Az elmúlt hónapokban ismét a szuverenitás, illetve annak védelme lett a magyar kormánypropaganda vesszőparipája, Orbán Viktor és udvartartása javarészt erre a fogalomra húzta fel a különböző, vélt és valós, belső és külső ellenségek elleni aktuális harcát.

Az intellektuális buzgalom részeként a Szájer József egykori európai parlamenti képviselő vezette Szabad Európa Intézet nevű fideszes agytröszt egy szuverenitási indexet is gyártott, amelyben Magyarország – az Egyesült Államok és Kína mögött – a harmadik legszuverénebb a vizsgált 39 ország között.

Ez annak fényében elég meglepő, hogy Magyarország a külső gazdasági függést mérő mutatók alapján a világ külpiacoknak és külső inputoknak egyik leginkább kiszolgáltatott országa; a hazai hozzáadott érték és árbevétel közel felét külföldi irányítású vállalatok adják; a honvédség regionális összevetésben sem ütőképes; az orosz energiafüggősége magas; az ország tudományos, kulturális, innovációs tevékenysége elenyésző.

Hogy ez hogyan elég az atomfegyverekkel, erős hadiiparral, globális pénzügyi központokkal, versenyképes vállalatokkal, felsőoktatással és innovációval, világszerte erős ismertségnek és tiszteletnek örvendő kulturális iparral bíró Franciaország vagy Egyesült Királyság megelőzésére, az az index megindoklására készített 94 oldalas, egyetlen forráshivatkozást sem tartalmazó anyagból nem teljesen derül ki.

Ugyanakkor az ilyen kommunikációs műveletek komolyanvehetőségén túl húzódik egy mélyebb probléma is a kormányzati szuverenitásnarratíva mögött. Az állami szuverenitás szilárd, tankönyvszerű példája a 21. században a gyakorlatban nem létezik, sőt az is vita tárgya, hogy valaha létezett-e egyáltalán a külső behatásoktól független, sorsáról függetlenül döntő állam. Ahogy az sem világos, hogy ez a jelen helyzetben probléma lenne-e Magyarország és az emberiség jóléte szempontjából.

Hol volt, hol nem volt

A szuverenitás egy relatíve modern koncepció, amely kéz a kézben járt a nemzetállamok kialakulásával. A birodalmak időszakában a határok folyamatosan változtak, az államszervezet minimális volt, a főhatalom mérsékelt, közvetett befolyással bírt. A gazdaság megszervezését, az adószedést, a biztonság garantálását és egyéb „állami feladatokat” az uralkodó alatti szinteken nemesek, hűbéresek látták el. Így a politikai hatalom elaprózódott, a területiség szerepe mérsékelt volt, a gyakori fegyveres konfliktusok pedig jellemzően szűkebb dinasztikus vagy hatalmi csoportok közötti „magánháborúk” voltak.

Ez a klasszikus elméletek szerint a harmincéves háborút lezáró, 1648-as vesztfáliai békével változott meg. Ezt követően megszilárdult az államok területisége, megindult a modern államszervezet kialakítása és a hatalom centralizálása, létrejött az állam valós erőszakmonopóliuma, és ezek mentén megjelent az államérdek mint a hatalmi rendszer alapja. Így jött létre a szuverenitás elve: a világosan elismert államhatárok sérthetetlenek, a belügyekbe való külső beavatkozás tilos, a határokon belül az uralkodó uralma szent és sérthetetlen.

Ezzel egy nyilvánvaló probléma, hogy a gyakorlatban sosem működött igazán. A vesztfáliai béke eleve nem tartalmazta a szuverenitás alapelveit, Andreas Osiander nagy hatású tanulmánya szerint ez pusztán mítosz, utólag kitalált eredettörténet, amely a szuverenitással kapcsolatos 19–20. századi politikai és jogi fixációból fakad.

Szervezett önámítás

A nagyobb probléma, hogy a modern államok a gyakorlatban sem igazán tartották be ezt az elvet. Steven Krasner, a Princeton Egyetem professzora ezt a jelenséget 1999-es klasszikusában szervezett önámításként írta le: a szuverenitás a nemzetközi rend alapja, ám a gyakorlatban rutinszerűen megszegik.

Az államközi politika többi szabályához és alapelvéhez hasonlóan a szuverenitás is a hatalmi erőviszonyok függvénye, amelynek pontos kereteit és értelmezését az aktuális politikai érdekek és realitások alakítják.

