A Fidesz június elején némileg visszakozott a civil szféra és a független média elleni harcban, és az ellehetetlenítési törvényjavaslatról – az annak belpolitikai költségeivel kapcsolatos pártbéli viták miatt – egyelőre nem szavaz a parlament. Azonban az elmúlt 15 év tapasztalatai alapján vakmerőség lenne mindezt irányváltásként értékelni: a független intézmények körül a Magyar Tudományos Akadémiától és egyetemektől kezdve a sajtón és civilszervezeteken át az igazságszolgáltatásig folyamatosan fogy a levegő.

Ennek a folyamatnak régi párhuzama Oroszország, ahol Vlagyimir Putyin hatalomkoncentrációját a hatalom feletti fékek és ellensúlyok kiiktatása, a független és másként gondolkodó személyek, szervezetek és intézmények külföldi befolyással való megvádolása és ellehetetlenítése kiiktatása kísérte: mind a retorika, mind a konkrét jogi eszközök terén növekvő átfedés van az orosz és a magyar rendszer között.

Ezek a folyamatok manapság az Egyesült Államokban is megindultak, ahol Donald Trump elnök és udvartartásának kultúrharcos tagjai nyílt harcot hirdettek a független intézmények, a sajtó, valamint az egyetemek ellen, és a bírói kar Trump programjának ellenszegülő tagjai is politikai támadásoknak és fenyegetéseknek vannak kitéve – sőt még a törvényhozás mérsékeltnek tartott republikánus tagjai is megfélemlítésre panaszkodnak. Ennek mentén az Egyesült Államokban népszerűvé vált Orbán Viktor rendszerével párhuzamba állítani Trump lépéseit, amit a két vezető szellemi hátországa közötti mély kapcsolat is fűt. 

A civilek, a sajtó, az igazságszolgáltatás és a politikai ellenfelekkel szembeni fellépés a nyers hatalmi érdekkel is magyarázható, mint pusztán a regnáló hatalomra veszélyt jelentő szereplők kiiktatása. Ugyanakkor a retorika és az ideológiai körítés alapján Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin és Donald Trump számára a független hangok kiiktatása túlmutat a közvetlen politikai célokon, és egy erősen machiavellista hatalomszemléletből (is) táplálkozik: az erőalapú, személyközpontú politikájuk elvből elveti a társadalmi szerveződés és érdekérvényesítés legitimitását és végső soron a modern demokratikus politikai szerveződés létjogosultságát is.

Kulturális hegemónia

Egy, Orbán hatalmi stratégiáját illetően gyakran – és olykor maga a miniszterelnök által is – emlegetett forrás az olasz kommunista, Antonio Gramsci, aki a kulturális hegemónia elméletének megalkotásáról ismert. Gramsci – Mussolini fasiszta rezsimje által koholt vádakkal való bebörtöntzését követően – arról írt, hogy az uralkodó osztály nem pusztán fizikai erő alkalmazásával tartja fent és legitimálja a hatalmát, hanem a kulturális és társadalmi intézmények uralásán keresztül, amivel képes befolyásolni az uralkodó normákat és a tágabb társadalom világnézetét, irányítani az emberek elképzeléseit, elvárásait és viselkedését. 

Míg Gramsci eredetileg a fasiszták taktikáját akarta azonosítani, addig Orbán és holdudvara nézőpontjából a fentiek adják ma a „liberális hegemónia” alapját: a társadalmi normákat alakító kulturális intézményekben, a médiában és a filmgyártásban, a felsőoktatásban, a civil szerveződésekben stb a „liberalizmus” volt uralmon, és ennek a „háttérhatalomnak” a megtörése csak az ilyen intézmények feletti irányítás erőszakos átvételével, illetve a bevehetetlen másként gondolkodó intézmények ellehetetlenítésével lehetséges. 

Bár Donald Trump a külső jelek alapján nem gondolkodik ilyen mély struktúrákban, de a világnézetével és hatalomgyakorlási módszereivel ellenszegülő csoportok elsöprése így is világos, zsigeri eleme politikájának. Ennek része szintén része a kulturális intézmények elleni harc, amiben más, a trumpizmus szellemi hátországát adó csoportok között nagy szerepet vállal a Fidesszel és az Orbán-kormány intellektuális holdudvarával jó kapcsolatot ápoló Heritage Alapítvány is.

Szerintük az amerikai szellemi elit elnyomja a másként gondolkozókat, kirekeszti a konzervatív nézeteket és a „woke” ideológiája védelmében elnyomja a szólásszabadságot – a mozgalom sajátos logikája pedig úgy tartja, hogy a  „szólásszabadság” helyreállításához a liberálisok és intézményeik ellehetetlenítésén keresztül vezet az út. 

