Az elmúlt hetekben a magyar kormány Egyesült Államokkal kapcsolatos narratívája némi korrekción ment keresztül.
Orbán Viktor tavaly nyíltan kampányolt Donald Trump megválasztása mellett, Trump második beiktatása után pedig azt hangoztatta, Trump sikerével ő és a kormány is a történelem főutcájára került.
A kormány egyes tagjai Trump vámháborúja – és Magyarország erős exportkitettsége – ellenére is kitartottak amellett, hogy Magyarország Trump kormányzásának nyertesei között van. Nagy Márton gazdasági miniszter április elején arról beszélt, hogy „az autóipari versenyképesség a vámháború során különösen felértékelődhet, meggyorsítva és felerősítve a termelés áthelyezését Nyugat-Európából Magyarország irányába”, ami itthon új munkahelyeket hozhat létre.
A hangulat azóta némileg változott. Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára május közepén közölte, Magyarország az egyik olyan tagállam, amelyik a leginkább szenved az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti vámháború miatt. Hazánknak pont a Nagy Márton által előnyként emlegetett, erős autóipari kitettsége miatt nagyjából a teljes kivitele másfél százalékát kell megfizetnie az új vámok formájában az Egyesült Államok felé, ami az egyik legmagasabb arány az EU-ban.
A hangnemváltás a gazdasági minisztert is elérte: miután az amerikai ügyvivő azt pedzegette, hogy Washington a kínai kapcsolatok korlátozását várja Magyarországtól, Nagy Márton már arról beszélt, hogy „nem látunk olyan befektetési potenciált az Egyesült Államok részéről, amely Kínával egyenrangú lenne”, és Magyarország a Trump-kormány esetleges kérései ellenére sem fogja visszafogni gazdasági kapcsolatait Kínával.
A magyar kormány nincs egyedül ezzel, Giorgia Meloni olasz kormányfőtől kezdve a holland, német és francia jobbpopulistákon át a kanadai és ausztrál konzervatívokig a trumpizmus jó néhány elvbarátja volt kénytelen csalódni az elnökben: a várt gazdasági és külpolitikai támogatás elmaradt, a trumpizmus melletti kiállás pedig a belpolitikában kétélű kardnak bizonyult.
Az ideológia korlátai
Orbán Viktor többször hangoztatta, hogy az amerikai és a magyar kormány egyetért a „háború, migráció, zöld ügyek, gendertémák, a család fogalma és a kereszténység” kérdésében, és ebből fakadóan Trump megválasztása új – és Orbán szerint számára kedvező – pályára állítja „a nyugati világ gondolkodásmódját”. Egyes híresztelések szerint ez az ideológiai együttállás valóban növelte a magyar külpolitika washingtoni renoméját, legalábbis Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója állítólag ennek köszönhetően tudott jó viszonyt kialakítani JD Vance alelnökkel.
Azonban ennek vajmi kevés kézzelfogható eredménye volt, ami mögött az egyik fő ok, hogy az eddigi jelek szerint egyáltalán nem a kultúrharc irányítja az Egyesült Államok külgazdaság-politikáját. Május közepéig Keir Starmer munkáspárti brit kormányfő, a Kínai Kommunista Párt, a liberális kanadai kormány, valamint a balpopulista Claudia Sheinbaum mexikói elnök tudott valamiféle dealt kötni Trumppal, már ha az elnök által bejelentett vámemelések visszavonását, illetve enyhítését eredménynek lehet tekinteni.
A fenti szereplők bár Trumptól függetlenül, belpolitikai okokból egyébként valóban jobbra tolódnak a politikai spektrumon, ám az Orbán által idézett kérdésekben így is messze állnak az amerikai kormány álláspontjától. A gazdasági lépéseket azonban nem ez, hanem főként az amerikai gazdasági lobbi, a pénzpiaci reakciók magyarázták. A britek esetében ez kiegészült az évtizedes, kormányokon átívelő pragmatikus diplomáciával, Kína esetében pedig azzal, hogy Peking meghunyászkodás helyett képes volt erőt mutatni és stratégiai exportkorlátozásokkal ellencsapást mérni Trumpra.