Krasner a szuverenitás négy összetevőjét határozza meg: 

• a nemzetközi jogi szuverenitást, azaz hogy más államok elismerik-e az adott állam, illetve kormány szuverenitását;
• a vesztfáliai szuverenitást, amely a belügyekbe való külső beavatkozás tilalmának kölcsönös elfogadása; 
• a belföldi szuverenitást, azaz hogy az állam képes-e fenntartani az erőszak monopóliumát saját területén belül;
• valamint a kölcsönös függőségekkel szembeni szuverenitást, azaz hogy az állam képes-e kontrollálni a határain áthaladó bármilyen (fizikai vagy átvitt értelemben vett) forgalmat.

Ebből az első rögtön problémás kérdés, hiszen az államelismerés nem mindig világos és egyszerű kérdés, elég csak Tajvanra, Koszovóra vagy Palesztinára gondolni.

A Krasner által vesztfáliai szuverenitásnak nevezett elv megsértését illetően sem nehéz történelmi és jelenkori példákat találni. A szuverenitás elismerése a kezdetekben például pusztán Európa néhány nagyhatalmára vonatkozott, de a világ maradék, leigázandó részével szemben nem tartották tiszteletben az elvet, hanem az aktuális hatalmi érdekeik mentén szegték meg vagy alkalmazták azt az európai birodalmak.

Amikor anyagi érdekük úgy diktálta, erősen kiterjesztették a szuverenitás fogalmát, mint például amikor területen kívüliséget követeltek állampolgáraiknak, kereskedőiknek Kínában vagy más ázsiai területeken. Máskor erősen korlátozták azt: a gyarmatosítást elég nehéz párhuzamba állítani a szuverenitás elvével. Mint a magyar történelemből ismeretes, a 19–20. század szuverenitási fixációja gyakran pont a nagyhatalmi érdekek gyengébb népekkel szembeni érvényesítésének igazolásáról szólt, nem pedig a népek szuverén demokratikus önrendelkezésének elismeréséről.

Sosem volt

A függőségekkel szembeni szuverenitás a fentieknél is nehezebben értelmezhető. A kereskedelmi és pénzügyi globalizáció, a transznacionális termelési láncok kialakulása, a technológia, hitelezés és a nyersanyagok feletti kontroll magánkézbe kerülése jelentősen csökkentette az államok gazdasági szuverenitását.

Ez nem is pusztán a közelmúlt folyománya: mint Krasner is kiemeli, már a monarchikus háborúk idején jellemző volt, hogy az uralkodók és így államaik erősen eladósodtak magánszereplők vagy akár más államok felé, ami erősen korlátozta szuverén lehetőségeiket. A kötvénypiaci folyamatok alapján még az Egyesült Államok sem engedheti meg magának, hogy szuverén döntéseivel pánikot keltsen a hitelezők, befektetők között; a saját pénzügyi függetlenségét hirdető magyar kormány pedig külföldi hitelfelvétellel akar osztogatni a jövő évi választások előtt.

A határon átívelő egyéb forgalmaknak is egyre nehezebb gátat szabni. A Covid–19-járványt semmilyen szintű szuverenitás mellett nem lehetett feltartóztatni, és annak kezelésében az egyes államok önös érdekek mentén folytatott versengése többet ártott, mint használt.

Az ideológiák terjedését már a 19. században sem tudták megfékezni: bár nem léteztek globális civil szervezetek és határokon átívelő médiák, a nacionalizmustól a kommunizmuson át a dekolonizációig az összes létező szellemi áramlat képes volt bejárni a világot, ami számos, magát erősnek és szuverénnek tartó birodalom megbuktatásában alapvető szerepet játszott.

A szuverenitás ezen formájának védelmével nagyjából egyetlen ország próbálkozik a világon, a Szájer-féle indexben valamiért nem szereplő Észak-Korea: atomfegyverek, hatalmas hadsereg, minimális kereskedelem, teljes politikai bezárkózás. Az önellátást hangoztató, paranoid dzsucse ideológia a nemzeti önrendelkezés helyett éhezést, szegénységet és elnyomást hozott, miközben a kínai és orosz függőség egyáltalán nem szűnt meg.

Mindezek miatt a politikatudomány már jó ideje eltávolodott a szuverenitás mint jogelv dogmatikus értelmezésétől, miután ez a valóságban sosem létezett.