A Szilícium-völgyben is terjed

Adam Bonica, a Stanford Egyetem kutatójának adatelemzése szerint az Elon Musk-féle, névleg a kormányzat hatékonyságát javítani hivatott kormányszerv (DOGE) takarékossággal indokolt leépítései a valóságban nem a legnagyobb és legdrágább szövetségi programokat célozták, hanem főként a céljait és alapelveit illetően liberálisnak tartott intézményeket.

Ennél is nyakatekertebb a helyzet a felsőoktatásban, ahol a szövetségi állam az antiszemitizmusra és palesztinpárti diáktüntetésekre hivatkozva követeli egyes elit magánegyetemektől, hogy fogadják el a belső viszonyaik felett erősebb kormányzati befolyást biztosító „megállapodásokat”. Az antiszemitizmussal kapcsolatos aggódást azonban némileg hitelteleníti, hogy maga Trump is gyakran karol fel fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportokat és jelképeket, és alacsonyabb szinteken kormányába is számos, antiszemita kapcsolatokkal bíró személyt neveztek ki. A másik furcsaság, hogy ezt orvosi és reáltudományos kutatások finanszírozásának berekesztésével akarja elérni a kormány, amelyeknek nem sok köze van az antiszemitizmushoz.

Egy, a hivatalosnál reálisabb értelmezés, hogy mindez a liberális szellemi elit ellehetetlenítéséről szól, amit jobb híján az egyetemi finanszírozás legnagyobb tételeinek elfojtásával akarnak elérni.^*Az orvosi kutatások kipécézéséhez emellett a trumpista tábor oltásellenessége és a modern orvostudomány iránti szkepticizmusa is hozzájárul.  

A kultúrharcba újabban a technológiai szektor egyes vezetői is beszálltak: az újjobboldal nagy mecénása, Peter Thiel számos követőre lelt, Elon Musk vagy Marc Andreessen milliárdosok a régi idők republikánus pénzembereitől eltérően már nem pusztán anyagi érdekből és a dereguláció iránti vágyból, hanem részben a liberalizmus elleni szellemi háború részeként álltak be Trump mögé. Hasonló gyanú merült fel a nyilvános megszólalásaiban kevésbé ideologikus Mark Zuckerberg Meta- vagy Jeff Bezos Amazon-vezér kapcsán is, akik – ezen elképzelés szerint – azért váltak az elnök támogatóivá, mert úgy vélik, hogy a trumpizmus társadalmában a gazdagok, erősek és hatalmasak a törvény és a társadalom felett állnak, és szabadon valósíthatják meg „technológiai autokráciájukat”.

Ennél messzebb megy a Szilícium-völgy „sötét felvilágosodásának” egyik gyakran emlegetett szellemi atyja, Curtis Yarvin, aki úgy tartja, hogy az Egyesült Államokat az elitegyetemek és a média által irányított progresszív háttérhatalom uralja, amely vallásként terjeszti a liberalizmust. Szerinte az amerikai demokrácia megbukott, a felsőoktatás és a média jelenlegi rendszerének szétverésére, és egy teljes politikai újraindításra van szükség, amely egy erős kezű vezetőt, valamint egy vállalati alapon működő központosított, monarchikus hatalmi rendet kíván. Yarvin írásait többek között JD Vance alelnök is méltatta. 

Intézményi helyett személyes hatalom

Az ehhez hasonló gondolatok mentén egyes értékelések szerint a kulturális intézmények bevétele távolabbra mutat, és általában véve a hatalommal szemben álló vagy azt korlátozó összes akadály – fék és ellensúly – kiiktatását célozza. 

Míg a modern tömegdemokráciákban a hatalomgyakorlás intézményi-jogi keretek között zajlik addig Orbán, Trump vagy Putyin hatalomfelfogása személyközpontú: a nép szavát és akaratát egy személyben a vezér testesíti meg, és bármilyen procedurális intézményi ellenkezés a vezér és következésképpen a népakarat akadályozását jelenti. 

Körösényi András, Illés Gábor és Gyulai Attila ezt az Orbán-rendszer esetében néhány éve a plebiszciter (azaz közvetlen felhatalmazáson alapuló) vezérdemokráciaként jellemezte, ahol mindennek az alapja a karizmatikus uralom, amely túlmutat a korábbi normákon, sőt azok felrúgását is igazolja. Ebben a rendszerben a vezető és a nép között közvetítő intézmények – például a parlament, a pártok, az érdekvédelmi szervezetek – jelentősége csökken. Bár az új rendszer is számos intézményt hoz létre, ezek nem képeznek permanens rendet, miután közvetlenül a vezértől függnek, és a hatalmi érdekek mentén bármikor átalakulhatnak: a stabilitás csak időleges, mert a vezér érdeke a bizonytalanság fenntartása. 

