Ez itt az Elmúlt 20 év, a G7 választások előtti tematikus sorozata, ahol egy-egy kiválasztott jelenség, ágazat 2002 utáni alakulását, sorsát mutatjuk be néhány mutatón, ábrán keresztül. A sorozatról itt lehet bővebben olvasni.
A februári 8,3 százalékos inflációs ráta láttán gondolhatnánk, hogy a jegybankról még azután sem mondható, hogy túl sikeresen tölti be a fő funkcióját, az árstabilitás elérését és fenntartását, hogy szokatlanul nagy, 1 százalékpontos ugrással 4,4 százalékra emelte az alapkamatot március 22-én, ma pedig 0,3 százalékponttal az irányadó rátát, 6,15 százalékra.
Bár az infláció felpörgésével párhuzamosan az utóbbi hónapokban a jegybank több lépésben emelni kezdte az alapkamatot, ez még mindig nagyon messze van attól a szinttől, ahol 10 vagy 20 éve volt. Az persze nem is lenne indokolt, hogy ugyanott legyen, hiszen a jelenlegi inflációs helyzet alapjaiban tér el attól, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte.
Egyelőre nyitott kérdés, hogy a jegybank meddig fog szigorítani, és az is, hogy ez a költségvetési politika és az inflációt okozó nemzetközi tényezők változása nélkül elég lehet-e egyáltalán az árnövekedés letörésére.
Mostani visszatekintő cikkünkben az alapkamat és az infláció kapcsolatát vizsgáljuk meg röviden az utóbbi 20 évben – spekulációs támadással, pénzügyi válsággal, valamint az azt követő pénzpumpával és nem konvencionális eszközökkel együtt.
A kereskedelmi bankoknak a náluk parkoló pénz egy a jegybank által meghatározott részét kötelező az adott ország jegybankjánál tartaniuk. Ez az a csatorna, amin keresztül a jegybank a pénzpolitikáját elsődlegesen gyakorolja, célja a pénzügyi rendszer nagyobb kilengéseinek kiküszöbölése, a stabilitás biztosítása.
A jegybankok így abban a kivételes helyzetben vannak, hogy saját maguk dönthetnek a náluk lévő pénz után fizetett kamatról. Ha emelik az alapkamatot, akkor csökkentik a bankoknál és rajtuk keresztül az egész gazdaságban rendelkezésre álló pénz mennyiségét, mivel jobban megéri a jegybanknál tartani, mint kihelyezni – a növekvő jegybanki alapkamat a kereskedelmi bankok betéti kamatait is felhúzza, így csökken a lakossági kereslet is (és így az áremelkedés mérséklődik), mert az emberek többet nyernek azzal, ha megtakarítanak. Ha pedig csökkentik az alapkamatot, épp ellenkezőleg, pénzt pumpálnak a gazdaságba.
Nagyjából a 2008-as pénzügyi válságig igaz is volt, hogy az alapkamat a nagybetűs kamat, vagyis az irányadó kamat az országban – a jegybank az árstabilitást elsősorban az alapkamat változtatásán keresztül igyekezett elérni. Ekkor még sokan figyeltek a jegybank havi rendszerességgel, előre bejelentett keddi kamatdöntő üléseire és az azt követő jegyzőkönyvekre, ahol egy-egy szónak vagy vesszőnek is súlya van, előre jelezheti egy, a piac által várt szigorítási vagy éppen lazítási ciklus kezdetét.
A most vizsgált időszak elején,
2002-2010 között a magyar jegybanknak elég sokat kellett manővereznie, jellemző volt a hirtelen, pár lépéses kamatemelés és aztán a fokozatos, lépcsős lazítás.
2003-ban például 6,5 százalékról az utóbbi 20 év legmagasabb értékére, 12,5 százalékra emelte a jegybank az alapkamatot. A fenti grafikonon is látszik: volt, hogy egy lépésben 3 százalékpontot (300 bázispontot) emelt, amit akkor részben a forint elleni, azaz annak gyengülésére játszó spekulációs támadással magyaráztak.
Ezt 2008 májusa és októbere között még egyszer megismételte, válaszul a globális pénzügyi válságra. Ekkor államcsődközeli helyzet alakult ki, a lépéssel a jegybank segítette, hogy ne szálljon el a forint árfolyama – annak ellenére, hogy az MNB-nek árfolyamcélja deklaráltan nincsen.
A 2010-es évek elejére azonban megváltozott a helyzet: a világ meghatározó jegybankjai kimerítették az hagyományos eszközt azzal, hogy nulla közelébe csökkentették az alapkamatokat. Ekkortól a jegybankok számos más, úgynevezett nem konvencionális eszköz segítségével is növelni kezdték a gazdaságban forgó pénz mennyiségét, hogy pörgessék a gazdasági növekedést, és segítsék a válság utáni helyreállást. Ilyenek voltak a kedvezményes hitel- és kötvényprogramok, amelyek olcsó hitelhez juttatták a vállalkozásokat.
Magyarországon 2013-tól indult be az igazi GDP-növekedés a válság után, amit a kamatpolitika is támogatott: a jegybanki alapkamat kiszámíthatóan, fokozatosan csökkent egészen 0,9 százalékos szintig. Ezt követően egy közel 3 évig tartó „kegyelmi időszakban” nem is mozdult el innen, majd
beütött a 2020-as válságév, ami véget vetett az alacsony kamatokkal, pénzbőséggel, forintgyengüléssel és laza, megengedő gazdaságpolitikával jellemezett időszaknak.
A magyar jegybanki alapkamat hosszú évek után először – a régióban elsőként – tavaly nyáron indult el felfelé, de a szigorításban legalább ennyire fontos szerepe volt az említett nem konvencionális eszközök kivezetésének, tehát például a másodpiaci államkötvény-vásárlás leállításának, valamint a Növekedési kötvényprogram és Növekedési hitelprogram lezárásának. Ezek a lépések nemcsak az ultralaza jegybanki politika végét jelentik, hanem egyben azt is, hogy
a jegybanki működés egyre inkább hasonlítani kezd a 2010-es évek előtt megszokotthoz.
Ennek részeként az olyan alternatív monetáris indikátorokhoz képest, mint amilyen a gyorsabb reagálást lehetővé tevő egyhetes betéti kamat – ez emelkedett ma 6,15 százalékra -, a következő időszakban újra felértékelődik majd a jegybanki alapkamat jelentősége. Az MNB jelzései szerint ugyanis a két ráta újra összeér, azaz ismét az alapkamat lesz az irányadó ráta is.