Egyszer megbukott

Egy tavalyi tanulmány amellett érvel, hogy a hidegháború utáni időszak erős törést hozott a jogelv megítélését illetően: a „liberális nemzetközi rend” megszilárdulása, a „történelem végének” érzése ellentétbe került a szuverenitással. Ezt a globalizációba, a nemzetközi szervezetek pozitív szerepébe, valamint a demokrácia és emberi jogok univerzalitásába vetett hit, illetve az ezen hitet képviselő Egyesült Államok és nyugat-európai országok nemzetközi befolyásának zenitje táplálta.

Ennek egyik legékesebb példája a humanitárius intervenció fogalmának újrafelfedezése és a védelmi felelősség koncepciójának megszületése volt: a délszláv konfliktusok során a nyugati világ sokéves vívódás után arra az álláspontra jutott, hogy a bosnyákok és koszovói albánok lemészárlása (illetve fenyegetése) nem a jugoszláv állam szuverén belügye, az emberiesség elleni bűnök megakadályozása univerzális felelősség.

Ezzel párhuzamosan gazdasági vonalon az európai integrációt jelentősen elmélyítő maastrichti szerződés vagy akár a Kereskedelmi Világszervezet létrehozása testesítette meg ezt az ethoszt, amelyek a cinikus értékelések szerint a nyugati gazdasági gyarmatosítás eszközeként, a kevésbé cinikus elképzelések szerint azért születtek meg, mert a nemzetközi gazdasági korlátok lebontásával mindenki jól jár.

A liberális rend egyes elemei hosszú ideig Orbán Viktor külpolitikájában is központi szerepet játszottak.

Ilyen volt mindenekelőtt a kisebbségi jogok kérdése, amelyeket a nyugati világ egyes államai a nyugati filozófiából levezetett jogelvek és egyezmények alapján próbálnak elvben univerzális – bár a gyakorlatban tagadhatatlanul eseti – jelleggel betartani. Míg Orbán manapság a magyar szuverenitásra való végveszélyként festi le az ilyesfajta elvi–ideológiai alapú beavatkozásokat, a közelmúltig külpolitikája egyik alapvetése volt a magyar kisebbség jogainak védelme a szomszédos szuverén államokban, ugyanezen elnyomó nyugati jogelvek mentén. (Bár az is tény, hogy manapság Orbán a Kárpát-medencei magyarság érdekvédelmét szlovák és román relációban is feláldozta az európai uniós politikai kavarás oltárán.)

Egy másik, utólag ironikus jelenség, hogy a szovjet befolyás csökkentése és Magyarország szuverenitásának visszaszerzése az 1980-as évektől összekapcsolódott a nyugati nemzetközi rend intézményeihez való közeledéssel, az euroatlanti integrációra pedig a politikai és gazdasági elit akkor még a szabadság és függetlenség eszközeként tekintett. Ezt az az elképzelés hajtotta, hogy a nyugati struktúrákban az ország nagyobb jólétre és politikai befolyásra tehet szert, mint azokon kívül, szuverén módon. A térség békéjének fenntartása, a szovjet-orosz revansvágy újraéledése elleni védelem, valamint egyes, határokon átívelő politikai és társadalmi kihívások leküzdése is az integráció mellett szólt: a szuverenitás egyes elemeinek feladásával összességében erősödött az ország. Ezt a rendszerváltás utáni évtizedekben legfeljebb a politikai spektrum legszélén kérdőjelezték meg.

A szuverenitás szoros értelmezésével szemben az 1990-es évektől kezdve egyéb funkcionális problémák is felmerültek. A klímaváltozás hatásai például az egész emberiséget érintik, ezért egyes értelmezések szerint nem szuverén belügy, ha Indonéziában vagy Brazíliában kormányzati támogatással pusztítják az esőerdőt, vagy ha Kínában a szénégetést, az Egyesült Államokban az olajtermelést bővítik rövid távú gazdasági érdekből.

Külső és belső támadások

A szuverenitás 1990-es évekbeli nyugati átértelmezése azonban nem volt globális és minden területre kiterjedő jelenség. Robert Cooper brit diplomata egy gyakran idézett írásában az ezredfordulón úgy vélte, hogy a világban három nemzetközi rend él egymás mellett:

• A premodern rend, ahol még nem alakult ki a modern nemzetállamiság, mint például Afganisztánban vagy Szomáliában.
• A modern rend, ahol a vesztfáliai szuverenitáskép uralkodott. Ez főként a fiatal, illetve gyarmati sorból függetlenedett államalakulatok, valamint a nyugati világgal szembeni függetlenségüket féltő helyekre volt jellemző, mint a Közel-Kelet vagy Délkelet- és Kelet-Ázsia.
• A nyugati világban pedig a fentiek mentén elkezdett megjelenni a posztmodern rend, amely meghaladta a szuverenitás klasszikus korlátait. Ennek fő példája az Európai Unió, ahol a szuverenitásukat a tagállamok számos kérdésben közösen gyakorolják, egyes területeken pedig részben az uniós intézményekre ruházták.