A Trump-kormány gazdasági kedvezményezettjei közé lehet sorolni néhány közel-keleti országot is, dacára annak, hogy Trump ideológiailag elég távol áll a muszlim országoktól. A szaúdi rezsimmel Trump mindig is jó kapcsolatot ápolt, és a családját is gazdagító kétoldalú kapcsolat továbbra is virágzik, a Bassár el-Aszadot megdöntő szíriai lázadók is képesek voltak rávenni a nyitásra az elnököt. Katartól az Egyesült Arab Emírségeken át sokan érzik, hogy Trump szívéhez a személyes ajándékokon – Katar esetében például egy kifejezetten nem megvesztegésként adományozott luxusrepülőgépen – keresztül vezet az út, amelyet az explicit alkotmányos tilalom ellenére nem különösebben üldöz az Egyesült Államok kongresszusának republikánus többsége, illetve az elnöki immunitást Trump kedvéért jelentősen kiterjesztő konzervatív többségű legfelsőbb bíróság sem.
Nincs béke
A fentiekkel szemben nem kapott külön elbírálást és nem tudott áttörést elérni Meloni sem, hiába próbálta Washington és az EU közötti közvetítő „Trump-suttogó” szerepébe férkőzni. Eddigi legfőbb eredménye, hogy Ferenc pápa gyászszertartása és XIV. Leó pápa beiktatási miséje mentén megpróbálta leültetni az amerikai elnököt és alelnököt Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével, akit látványosan kerülnek az amerikaiak.
Ez annak fényében is érdekes adalék, hogy a kereskedelmi háborúért Magyar Levente és főnöke, Szijjártó Péter külügyminiszter az Európai Bizottságot okolta, amiért nem kezdeményezett tárgyalásokat Trumppal az előre látható vámemelés elkerülésére. A gyakorlatban inkább a Trump-kormány az, amely nem igazán hajlandó érdemi tárgyalásokat folytatni az EU-val: dacára annak, hogy az Európai Bizottság számos engedménnyel és fenyegetéssel is előállt a tavasz folyamán, az érdemi amerikai válasz csak a múlt héten futott be.
Nemcsak tárgyalási taktikája, hanem a Trump-kormány konkrét gazdasági követelései sem vágnak egybe a magyar érdekkel: a német autóexport visszafogása és a termelés Amerikába telepítése, az amerikai cseppfolyósított földgáz importjának fokozása, a fegyvervásárlások növelése és a védelmi költségvetés a bruttó hazai össztermék (GDP) arányában 5 százalékra emelése világosan ellentétes Orbán elképzeléseivel.
Ezzel Meloni és Orbán nincs egyedül Európában: a kereskedelmi háború kellemetlen helyzetbe hozta az európai jobbszél más szereplőit is. A holland Szabadságpárt népszerűsége folyamatosan csökken, Marine Le Pen és a francia Nemzeti Tömörülés kénytelen volt látványosan távolodni Trumpéktól. A vámháború miatt még a Vance és Elon Musk által támogatott szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) is megengedett magának egy-egy enyhébb bírálatot, és Nigel Farage, a Reform UK vezére és Trump udvartartásának visszatérő szereplője is kiállt a vámemelésekkel és az elnök Ukrajnával, illetve Oroszországgal szembeni magatartásával szemben.
Trump Ukrajna-politikája eltérő okokból ugyan, de Orbán és Meloni számára is kellemetlen. Az ukránellenes mozgósítástól remélt belpolitikai hasznot a világos biztonságpolitikai nemzeti érdek elé helyező Orbán szempontjából a helyzet valamivel jobb, mint Biden alatt volt: Trump és környezete látványosan fogékony az orosz retorikára és Vlagyimir Putyin orosz elnök homályos kereskedelmi ajánlataira, ami nehéz helyzetbe hozta Kijevet és európai támogatóit. Ugyanakkor a magyar kormányfő hiába építette a gyors békekötésre retorikáját (és állítása szerint a költségvetést): Trump heti rendszerességgel változtatja álláspontját, és a konfliktus négy hónappal beiktatása után sem került közelebb a rendezéshez, sőt manapság ismét arról beszél, hogy felhagy az Ukrajna és Oroszország közötti közvetítéssel.
Az olasz kormányfő ezzel szemben itt is az európai és amerikai nézőpont közötti közvetítőként próbált fellépni, egy mérsékelten ukránbarát álláspont mellett. Azonban gyorsan háttérbe szorult Emmanuel Macron francia elnök, Friedrich Merz német kancellár és Keir Starmer hármasa mögött, ami kisebb összezörrenéshez vezetett közöttük.
Él még a „mélyállam”
A másik fő ok az eredmények hiányát illetően, hogy a magyar kormány és más szélsőjobboldali európai erők a jelek szerint túlbecsülték az amerikai „mélyállam”, avagy leánykori nevén a szakbürokrácia elleni trumpi harc potenciálját.
