A diplomás szülők naponta közel egy órával többet foglalkoznak a gyerekkel átlagosan, mint az alapfokú végzettségűek, ez a készségfejlesztésben akkora előnyt jelent, mintha több tárgyból is folyamatosan intenzív különórákra járatnák. A gyerekekkel töltött minőségi idő és a közös programok hatása már az általános iskolai években is látszik, hosszú távon pedig olyan előnyt jelent, ami az egész életre kihat.

Egy éves korig alig látszik különbség a készségekben a társadalmilag kedvező és nehezebb helyzetbe születő babák között, de mire óvodába mennek, már egyre inkább kiütköznek a társadalmi egyenlőtlenségek. Össztársadalmi szinten a magyar iskolarendszer nem képes kiegyenlíteni a hozott hátrányokat, ebből a szempontból még rosszabb a teljesítménye, mint a nagy átlagot illetően. A szegény és gazdag családok gyermekei között az alapkompetenciákban is óriási különbségek vannak, ami aztán az egész későbbi életüket, munkaerőpiaci esélyeiket, boldogulásukat meghatározza. 

A társadalmi hátrányok átörökítését hagyományosan inkább a formális oktatáshoz szokták kötni a szociológusok, amikor az iskolarendszer és az azt meghatározó oktatáspolitika felelősségére mutatnak rá. Emellett azonban hosszabb ideje irányulnak vizsgálatok arra, hogy megértsék, mekkora szerepe van a készségek kialakulásában az otthoni-családi környezetnek, a szülők gyermeknevelési stílusának, egyáltalán a szülői kompetenciáknak és a gyerekekkel közösen eltöltött időnek. A kérdést a közgazdasági ihletésű irodalom hajlamos a gyerekekbe való beruházásnak, az emberi tőkébe való szülői befektetéseknek tekinteni, ami a majdani magasabb társadalmi státuszon keresztül jó eséllyel szó szerint is kifizetődik. Tetszik vagy sem, a gyermek befektetési jószág lett, és ez egyre inkább a szülők gondolkodásában is teret nyer.

Bár lehet, hogy ez a családok és a gyermeknevelés válságáról szóló néhány közhellyel szembemegy, de évtizedek óta megfigyelhető nemzetközi trend, hogy a szülők egyre több időt fordítanak a gyerekeikre. A gyermeknevelési idő a fejlett országokban egyértelműen nő, és Magyarország ebből a szempontból fejlett ország. A háttérben azonban óriási társadalmi különbségek vannak: főleg a diplomás szülőkre jellemző, hogy tudatosan több időt próbálnak a gyermekeikkel tölteni.

Ez heti több óra többletet jelent, a kommunikációban pedig egészen brutális a különbség. A hátrányos helyzetű amerikai családokban hároméves korukig összesen fele annyi, 30 millióval kevesebb szót intéznek a gyerekeikhez a szüleik, mint a magasan képzett értelmiségi társaik. A kevesebb beszélgetés közben kisebb szókincset, kevesebb főnevet, módosítószót, jelzőt használnak, eleve több felszólító mondatot és kevesebb kérdést intéznek hozzájuk, és általában kevesebb a bátorító és több a neheztelő megjegyzés. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szegény gyerekek mennyivel (erre is van adat: egy másik amerikai kutatás szerint hatéves korukig 1300 órával) kevesebb időt töltenek a megszokott közegükön kívül, a lemaradás még jelentősebb, hiszen ezek mind olyan tényezők, amiknek szignifikáns hatása van a készségekre.

Ezt a trendet és általában a gyermekekbe való otthoni beruházások társadalmi jelentőségét most először bizonyította robusztus hazai adatokon egy magyar kutatás. Hajdu Tamás, Kertesi Gábor és a tavaly fiatalon elhunyt Kézdi Gábor a KSH elvileg tízévente lefolytatott időmérleg-felvételein és a háztartási költségvetési adatfelvételein keresztül vizsgálta meg, hogy a szülők mennyi időt fordítanak gyermekgondozásra és a készségek fejlesztésére, illetve mennyi pénzt költenek ilyesmire.

Az, hogy az iskolázottabb szülők többet költenek készségfejlesztő eszközökre és szolgáltatásokra, kevésbé meglepő: eleve nagyobb jövedelemből gazdálkodnak, amiből több marad az alapvető szükségletek kielégítésén túli dolgokra. A magasabb végzettségűek jövedelemarányosan is jóval többet költenek ilyesmire, a háztartás-statisztikák szerint a diplomások Magyarországon 5-6 százalékponttal többet, mint az alapfokú végzettségűek, és persze eleve nagyobb összegből. Ennek eredménye, hogy egy kétgyermekes családban a diplomás szülők évente 500 ezer forinttal többet fordítanak készségfejlesztő kiadásokra, mint azok a családok, ahol a szülőknek nincs nyolc osztálynál több iskolája.

Nemcsak tanszerekről, különórákról, könyvekről van szó, hanem az olyan, közvetettebb módon ható tételekről is, mint a játékok, otthoni elektromos eszközök, sportolási lehetőségek, szabadidős programok vagy akár a családi nyaralás. A diplomás családok ezek közül főleg üdülésre, oktatásra és számítástechnikai eszközre költenek többet, arányaiban is. A készségfejlesztő kiadásokban mért, eleve nagy társadalmi különbségek a kétezres években csak tovább nőttek, és a kutatók szerint semmi nem utal arra, hogy ez azóta változott volna.