Hasonló jelenségek figyelhetők meg Trump körül is. Eunji Kim és Shawn Patterson tavaly megjelent kutatása adatokkal is igazolta azt a médiában korábban is élő elképzelést, hogy  Trump politikai karrierjét korábbi tévés szereplése alapozta meg: a későbbi elnök a The Apprentice című üzleti valóságshow-ban sikeresen alakította ki magáról a kompetens és erős vezető imázsát, ami jelentősen hozzájárult a Republikánus Párton belüli előrelépéséhez. Kim és Patterson szerint Trump mintegy paraszociális kapcsolatot volt képes kialakítania táborával – először nézőtáborával, majd szavazótáborával –, azaz hatalma Orbánhoz hasonlóan a karizmatikus, a táborral közvetlen kapcsolatot ápoló, a köztes intézményeket kiiktató stratégián alapul. 

E politikai krédó mentén a független szervezetek vagy a társadalmi szerveződés bármilyen, a vezér felügyeletén kívül eső formája élből illegitim. Az érdekvédelemre vagy érdekérvényesítésre épülő szerveződést csak valamiféle vezér ellen irányuló nagypolitikai összeesküvés részeként képesek értelmezni, míg a valós társadalmi igényeken, sérelmeken alapuló organikus összefogás lehetőségét tagadják.

A társadalmi önszerveződés delegitimálásában a szellemi életben folyó kultúrharc is segédkezik, amelynek során a jellemzően idősebb, konzervatívabb, a liberális intézményekben háttérbe került szereplők is igyekeznek kétségbe vonni az általuk ellenségesnek tekintett társadalmi mozgalmak létjogosultságát és politikai függetlenségét.

Mindez Orbán, Trump és Putyin holdudvarában erősen összekapcsolódik a politika egy végletekig instrumentális felfogásával is: a politika célja pusztán hatalom megszerzése és megtartása. Ha eleinte volt is, ma már nem azonosítható világos társadalmi program, az ellenségképzést szolgáló felszínes kultúrharcon túl (amelynek elveit a gyakorlatban liberális életmódot folytató uralkodó elit sem követi) nincs mélyebb ideológiai meggyőződés a tevékenységük mögött a hatalomhoz való ragaszkodáson és a személyes bálványépítésen túl. 

Ukrajnától a Harvardig 

Ez a jelenség megmutatkozik az Ukrajnával szembeni magatartásban is. A magyar, az amerikai vagy az orosz kormány háborúval kapcsolatos retorikájából feltűnően hiányzik az ukrán nép önrendelkezésére vonatkozó bármiféle hivatkozás. A gyakran kissé leegyszerűsítő módon oroszbarátként jellemzett ukrán kormányok elleni 2004-es és 2014-es lázongást a társadalom elégedetlensége helyett pusztán külső erők machinációjának a számlájára írják, Oroszország Ukrajna feletti befolyására pedig jogos biztonsági igényként tekintenek – míg a háborúért a NATO-t, az Európai Uniót vagy Joe Biden előző elnököt teszik felelőssé. Hogy az orosz befolyás ellenzése jogos ukrán társadalmi igényekből fakad, az fel sem merül. 

Ennek a politikai felfogásnak az is furcsa velejárója, hogy a regnáló hatalom olykor saját és országa politikai–gazdasági érdekeivel szembemenő döntéseket hoz, pusztán azért, hogy példát statuáljon ellenségeivel szemben. Budapest csődközelbe taszítása nyilvánvalóan káros az eleve törékeny gazdasági helyzetre nézve, és az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján a szavazatszerzés szempontjából is többet árt, mint használ. Azonban egy ilyen hatalomszemléletű rendszerben az erőalkalmazás a politika alapvető céljává válik – az erő önmagában legitimálja az erő alkalmazását is.  

Ugyanez a helyzet az amerikai elitegyetemek szívatásával vagy a bevándorlási hivatal (ICE) militarizált razziáival. Az orvosi és reáltudományos kutatások berekesztésével hosszabb távon az amerikai gazdaság és társadalom egésze veszít; ahogy a kubai, venezuelai és más latin-amerikai menedékesek a jelek szerint bármilyen világos stratégiát nélkülöző deportálása sem oldja meg a bevándorláshoz köthető vélt és valós problémákat, legfeljebb az ellenségképzésre és elrettentésre,  valamint a politikai ellenfelekkel szembeni hatósági fellépés és az alkotmányok korlátok további kiiktatásának megalapozására szolgál.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet Világ civil szervezet demokrácia Donald Trump illiberalizmus Orbán Viktor vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában