott annak kiszorító hatása is érvényesül: az erősebb, tapasztaltabb külföldi nagyvállalatok „elszívják a levegőt” (képzett munkaerőt, piaci lehetőségeket, stb.) korábbi fejlődési stádiumú hazai versenytársaik elől.

A multikkal beszállítói kapcsolatba lépett hazai iparvállalatok kapcsán ennek a viszonyrendszernek több formáját is megfigyelhetjük. Általában igaz, hogy azok a cégek, amelyek sikeresen éltek a lehetőséggel, néhány kivételtől eltekintve az értéklánc alacsonyabb hozzáadott értékű szegmenseiben tették ezt; és nem csak beszállítói integrációra, hanem diverzifikációra és kilépésre is több példát találunk.

A beszállítói integráció mellett álló érvek között kiemelkedő vonzerőt képvisel a stabil, magas eladásokat kínáló vásárlók, felvevőpiacok elérése. A beszállítói viszony kipróbált, „előre lefektetett” utat kínál a fokozatos nemzetközi terjeszkedés felé, amellyel a vállalkozás nem csak bevételhez jut, hanem új képességek és piaci ismeretek megszerzésével exportalapú tanulásban is részt vesz.

A megkérdezett, külpiacokon helytálló cégek versenyelőnyök, új kompetenciák birtokába jutottak; új termékek létrehozásával és folyamataik állandó fejlesztésével emelkedtek ki a hazai mezőnyből. A tanulási folyamat különösen előnyös volt abból a szemszögből, hogy ezek a vállalkozások hamarabb és mélyebben valósították meg a beszállítói partnereik által is egyre inkább megkövetelt Ipar 4.0 megoldásokat (automatizáció, digitalizáció, folyamatintegráció). Ez a lépés pedig segítséget nyújt a szűkös erőforrások hatékony kiaknázásában, különösen az egyre égetőbb munkaerőhiány áthidalásában.

Érvényes motivációk állnak azonban a sajáttermék-központú stratégiák mellett is. A globális értékláncokban elfoglalt periférikus vállalati pozíciókból eredő rossz alkuhelyzet, a külső függés, és a nagyvállalatok részéről egyre jobban érezhető költségáthárítás jelensége önmagában is üzleti terveik átgondolására ösztönzi a vállalkozások tulajdonosait. De az önállóság felé orientál a középvállalatok értékrendje is. Ilyen a személyes és családi ellenőrzés fontossága, a szabad döntéshozatal, a saját sorsunk irányításának igénye: mind olyan tényezők, amelyek a saját lábon állás felé billentik el a mérleg nyelvét.

A középvállalatok vezetői körében kialakult szemléletben gyakran egyesülnek az üzleti siker és az önmegvalósítás szempontjai. Az önálló termékfejlesztés kétségkívül összetettebb, komplexebb tevékenység sok beszállítói viszonynál: felfedezés-orientált, innovatív munka, amely különös vonzerőt gyakorol az általában műszaki hátterű, a technikai innovációban és termékdesignban személyes örömüket lelő tulajdonosokra. A maga nemében ez is egy lehetőség a magasabb hozzáadott értékű, komplexebb termelés felé történő elmozdulásra.

Természetesen általános igazság, hogy a hazai középvállalkozások európai léptékben (és különösen a német Mittelstanddal összehasonlítva) még jobbára fiatal, bizonytalan lábon álló vállalkozások; pozíciójuk megszilárdulására pedig a következő egy, másfél évtizedben kerülhet sor. Valószínű, hogy körükben egyre erősebben jelentkezik majd az önállóság és az integráció közötti választás dilemmája, és bár a vállalkozások képességei mindkét út követésére lehetőséget kínálnak, a vállalati stratégiák mégis bizonyos fokú súlyozást követelnek meg.

Szélesebben értelmezve a hazai középvállalkozások megerősödése, e réteg bővülése (vagy ellenkező esetben meggyengülésük és további visszaszorulásuk) a magyar gazdaság fejlődésének egyik kulcskérdésévé válik.

Helyi és regionális szinten az egyes hazai vállalkozások lényegi jelentőségűek lesznek a helyi termelésben és foglalkoztatásban, a gazdasági és társadalmi tőke (helyi) felhalmozásában.

A nemzetgazdaság léptékében külső függésünk mérséklődése, fenntartható növekedésünk megalapozása fűződik majd hozzájuk. Nem reális várakozás a külföldi működőtőke nagymérvű kiváltására vagy lecserélésére várni (ez nem is volna célszerű), de az arányokon érdemes változtatni, és ebben a gazdaságpolitika szerepe sem megkerülhető. Különösen az alábbi intézkedések jelentőségét hangsúlyozhatjuk:

• helyi és térségi vállalkozói ökoszisztémák fejlesztése, a tényezőellátottság (képzett munkaerő) javítása;
• a vállalkozások Ipar 4.0 felkészülésének javítása, professzionális menedzsment-képességek fejlesztése;
• hálózatépítés, vállalkozói stratégiai szövetségek és klaszterek ösztönzése;
• az export és nemzetköziesedés elősegítése (részben a lehetőségek felkutatásával, üzleti partner kereséssel);
• az innováció ösztönzése (itt a belső innovációs teljesítmény és az innovációtranszfer is szerepet játszik).

Látható, hogy az elmúlt egy, másfél évtizedben jelentősen mérséklődtek, részben kifulladtak a meghatározóan KMT-alapú, erős külső függőséggel járó gazdasági növekedés lehetőségei. Az előre vezető út egyre inkább saját belső képességeink jobb kiaknázásán nyugszik – és nem mindegy, vállalkozásaink hogyan és milyen erőnlétben lépnek versenybe.

(A cikk az NKFIH 115577 témaszámú kutatási pályázatának eredményein alapul.)

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Vállalat beszállítók fejlődés feldolgozóipar kkv. mittelstand saját termék Olvasson tovább a kategóriában