A posztmodern rend a közelmúltban kívülről és belülről is támadások célpontjává vált, a szuverenitás eszméje pedig a hidegháború utáni időszak megingásait követően reneszánszát éli:

hiába önámítás, a jelenkori szuverenitásmánia nem pusztán magyar sajátosság.

Egyrészt a „modern rend” képviselői, főként Kína és Oroszország, kisebb részt a BRICS többi állama nemzetközi befolyásuk növekedésével párhuzamosan igyekeztek tompítani a „liberális nemzetközi rend” számukra kellemetlen és betolakodó elemeit, az emberi jogoktól a nyugati ihletésű világgazdasági szabályokig. Ez a nemzetközi intézményrendszer látványos kiüresedéséhez, illetve a kínai vezetésű új szervezetek felemelkedéséhez vezetett.

Másrészt a nyugati világban is előtérbe kerültek a globalizáció és a posztmodern rend árnyoldalai. Az már az ezredforduló után, az európai alkotmánytervezet bukásával világossá vált, hogy a társadalom kevésbé lelkes az európai integráció mélyítése iránt, mint a politikai és gazdasági elit. A rákövetkező években pedig a 2008–2009-es válság, az egyébként részben Kína szuverén iparstratégiájához köthető dezindusztrializáció, a Covid–19-járvány vagy éppen a migráció emelkedése a posztmodern rend költség-haszon vonzatainak újraértelmezéséhez vezetett.

• A populista politikai erők sikeresen kihasználták, hogy a globalizációval járó külső kitettségek növekedése, a társadalmi és gazdasági változások összekapcsolódtak a biztonságérzet csökkenésével és a nemzeti identitás elvesztésére vagy átalakulására vonatkozó félelmekkel.
• A kitettségek visszásságai pedig manapság a politikai fősodorban is megjelentek, Emmanuel Macron francia elnök stratégiai autonómia programjától kezdve az Európai Bizottság gazdaságbiztonsági törekvéseiig. Ezek a tervek azon az elképzelésen alapulnak, hogy a túlzott és egyoldalú gazdasági, politikai és társadalmi nyitottság sebezhetőséggé vált a „modern rend” képviselőivel szemben.

Ez ugyanakkor egyáltalán nem vezetett a szuverenitás mint nemzetközi politikai norma erősödéséhez, pont ellenkezőleg: a szuverenitás példás képviselőiként beállított országok mások szuverenitásának legfőbb megsértői.

A gyakorlatban Kína számára a szuverenitás többek között Hongkong nemzetközi szerződésben vállalt szabadságainak lebontását, Tajvan fenyegetését, fontos tengeri útvonalak és területek feletti ellenőrzés erőszakos megszerzését jelenti; Oroszország számára Ukrajna szuverenitásának felszámolását és birodalmi befolyási övezetének helyreállítását; Donald Trump amerikai elnök számára pedig a külvilág öncélú, olykor ideológiai alapú gazdasági, politikai és katonai egzecíroztatását. Egymás önrendelkezésének tiszteletben tartása helyett a hatalmi érdekek érvényesítése mögötti ürügyképzés, illetve a rezsimbiztonság növelése motiválja ezeket a lépéseket.

A kibertámadások, a választási beavatkozások, az online propaganda terjesztése a nemzetközi politika napi velejárói. Mindez pedig egyáltalán nem csak a nagyhatalmak reszortja: a magyar állam, illetve Orbánhoz és a Fideszhez köthető gazdasági körök évek óta folytatnak burkolt és nyílt beavatkozásokat a francia, lengyel, szlovén, boszniai, macedón politikába, a kormány tagjai nyíltan állást foglalnak a cseh, holland, olasz, amerikai vagy akár még a brazil választásokat illetően is.

