Hírlevél feliratkozás
Hajdu Miklós
2019. június 22. 17:12 Közélet

A kiszolgáltatottság és a kuncsorgás szinte természetes eleme lett a művészet finanszírozásának

Sokan gondolják a művészekről, hogy nagy részük az életük során mindvégig a létbizonytalanság határán egyensúlyozik – egyáltalán nem alaptalanul. Ez az ingatag helyzet azonban nem csak rájuk jellemző, hanem a velük foglalkozó szakmára is. A kortárs festők és szobrászok munkáinak feldolgozásában és megismertetésében kulcsfontosságú szerepet töltenek be a képzőművészeti folyóiratok és kiadók, illetve a galériák és a múzeumok, amelyek igencsak függenek az állami kultúrpolitikától, már ami a finanszírozásukat illeti.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA szakma, amiből nem lehet megélni, de néha hozza a milliókatMost induló cikksorozatunkban bemutatjuk, hogy a képzőművészet területén milyen megélhetési lehetőségek, finanszírozási formák vannak, vagyis hogyan keresi a pénzét egy átlagos művész.

A magyar képzőművészettel foglalkozó folyóiratok tisztán piaci forrásokból aligha tarthatók fenn. A hirdetők számára a specializált és szűk célközönség miatt nem jelentenek értékes felületet, a nyomtatott példányokért pedig képtelenség annyi pénzt elkérni, ami rentábilissá tenné őket – részben ezért igazán konkurencia sincs közöttük, inkább csak valamiféle szakmai hierarchia.

A szerkesztőségek többnyire annyira kicsik, hogy még egy-egy alkalmi támogatás vagy reklám befogadása is sokszor nagyobb terhet ró rájuk, mint amekkora bevételt jelent, arra pedig, hogy ők maguk hajtsanak fel szponzorokat és hirdetőket, nemigen van kapacitásuk. Ez persze nem magyar sajátosság, reklámbevételekből szinte csak a legpatinásabb nyugati művészeti lapok tudnak megélni, amelyek viszont luxusmárkák iszonyatos pénzekbe kerülő hirdetéseivel vannak tele.

Hasonló a helyzet a művészeti könyvek piacán is, a kiadásuk költségeitől messze elmaradnak az értékesítési bevételek, bármennyire is fontos szakmai szempontból a megjelenésük. Az anyagi támogatások azon galériák számára is rendkívül fontosak, amelyek nem csak a műkereskedelemmel elérhető profitra várnak, hanem a kultúrateremtésben is részt vállalnak. Például azzal, hogy a kortárs magas művészetet elérhetővé teszik a közönség számára, vállalva azt, hogy bemutatnak – esetleg külföldön is – csak nehezen vagy egyáltalán nem eladható műtárgyakat. A jórészt eleve állami fenntartású múzeumok pedig értelemszerűen még inkább rászorulnak a finanszírozási segítségre, hiszen a jegyeladásokból befolyt pénzekből nem tudnak kiállításokat rendezni vagy gyűjteményt bővíteni. Így aztán az anyagi támogatásra pályázáson kívül mást alig tudnak tenni ezek a szereplők.

Leszűkültek a pályázati lehetőségek

Pénzre pályázni manapság leginkább a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) van lehetőség, mára ez az állami intézmény vált a képzőművészettel foglalkozó szervezetek legfontosabb támogatójává. Pedig a kilencvenes években még viszonylag bőkezű pénzügyi segítséget nyújtottak a különböző alapítványok, bankok és az önkormányzatok is, amelyeket 1993-tól az NKA is kiegészített, méghozzá, ahogy az egyik művészeti lap szerkesztője elmondta

hatalmas pénzeket osztott ki, megható naivitással.

Az évtized végére azonban a települési- és magántámogatások egyre inkább elapadtak, ráadásul a kultúrafinanszírozásban a rendszerváltáskor és az azt követő néhány évben nagy szerepet betöltő Soros Alapítvány is egyre kevesebb pénzt szánt erre a területre. Az NKA fokozatosan a képzőművészet elsődleges anyagi támogatójává vált, és bár az első éveiben a laza pályázási és elszámolási rendszer miatt eufóriával fogadta a szakma, a kétezres évekre alaposan meggyűlt vele a baja.

Ekkor tagozódott be ugyanis az államtól még viszonylag függetlenül működő intézmény az akkori kultúrminisztérium*Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma alá és kezdte el követni a pályázati eljárások során a területfejlesztési programok bonyolult rendszerét. Az NKA-pályázatok adminisztrációja a megkérdezett művészek és művészeti szakemberek szerint azóta is körülményesen és sok-sok csúszással működik, gyakran már az adminisztrátorok sem értik a szisztémát. Pozitívum viszont, hogy ők segítőkészen és rugalmasan állnak a problémákhoz, még akkor is, ha azok a pályázó mulasztásából adódnak, amelyeket végül is közös találékonysággal többnyire sikerül megoldani. Ez az empátia azonban kevés ahhoz, hogy ne érezze úgy sok pályázó, hogy

amellett, hogy az államnál kell könyörögniük pénzért, az még meg is kínozza őket.