Az elnök és körei hatalomra jutásuk előtt a washingtoni bürokrácia leépítését ígérték, a Fidesz holdudvarával bensőséges kapcsolatot ápoló, a Project 2025 nevű radikális program megalkotásáról ismert kormányzat irányításában is központi szerepet játszó Heritage Alapítvány és Elon Musk is nagy lendülettel látott neki az amerikai állam szétverésének, az egyik legnagyobb csapás pont a külügyet érte. Ezzel párhuzamosan valóban megjelent az amerikai külügyi kommunikációban a kultúrharcos retorika is, amely során a kormányzat különböző tagjai Vance-től a svédországi nagykövetségig változatos formában kezdték bírálni Európa állítólagos „woke-ságát”.
Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy Washingtonból és a Republikánus Pártból egy csapásra eltűntek volna a régi vágású külügyérek és a biztonságpolitikai héják, akik továbbra is Oroszország és Kína feltartóztatását, valamint Európa amerikai célok mellett való mozgósítását tartják a fő geopolitikai érdeknek. Ez a csoport még mindig fontos szerepet játszik a napi ügyek egyengetésében és így az amerikai külpolitika gyakorlati alakításában, az orosz olaj vásárlóit 500 százalékos vám kivetésével riogató Lindsey Graham republikánus szenátortól veterán karrierdiplomatákig. Sőt, a trumpista tábor erősen izolacionista impulzusai ellenére gyakran maga Trump is fogékony a régi idők republikánus külpolitikai retorikájára, főként Kínával szemben.
A fentieket jelzi Robert Palladino, az Egyesült Államok budapesti ügyvivőjének egy májusi felszólalása, amelyben arról beszélt, hogy
olyan Európát akarunk, amely nem függ Moszkvától vagy Pekingtől, (…) amely erős, szuverén és energetikailag önálló. Ez azt jelenti, hogy véget kell vetni azokkal a rezsimekkel való gazdasági és energetikai összefonódásoknak, amelyek közös biztonságunkat fenyegetik.
Ez természetesen ellentétes az Orbán-kormány kínai befektetésekre és orosz energiára alapozó álláspontjával, és általában véve a Patrióták európai parlamenti frakciójában összegyűjtött euroszkeptikus szövetségesei elképzeléseivel. Ironikus módon az amerikai követelményrendszer jóval közelebb áll az orosz energiáról való leválást, közös európai védelmi keretek kialakítását és a kínai beruházások szorosabb ellenőrzését szorgalmazó Európai Bizottság stratégiájához.
Hasonló jelenségről árulkodik az is, hogy a Reuters forrásai szerint az amerikai kormány nem volt hajlandó információkat átadni László András fideszes EP-képviselőnek, akit a – Trumpék által beszántott – amerikai nemzetközi fejlesztési ügynökség (USAID) Magyarországra kiutalt támogatásainak vizsgálatával bízott meg a kormány. Washingtonban attól tartottak, hogy a kormány politikai ellenfeleinek vegzálására használná fel az adatokat, ezért közölték Lászlóval, hogy az ügyben inkább Szijjártó vegye fel a kapcsolatot Marco Rubio amerikai külügyminiszterrel.
Ezek az alacsonyabb szintű kormánytisztviselők persze nem feltétlenül tükrözik a Fehér Ház vagy a külügyminisztérium vezetésének álláspontját. Ugyanakkor a trumpi impulzusok és a régi beidegződések közötti feszültségek, az egyes republikánus csoportok közötti nézeteltérések miatt a gyakorlatban egyelőre nincs világos új amerikai külpolitikai irányvonal, hanem párhuzamos valóságok léteznek a washingtoni diplomáciában, amelyek bizonyos elemei előnyösek, mások előnytelenek Orbán és más európai Trump-suttogók számára.
Orbánék a választás előtt abban bíztak, hogy Trump mellett könnyebb lesz pávatáncolni, egyszerre fenntartani a „konnektivitást” Kínával, Oroszországgal és az Egyesült Államokkal, azonban az eddigi tapasztalatok alapján ez továbbra is kétséges.
Nem biztos, hogy segít
Elképzelhető, hogy a helyzet a közeljövőben változik, és Rubio vagy más közbenjárása miatt az Egyesült Államok valóban nyíltabb támogatást nyújt majd Orbánnak a 2026-os választási kampányban. A személyes közbenjárás kisebb ügyekben már ért el némi előrelépést, például Rogán Antalt sikerült levetetni az amerikai szankciós listáról.
Az is világos, hogy Orbán úgy érzi, az amerikai kormányváltás miatt szabad kezet kapott a civil szervezetekkel és a sajtóval szemben, és nem kell attól tartania, hogy – a belföldön hasonló autokratikus lépéseket alkalmazni próbáló – Trump-kormánytól megtorlásra vagy akár bírálatra kell számítania.
