A nálunk eladott ruha árából 2 százalékot kap a varrónő, és ezen nem tudunk változtatni
Az Oxfam, a karitatív szervezetek nemzetközi szövetsége nemrég újabb adatokat közölt a ruhaipari kizsákmányolásról. A felmérés szerint egy Ausztráliában eladott ruhadarab árának csak mintegy 2 százalékát kapja meg a jellemzően Ázsiában dolgozó ruhagyári munkás.
Miért nem lehet ezen változtatni, annak ellenére sem, hogy a nemzetközi nyomás most már hosszú évek óta folyamatosan szorítja a globális márkákat az embertelen körülmények és a rendkívül alacsony bérek felszámolására?
A témát a Newcastle-i Egyetem két kutatója most új megvilágításba helyezte. Ahelyett, hogy a globális márkákat szólítanák fel a tudatosabb üzletpolitikára, arra hívják fel a figyelmet, hogy a szabályozás miatt a cégek is a 22-es csapdájában vergődnek. Amíg a nyugati világban a jogi környezetet meg nem változik, addig marad az ázsiai varrónők kiszolgáltatott helyzete.
A The Conversationben megjelent okfejtés abból indul ki, hogy a nagy ruhaipari cégek jogilag csak azoknak a beszállítóknak a tevékenységéért felelősek, amelyek közvetlenül az ellenőrzésük alá tartoznak. A globális ruhaipar azonban nagyon összetett lett, a beszállítói lánc hosszúra nyúlt, vagyis a beszállítók is beszállítókkal dolgoztatnak, akik szintén beszállítókkal szerződnek és így tovább. A lánc alsóbb vége felé lévő beszállítók pedig szinte soha nincsenek a gyártó közvetlen ellenőrzése alatt.
Az Oxfam azt sürgeti, hogy a nagy márkák határozzák meg azt a létminimumot, ami biztosítja egy ázsiai varrónő vagy gyári munkás megélhetését, és ennek kifizetését érjék el. Számításaik szerint ez legfeljebb 1 százalékos áremelést jelentene a fejlett világ ruhaüzleteiben. Ezt azonban csak úgy tudnák elérni, ha hatással lennének a teljes ellátási láncra.
Furcsa módon bizonyos nagy ruhagyártók maguk is szeretnék elérni az ellátási láncuk integrációját, mert ennek üzleti szempontból is lenne értelme. Látszólag tehát a bangladesi varrónők, a nyugati vásárlók és a globális márkák érdeke mind egybeesik, a közvetlen kontroll azonban mégsem valósul meg.
Ennek a kutatók szerint az az alapvető oka, hogy a jogi környezet nem támogatja. Ha ugyanis egy gyártó közvetlen ellenőrzése alá vonja a teljes láncot, akkor annak minden tagja, minden egyes munkavállalója iránt felelősséggel tartozik. Minden egyes dolgozóért a cég székhelye szerinti büntetési tételekkel kell felelni, ha bármi rendellenesség történik. Ez olyan mértékű kockázat, amit be lehet ugyan árazni, csak akkor messze nem 1 százalékot kellene emelni a ruhaneműk árán. Ezzel pedig meg is bukott a dolog.
Fotó: AFP/Europress
Vállalat
Nincs sok oka bizakodásra a német autógyártóknak
A politika kevésbé tolja most az elektromos átállást, amire egyébként lenne Európa-szerte kereslet, csak kérdéses, hogy ezt a hagyományos német gyártók szolgálják majd ki.
Egyre több rossz hitel mögé kell beállnia az államnak, hogy a magyar cégek forráshoz jussanak
Főleg az agrárvállalkozásoknál tolják az állami kezességvállalást annak ellenére is, hogy a hitelfelvevők egyre jelentősebb része végül nem tud törleszteni.
Hosszú út vezetett odáig, míg ismét magyar céghez kerül a Boci csokoládé
Élénk visszhangot váltott ki, amikor a Nestlé húsz éve Csehországba vitte az édesség gyártását, amelynek eredete közel száz évre vezethető vissza.
Fontos
A kereslet visszafogásával érdemes csökkenteni az üzemanyagárakat
A kormány olcsóbb üzemanyagot szeretne, ám az élhető jövőt az szolgálná, ha ez azért valósulna meg, mert kevesebb benzinre és gázolajra van szükség.
Ha fegyelem van és rend, nincs több gond az oktatással?
Mintha az lenne az oktatásirányítás meggyőződése, hogy ha valahol gondok vannak, akkor nem érdemes vizsgálni az okokat, elég a szigorítás.
Ha tíz olcsó zsemle helyett nyolc drágábbat veszünk, akkor gazdasági fordulat van, csak még nem látszik
Gyenge kereskedelmi adatokkal indult az év, amely mögött szakértő szerzőink szerint három fontos tényező állhat, és a számokban talán csak az év második felében látszik majd a kilábalás.