 

Mindez viszonylag gyakran, újra és újra megtörténik: az NKA jellemzően évente ír ki pályázatokat, amelyek ugyanekkora időtartamra biztosítanak támogatást. Igaz, ez a gyakorlat időnként változott, a szinte csak a kulturális alaptól kapott pénzekből működő folyóiratok volt, hogy három évre is pályázhattak, azonban az elszámolást még ekkor is évente meg kellett ismételniük és a megítélt összegeket is csak részletekben kapták meg.

Akik piaci források híján ténylegesen csak a beszűkült és központosodott magyarországi kultúrafinanszírozásból kénytelenek élni, azoknak hozzá kellett szokniuk, hogy ősztől tavaszig rágódhatnak azon, vajon mikor írja ki a következő évi pályázatot az NKA, hogy dönt a beadott anyagokról, pozitív elbírálás esetén végül mennyi pénzt ad és mikor utalja az első részletet. Vannak, akik évtizedek óta ezt csinálják.

Akadnak még további technikai részletek, amelyek jócskán próbára teszik a pályázók idegeit. A kulturális alap által kiírt pályázatok többnyire évekre szólnak, az eljárás lebonyolítása viszont véletlen sem követi a Gergely-naptár szerinti évkezdetet és -zárást.

Nehézség az is, hogy az utóbbi években az igényelt összeg egy százalékának*A befizetés minimuma 5000 forint. megfelelő nevezési díjat kér az alap a pályázóktól, amihez hasonló ötlet már a kétezres években felmerült, de az elképzelés végül elbukott, mert alig lett volna valaki, aki ki tudta volna fizetni. Jelenleg viszont egy 20 millió forintra pályázó lap esetében ez kétszázezer forint, ami igencsak fájó annak tudatában, hogy visszautasítás esetén (ezt az NKA általában nagyjából évi négyezer pályázat esetében teszi meg) teljesen elveszik, ha pedig a döntés pozitív, akkor a későbbi támogatásból nem lehet elszámolni.

Végül tehát az egyébként is forráshiányban szenvedő jelentkezők saját költsége marad ez a díj, bármi is legyen a pályázat eredménye. Mindeközben a nagyságrendileg tízmilliárdos költségvetésű, jórészt az ötöslottó szerencsejáték-adóbevételéből működő szervezet számára ezek a pénzek mindössze évi pár százmilliós bevételt jelentenek.

 


Nehéz kérdés az is, hogy például egy frissen indított galéria hogyan juthat NKA-s támogatáshoz, ugyanis a pályázatok elbírálásakor fontos szempont a szakmai múlt. Anyagi segítség nélkül viszont nincs sok esély arra, hogy érdemi tapasztalatot és elismerést gyűjtsön egy új szereplő, éppen ezért sok kezdeményezés hamar el is hal. Az is nehezíti a pályázók helyzetét, hogy az igényelt támogatástól jellemzően elmaradnak a megítélt pénzösszegek, tehát a beadott terveket már érdemes eleve ebben a szemléletben megfogalmazniuk.

Átpolitizálódott az NKA, a pályázók mégis bízhatnak a szakmai elbírálásban

Az NKA betagozódása a mindenkori kultúrminisztérium alá azt is jelentette, hogy az intézmény követni kezdte az aktuális kormányzat politikai-ideológiai irányvonalait. Igaz, ebben a beszélgetőtársaim egy különös kettősséget érzékelnek: bár a kultúra különböző területeihez tartozó pályázatokat elbíráló kollégiumok és kuratóriumok összetétele érzésük szerint mostanra leginkább az állami kultúrpolitika fontos intézményeként azonosított Magyar Művészeti Akadémián (MMA) és az Emberi Erőforrások Minisztériumán múlik, a támogatások megítélését kevéssé befolyásolja a politika.

A kollégiumi pályázatok mellett van azonban egy külön miniszteri keret – jellemzően az NKA által kifizetett támogatások 20 százaléka köthető ide –, ami a potenciális pályázók olvasatában többnyire azt jelenti, hogy a szakmai és az ideológiai alapú támogatás elkülönült egymástól.

 

Erre utal az is, hogy a támogatottak között rendre szerepelnek olyan művészek és szakértők is, akik nyíltan vállalják ellenzéki álláspontjukat. A kérdés a pályázók szemszögéből nézve is érdekes, a beszélgetéseim során többen is említették, hogy sokak számára egyre nagyobb dilemma, hogy mennyire elfogadható az állam pénze. Jó példa erre a pályakezdő alkotókat segítő Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE), amely 2016-ban, amikor egy törvénymódosítással az MMA a korábbinál jóval nagyobb beleszólást kapott az NKA működésébe, kijelentette, hogy nem pályázik a kulturális alaphoz. Később azonban kénytelenek voltak a döntésüket megváltoztatni az egyesület pénzügyi helyzete miatt.