Ezen narratíva egyik korlátja, hogy Orbán 15 éves regnálásából 11 évben demokrata párti elnök volt hatalmon az Egyesült Államokban, ez mégsem akadályozta meg a hatalom központosításában és a fékek és ellensúlyok szisztematikus meggyengítésében. Ezért az elmúlt hetek szintlépése ellenére is túlzás lenne pusztán Trumphoz kötni a jelenséget.
A másik kérdés, hogy önmagában Trump ideológiai muníciója elegendő lesz-e a hatalmon maradásra, legalábbis egy szabad és valamelyest tisztességes választáson. Az Egyesült Államok megítélése Magyarországon felmérések szerint nem kifejezetten jó, Trump hazájában és a határon túl is erősen megosztó személyiség. A Trumpra hajazó mozgósítás Kanadában például látványosan megbukott: a Konzervatív Párt és trumpista vezére, Pierre Poilievre az év elején több mint 20 százalékponttal vezetett a felmérések szerint, ennek ellenére április végén kikapott a parlamenti választáson a Trump beiktatása előtt az összeomlás szélén tántorgó Liberális Párttól, miután az amerikai elnök nyílt kihívást intézett az ország szuverenitása ellen. Hasonló folyamat játszódott le Ausztráliában is, ahol a Munkáspárt vert helyzetből tudott felállni és hatalmon maradni.
Ez persze nem feltétlenül irányadó Európában, ahol a szélsőjobb a vámháború ellenére is erős tudott maradni, a román és a lengyel elnökválasztás szorossága, a portugál szélsőjobb feltörése, az AfD vagy Le Penék népszerűsége alapján Trump nem vezetett középre tolódáshoz.
Ugyanakkor Orbán hiába próbálja magát a permanens forradalmár szerepében feltüntetni, a fenti példákkal ellentétben nem rendszerellenes lázadó, hanem a hatalom megtartásáért küzdő kormányfő, így Trump gazdasági károkozása is rajta csattan. A kereskedelmi háború is szerepet játszott benne, hogy a magyar gazdaság teljesítménye az idei első negyedévben ismét csökkent, és így európai szinten is a sereghajtók között volt. A vámháború rontotta az exportlehetőségeket, tetézte az amúgy is gyenge autóipari kereslet hatásait és a bizonytalanság fokozásával visszafogta az egyébként is alacsony beruházásokat.
Miközben Orbán és Szijjártó azért éltették Trumpot, mert hozzájuk hasonlóan ellenfélként tekint az EU-ra és az unió gyengítésére törekszik, látványosan félresöpörték azt az egyszerű összefüggést, hogy az EU és főként a Trump által kipécézett német gazdaság gyengítése a döntően az uniós kereslettől függő magyar gazdaság megtámadását jelenti.
Közélet
Súlyos önámítás, mégis terjed Orbán szuverenitásmániája
A kormányfő és holdudvara a magyar szuverenitás védelmével indokolja bel- és külpolitikai lépéseit, de a valóságban a szuverenitás megalkotása óta álszent és vitatott jelenség.
Terjed a Mészáros-Felcsút kór az európai futballban, magyar áldozata is lehet
Mészáros Lőrinc sorsára juthat a felvidéki milliárdos Világi Oszkár: lehet, hogy meg kell válnia egyik focicsapatától, hogy azt ne zárják ki a Konferencia Ligából.
Nem járnának rosszul a magyar autósok az orosz olajimport megszűnésével
Meg vannak számlálva Magyarország orosz olajimportjának napjai, ha nem tudja megfúrni a kormány az Európai Bizottság tegnap bemutatott javaslatát.
Fontos
Ezt a kört megúsztuk, de mi lesz ősszel a magyar államadósság besorolásával?
Sikerült lehozni egy kilátásrontással az idei első kört, de a belső és külső kihívások miatt egyáltalán nem lehetünk nyugodtak az őszi felülvizsgálatok előtt.
A benzint, a gázolajat és a gázfűtést is drágítaná 2027-től az EU klímavédelmi lépése
Sokan ellenzik a lépést, az Európai Bizottság szociális klímaalappal enyhítené a fűtés és az üzemanyagok árának várható emelkedését.
Az egyik legnagyobb hazai nemzetiség szenvedheti meg a kormány kampányát
A 2022-es népszámláláskor állampolgárság alapján a magyarok után már az ukránok voltak a legtöbben az országban, és azóta ez a szám csak nőtt.
