Mire számíthatnak a napelemes háztartások, ha átállunk az európai elszámolásra?

Tavaly ősszel a magyar kormány váratlanul – és meglehetősen zavarosan – feje tetejére állította a hazai napelemes piacot azzal, hogy néhány tollvonással alapjaiban írta át a háztartási áramtermelés és fogyasztás közötti elszámolási szabályokat.

Az elmúlt években a lakosság számára meglehetősen kedvező elszámolási rendszer volt érvényben, amelynek elnevezése az éves szaldó. Eszerint a háztartások az általuk feleslegben termelt (azaz épp a termelés pillanatában el nem használt) áramot betáplálják a közműhálózatba, amikor pedig fordított a helyzet, vagyis épp nem tudnak annyi áramot termelni, amennyit használnak, akkor a hálózatból pótolják a többletszükségletüket. Mivel a felek évente csak egyszer vonnak mérleget (szaldót), a nyári termelési többlet és a téli fogyasztási többlet kiegyenlítheti egymást.

Ez az elszámolási megoldás jó tervezéssel elérhetővé tette a háztartásoknak, hogy az éves leolvasáskor nulla körül legyen a szaldó, azaz nulla körül legyen a teljes háztartás éves áramszámlája is.

A kormány azonban tavaly novembertől átmenetileg (de nem tudni, mennyi időre) felfüggesztette a feleslegben termelt háztartási áram betáplálási lehetőségét az újonnan épülő rendszereknél. Azóta tehát ha valaki napelemet telepít a háza tetejére, akkor már nem tudja a nyáron keletkező fölös áramot betáplálni, viszont télen továbbra is ki kell vennie a közműhálózatból a fogyasztásához szükséges többletet.

Mivel utóbbiért fizetnie kell, a nullás rezsiköltség lehetősége a gyakorlatban megszűnt.

Hogy mi lesz azokkal, akik régóta szaldóban vannak (őket még nem érinti a felfüggesztés), illetve milyen új elszámolási rendszer(ek) lépnek életbe a jövőben, az még négy hónappal a váratlan intézkedések után sem ismert. Annyit azonban joggal lehet feltételezni, hogy az éves szaldó lehetősége valamilyen időtávon megszűnik, és helyette olyan megoldás várható, amely hasonlít ahhoz, amit például Nyugat-Európában szinte mindig is alkalmaztak. Ezt nevezik bruttó elszámolásnak.

Ennél az elszámolásnál abból az alapvetésből kell kiindulni, hogy teljesen elválik egymástól az áram folyásának két iránya szerinti díjszámítás.

A háztartás egy bizonyos díjért eladhatja a feleslegben termelt áramát, amit betáplál,
és egy bizonyos díjért vehet áramot, amikor többletre van szüksége.

A két tarifa azonban nem egyenlő egymással, és sok esetben nincs is sok köze egymáshoz.

Magyarországon csak azért olyan egyszerű a bruttó elszámolás jelenlegi leírása, mert a lakossági piacon nincs verseny, és az áramtarifák egységesek. Nem a piaci verseny, hanem a kormány határozza meg a pontos kereteket.

A betáplált áramot a közműcég kilowattóránként 5 forintért veszi meg jelenleg, mert a rendszerhasználati díj ebben nincs benne, de 36,9 vagy a rezsicsökkentett kvóta felett 70 forintért adja el. Így a háztartás által nyáron megtermelt fölös energia mennyisége hiába egyenlő a téli pluszfogyasztásával, utóbbi után lényegében 31,9 vagy 65 forintos (rendszerhasználati) díjat kell fizetni.

A Nyugat-Európai országokban alkalmazott bruttó típusú elszámolások azonban ennél jóval összetettebbek. Az alapok ott is ugyanazok, csakhogy például Ausztriában vagy Németországban óriási különbséget okoz, hogy a lakossági piacon is van szolgáltatói verseny. A háztartások így adott esetben választhatnak, hogy kinek adják el az áramot, és kitől veszik meg a szükségletüket. Innentől kezdve pedig a végeredmény nagyrészt már attól függ, hogy az adott településen éppen milyen a szolgáltatói verseny, illetve hogy a háztartás mennyire ügyesen tud navigálni a lehetőségei között.

Az egyenlet sokismeretlenessé válik. Analógiának képzeljük el, hogy mi lenne, ha mondjuk a tévészolgáltatás kétirányú üzleti kapcsolattá válna: választhatnánk, hogy a lakásunkba melyik tévés szolgáltató milyen csomagjára fizetünk elő, de a saját családi videóinkat is el tudnánk adni ezeknek a szolgáltatóknak, és erre kölcsönös egymás közötti elszámolású csomagok lennének.

Nézzünk egy konkrétabb példát számokkal, hogyan működik mindez Németországban és Ausztriában. Legyen a számolásunk alapja egy olyan családi ház, amelynek éves átlagos áramfogyasztása 4800 kWh, és a ház tetején az egyszerűség kedvért legyen egy akkora, 4 kWp teljesítményű napelemes rendszer, amely ezt az éves igényt körülbelül meg is termeli. Rögtön látjuk, hogy ha éves szaldó lenne az elszámolás rendszere, akkor ez a háztartás nem fizetne villanyszámlát. Magyarországon most elég sok ilyen rendszer van, de a német valóság ettől jóval eltérőbb.

A német kalkulátor szerint egy ilyen felállásban a háztartás átlagosan csak a saját maga által megtermelt éves árammennyiség 34 százalékát tudja közvetlenül felhasználni. (Amikor süt a nap és megy a mosógép, akkor a napelemről megy a mosógép, vagyis sem betáplálni nem kell felesleget, sem a hálózatról nem kell plusz áramot venni hozzá, az ehhez hasonló szituációk a termelés 34 százalékát veszik fel.)

Ezek szerint tehát az éves 4800 kWh-ból a közvetlen fogyasztás durván 1600 kWh-ját le kell vonni, vagyis a háztartás 3200 kWh áramot fog egy évben valamikor feltölteni, majd valamikor visszavenni a közműhálózatból.

A jelenlegi német áramátvételi tarifa a mi példánkra vonatkozóan 8,6 eurócent, ám hogy a háztartás mennyiért veszi az áramot, az attól függ, hogy melyik szolgáltató melyik csomagjában van. Mindenestre a jelenlegi átlagos lakossági áramdíj ma Németországban 36,4 cent körül van kilowattóránként, ha pedig ezzel számolunk, akkor 3200x(36,4-8,6), azaz 889,6 euró (88960 cent) lesz az éves villanyszámla díja. Ez havi átalányban 74 euró, de ehhez még hozzájön a rendszerhasználati díj.

Fontos körülmény, hogy sem a 8,6, de főleg nem az átlagos 36,4 cent nincs kőbe vésve, sőt, az a természetes, hogy mindkettő változik. Így lehet, hogy ugyanez a példaháztartás jövő ilyenkor már más feltételekkel ad és vesz áramot.

A lényeg azonban nem is annyira az összegekben van, hanem abban, hogy hiába fedezi a háztartás termelése a fogyasztását, a villanyszámla korántsem lesz nulla, mert a közműhálózatot használják nyári-téli akkumulátornak, és ennek az árát meg kell fizetniük.

Ezek után közelebbről érdemes megnézni az osztrák rendszert is, mert azt további elemek bonyolítják. Fontos különbség, hogy ott az átvételi ár szolgáltatónként eltérő, tehát az osztrák háztartás elvileg válogathat, hogy kinek adja el az áramot. Csakhogy van egy általánosan alkalmazott fogás: az áramszolgáltató csak akkor hajlandó megvenni a lakossági áramot, ha az a háztartás “cserébe” tőle is veszi azt meg. Ezért nem lehet azzal sakkozni, hogy az éppen legolcsóbb helyről veszik az áramot, és az éppen legdrágább átvételi áron adják el a feleslegüket.