Igaz, az NKA esetében még nem beszélhetünk annyira átpolitizált működésről, mint a művészettámogatásban egyre fontosabb szerepet betöltő MMA esetében, és sok szereplő számára – például a művészeti lapok vagy a fentebb említett FKSE-hez hasonló egyesületek – gyakorlatilag az életben maradást jelentik az Alap pályázatai. Ám hiába az elmúlt évek gazdasági fellendülése, ezt a pályázati támogatásokból élő személyek, szervezetek nem érezhették, sőt: inkább a pályázati keretek szűküléséről és a megítélt támogatások fokozatos csökkenéséről számoltak be.

Hatalmas felelősség az állami kultúratámogatás

Az állami finanszírozási segítség iránti igény nem csak a magyar művészetet jellemzi. Csak egy elnagyolt összehasonlítás kedvéért érdemes idézni néhány nemzetközi adatot: például az élénk kulturális életéről híres Franciaországban 2010-ben 230 euró volt az egy főre jutó állami támogatás, míg ugyanez az összeg az Egyesült Királyságban már csak 26 euró volt. Ha az NKA által 2010-ben folyósított támogatást átszámoljuk euróra az akkori árfolyamon, majd leosztjuk a magyar lakosság számával, akkor mindössze három eurót kapunk.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKieselbach: Nekünk az állam marad, mert nincsenek művészetkedvelő milliárdosainkEddig mindig azt mondták, hogy nincs pénz. Most már mégis van. Interjúnk Kieselbach Tamás galériás-műgyűjtővel.

Pedig az NKA működésének korántsem csak annyi a haszna, hogy segít néhány olyan művészt és szakértőt a megélhetésben, akiknek a munkáját csak kevesen tudják megérteni és értékelni (már ami a képzőművészet területét illeti). Ha csak a rövidebb távon akár pénzre is váltható hasznokat néznénk, elég lenne arra gondolni, hogy a galériák például a külföldi művészeti vásárokon hatékonyan tudják népszerűsíteni a magyar művészetet a nemzetközi gazdasági és kulturális elit körében, ami nem csak a hazai műtárgy-piacnak, hanem a turizmusnak is jót tesz.

Közélet képzőművészet kultúra magyar művészeti akadémia művészet nemzeti kulturális alap Olvasson tovább a kategóriában

Közélet

Avatar
2020. október 23. 16:31 Adat, Közélet

Kik valójában a legnagyobb ázsiai befektetők Magyarországon?

A keleti nyitás sikerét sokféleképpen meg lehet ítélni. A legizgalmasabb kérdés természetesen a magyar kivitel alakulása, de vajon nőnek-e és honnan érkeznek az ázsiaiak magyarországi beruházásai?

Bucsky Péter
2020. október 23. 07:06 Közélet

Kevesebb a hajléktalan, de egyre reménytelenebb a helyzetük

Az utóbbi évek gazdasági fellendülése során viszonylag sokan törtek ki a hajléktalanságból, a hátramaradók viszont egyre idősebbek és rosszabbul képzettek.

Avatar
2020. október 22. 16:38 Közélet

A forint leértékelődése nem zavarja a jegybankot, a cél csak a gyengülés kontroll alatt tartása

Az Magyar Nemzeti Bank idei lépései meglehetősen kiszámíthatatlanná tették a kamatpályát, azt üzenve, hogy gyakorlatilag bármikor bármilyen irányba változhat a kamat.

Fontos

Kasnyik Márton
2020. október 25. 16:09 Adat

Többen élnek rosszabbul a járvány miatt, mint azt az adatokból elsőre gondolnánk

Első ránézésre úgy tűnhet, mintha ugyanannyian dolgoznának, mint a járvány előtti időben. De a változatlan számok mögött rosszabb minőségű munkahelyek vannak.

Fabók Bálint
2020. október 24. 17:09 Adat

Aggódunk a környezetért, csak fizetni ne kelljen érte

A klímaváltozás nincs az ország legfontosabb problémái között a magyarok többsége szerint, és kevesebben fizetnék meg a környezetvédelem árát, mint a 90-es években.

Hajdu Miklós
2020. október 22. 06:35 Adat

Hiába jól képzett sok magyar dolgozó, nincs elég színvonalas munkahely

A nagyobb jólléthez nemcsak minőségi oktatás és ellátás kell, hanem a dolgozni tudó és akaró lakosságban rejlő potenciál kiaknázására alkalmas állások is.