Posztmodern politikai termék

További probléma, hogy az euroszkeptikus szuverenistáknak nincs valós programja arra nézve, hogy pontosan hogyan nézne ki a valóságban a szuverenitás visszaszerzése. Általában a nagy lózungok az Európai Bizottság és más európai intézmények befolyásának csökkentéséről, az uniós szabályozás alá eső ügyek körének szűkítéséről szólnak, amit illetően a kevésbé harcias országok és kormányok részéről is van némi nyitottság – Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök aktivizmusa és hatalmi manőverei számos ellenzőt szültek. Arról már kevesebb szó esik, hogy pontosan mi történne az európai béklyó levetése után, hogyan javítaná az ország és polgárai helyzetét a nagy függetlenség.

A külső kitettség az európai intézmények korlátozásával nem szűnne meg, sőt a történelmi példák alapján egy Magyarország méretű ország számára az érdekérvényesítés még nehezebbé válna, ha nem az Európai Tanácsban, az Európai Unió Tanácsában és az Európai Parlamentben, tárgyalások és szavazások révén – némi magyar részvétellel – döntetnének az európai gazdasági és politikai ügyekről, hanem a régi, szép, szuverén múlthoz hasonlóan az erősebb döntene, a gyengébbek pedig tűrnének.

Az is komoly kételyeket ébreszt a szuverenitásmánia racionalitását illetően, hogy a magyar kormány szuverén lépései a közelmúltban egyáltalán nem csökkentették, sőt inkább növelték az ország külső függőségét.

• A magyar iparpolitika jelentősen növelte az ország gazdasági kitettségét;
• az ezzel járó beruházások elősegítették a migrációt;
• az energiapolitika nem csökkentette – sőt az akkumulátorgyártás futtatásával párhuzamosan a tétlenség inkább növelte – az ország külső függőségét;
• a felelőtlen költségvetési politika fokozta a pénzügyi kockázatokat és a „globalista” pénzpiacokkal szembeni kitettségeket;
• az Európai Unióban való különutas politizálás és az Ukrajna kirekesztésére tett kísérletek csökkentették a kormány befolyását;
• a jogállamisági viták pedig az uniós források elvesztése miatt jelentősen visszafogták a beruházásokat.

Az már csak hab a tortán, hogy a Direkt36 szerint az orosz titkosszolgálat közben ki-be járt a külügyminisztérium rendszerébe, Oroszországgal, valamint Kínával szemben ugyanakkor mégsem hangoztatja a szuverenitás védelmét a kormány. Pedig az utóbbi más európai államok szerint a kémkedés és kibertevékenység tekintetében az oroszoknál is súlyosabb fenyegetést jelent, és a pártállami médián keresztül magyar nyelvű tartalmakat is sugároz.

A szuverenitásfétis így minden jel szerint nem a külső fenyegetés elhárításáról és a szuverenitás valós növeléséről, hanem Orbán és a Fidesz hatalmának belpolitikai védelméről szól. Ebből fakadóan pedig ironikus módon a posztmodern világrend ellen lázadó Orbán végső soron egy ízig-vérig posztmodern politikai terméket hozott létre, amely nem a valós problémák megoldását, hanem a virtuális ellenségképzést és az abból való politikai haszonszerzést célozza.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkPutyin rántotta ki a kést, Trump adhatja meg a kegyelemdöfést a nemzetközi rendnekA hódító háborúknak 1945-ben leáldozott, ám az orosz után az amerikai elnök is elkezdte aláásni a világrend egyik legalapvetőbb jogelvét – amelyet annak idején pont Amerika vezetett be.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkOrbán azoktól várja a világrendszerváltást, akiknek ez nem áll érdekébenA feltörekvő országok üzleti elitje a gazdasági világrend leváltása helyett annak fenntartásán munkálkodik, és igazából így tesz a magyar kormány is.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNagy sláger az Orbán-féle világrendszer-váltás, de az alapjai sem világosakA kormányfő keveset mond a jövő világrendjének alkotóelemeiről, míg külföldön abban sincs egyetértés, hogy mi a rend lényege és hogyan lehet megteremteni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkSzuverenitási és gazdasági szempontból sem ígér sok előnyt Ferihegy visszavételeA gazdasági hasznot megkérdőjelezi, hogy a privatizált repülőterek általában hatékonyabbak és nagyobb forgalmat hoznak.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTöbb pénzt kap külföldről a kormánymédia, mint a nem kormányközeli kiadókA Szuverenitásvédelmi Hivatal büdzséje is többszöröse annak, mint amennyi külföldi támogatást a független média kap.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Világ globalizáció liberális nemzetközi rend Orbán Viktor szuverenitás világrendszer-váltás Olvasson tovább a kategóriában