Inkább arra kell figyelniük, hogy az átvételi és az eladási tarifa különbözete mennyi, és azt milyen feltételekkel érvényesíthetik. Lehet például, hogy egy kedvező árrést csak hosszabb távú szerződéssel lehet elérni, és azon kell gondolkodni, hogy mielőtt az lejár, lesz-e még kedvezőbb feltétel a piacon. Vagyis a háztartásoknak aktívan be kell szállniuk a gondolkodásba, a saját pénzügyi helyzetük miatt érdemes tájékozottnak lenniük az energetikai kérdésekben, és muszáj önálló döntéseket hozniuk.

Mindenesetre ha az osztrák hálózatirányító honlapjának kalkulátorába beírjuk a fenti példaháztartás számait, akkor egy burgenlandi címre azt kapjuk, hogy két szolgáltató közül választhatunk, és durván 1500 euró lesz az éves villanyszámla, rendszerhasználati díjjal együtt. Itt is nagyon messze vagyunk a nullszaldótól, a napelem csak csökkenti a számlát, de nem váltja ki teljesen.

Az osztrák áramcégek általában sávos átvételi díjrendszert alkalmaznak. Minél többet akar a háztartás betáplálni, annál kevesebbet fizetnek az áramért, és mivel a mi példánkban elég nagy fogyasztás szerepel, 1000 kWh feletti betáplálásnál például csak 12 centet kaptunk, miközben az első 500 kWh-át még 24 centtel számolták. Az áramot egyébként a mi példánknál 35 cent/kWh áron kínálják most, de egyszeri éves 39 eurót is felszámolnak.

Ebből is látszik, hogy a napelem ugyan csökkenti a villanyszámlát, de hogy mennyivel, az majdhogynem egyedi alkuk függvénye, földrajzi és időbeli változókkal. Szó sincs arról, mint eddig Magyarországon, hogy a szaldóelszámolásnak köszönhetően a napelemes rendszernek mint befektetésnek a megtérülését könnyebben ki lehessen számolni. Az egyenletben rengeteg a változó.

Az osztrák rendszernek ráadásul van még egy egyedi vonása: egy zöld energiára szakosodott koncessziós szereplő, az OeMag, amely (többek között) a háztartások által megtermelt áramot átveszi az aktuális piaci nagykereskedelmi áron – és tőle nem kell vásárolni. Dönthet a háztartás tehát úgy is, hogy ezen az áron adja el az áramot, és ettől függetlenül egy áramcéggel szerződik a fogyasztására, mintha nem is lenne napeleme. Az OeMag jelenleg 26,8 centért veszi át az áramot, ami nagyon kedvező, de a tarifát évente négyszer módosíthatják a piaci mozgásoknak megfelelően, és természetesen szerződést is kell kötni az átvételre. Az osztrák háztartás tehát a piaci áramárváltozásokra is spekulálhat.

Ám talán ennél is fontosabb, hogy ha a fenti számokat átböngésszük, látszik, hogy

a saját közvetlen fogyasztás növelésével lehet leginkább a számlát csökkenteni.

Ha a példánkban említett 4800 kWh-ból nem csak 1600, hanem mondjuk 2400 kWh-t sikerül közvetlenül elhasználni, akkor 3200 helyett csak 2400 kWh-val kell évente az adásvételt végigvinni, és ez már lényeges különbség. Egy racionális cél ebben a rendszerben így mindenképpen az, hogy okos vezérlőkkel szereljék fel a lakásokat (a reggel bekészített ruhát a mosógép csak akkor mossa ki napközben, ha süt a nap, de a mosogatógép is figyelmeztessen, hogy épp nincs elég áram a működéséhez, és plusz költséggel fog elindulni).

Ma még nem tudni, hogy Magyarországon milyen bruttó elszámolási szabályok lesznek a jövőben, de mivel egyelőre nem látszik, hogy szolgáltatói verseny lesz a lakossági piacon, inkább a fenti példák erősen leegyszerűsített és állami kontroll alatt tartott verziója a legvalószínűbb forgatókönyv. Az átvételi és az eladási árat is valószínűleg a szakpolitikai fogja meghatározn, illetve mozgatni, nem a szabadpiac.