A gyermeknevelési ráfordítások különbségei mögött azonban nemcsak anyagi okok állnak, hanem „beruházási motívumok” is. Az „emberi tőkébe való gyermekkori beruházások” kifejezésre ugyan lehet, hogy csak közgazdászoknak csillan fel a szeme, de a kutatók szerint a szülők között is terjedő felfogás, hogy a családi erőforrások tudatos felhasználásával lényegében abba fektetnek be, hogy gazdaságilag sikeres gyerekeket neveljenek. Ez főleg a diplomás szülőknél jellemző, ott, ahol a családszociológia szerint általában is gyakoribbak a gyermeknevelésben a tudatos és összehangolt viselkedési minták.

Velük szemben – tartja az antropológiai megfigyelésekre is támaszkodó társadalomtudomány -, az iskolázatlanabb szülők gyermeknevelése inkább spontánnak mondható. Utóbbi kifejezés persze nem teljesen pontos, hiszen a szülői készségek sehol nem természettől adott képességek, sokkal inkább tanult viselkedésről van szó. A középosztályi nevelési ideál mindenesetre erősebben épít a készségek tudatos, komplex, kisgyermekkortól megvalósított fejlesztésére, és ebben mára széles körben teret nyertek a piaci analógiák, ahol a gyerekek fejlődésének fontos meghatározói a családi humántőke-akkumulációs stratégiák.

Ebben a modellben, de a közfelfogásban is, a szülők közvetlen anyagi beruházásai mellett legalább olyan fontos a gyerekekre fordított idő. A magyar kutatás igazán izgalmas megállapítása, hogy ebben a pénzráfordításokhoz hasonló mértékűek a társadalmi különbségek. Az időmérlegadatok alapján a diplomás szülők éves szinten átlagosan 500 órával többet töltenek gyermekgondozási tevékenységgel, mint az alapfokú végzettségűek. Ez a gyerekekre jutó figyelemben mérve még nagyobb különbséget jelent, hiszen a diplomás családokban átlagosan kevesebb gyereket nevelnek.

Ez formális képzési időre átszámolva azt jelentené, mintha egy gyerek évente több tárgyból – idegen nyelvből, matematikából, művészeti vagy sportfoglalkozásban – a normál tanrend mellett a tanév minden hétköznapján intenzív különórai képzésekben venne részt

– fogalmaznak a kutatók.

Nem csak olyan „primer” feladatokról van itt szó, mint a fürdetés, altatás, a lecke kikérdezése és az iskolai ügyintézés. Ezeknek egy részét, már ha megengedhetik maguknak, amúgy is többen kiszervezik bébiszittereknek vagy más fizetett szolgáltatóknak. Legalább ilyen fontos a szülőkkel együtt töltött minőségi idő: a közös kirándulások, rajzolás, társasozás, rendszeres esti mesélés, a családi nyaralások. Gyakran épp ezeknél hatnak legerősebben a gyerekfejlődés szükségleteivel kapcsolatos tudatos szülői elgondolások, és főleg az apáknál látszik nagy különbség iskolai végzettség szerint. „A diplomás apák alapvetően a nagyobb – óvodás és iskoláskorú gyerekeiknél – veszik ki jobban a részüket a gyereknevelésben: ebben az életkori kategóriában a diplomás-alapfokú társadalmi különbség mértéke heti 7-8 órát tesz ki” – hangsúlyozza Hajdu, Kertesi és Kézdi  tanulmánya.

A diplomás szülők akkor is heti négy órával többet fordítanak átlagosan gyermekgondozási tevékenységekre, ha a többi társadalmi változóra a kutatók kontrollálják az adatokat. Figyelemre méltó, hogy ennek tükörképeként a felsőfokú végzettségűek nagyjából ugyanennyivel kevesebb háztartási munkát végeznek, mint akik nem tanultak tovább. Ezt talán úgy is lehetne értelmezni, hogy ők engedhetik meg maguknak a gyerekekkel töltött minőségi idő luxusát, de a magyar tanulmány a különbséget inkább a gyermekneveléssel kapcsolatos szülői kompetenciák és preferenciák különbségével magyarázza: azzal, hogy a diplomás szülők többnyire többet tudnak a gyerekek tényleges szükségleteiről, és náluk nagyobb hangsúlyt kapnak a gyerekek készségeit fejlesztő, beruházási szempontok.

A szerzők az eltérő gyermeknevelési szokásokban tehát nem kulturális különbségeket látnak, hanem társadalmi egyenlőtlenségeket. Többek között amerikai kutatási eredményekre hivatkoznak, melyek szerint a diplomás családoknál tipikus gyermeknevelési módszerek az alacsonyabb iskolázottságú szülők számára is mintát jelentenek – ha rendelkeznének az ehhez szükséges gyakorlati tudással és erőforrásokkal, ők is ezt a nevelési mintát követnék.

Egyéni szinten egy alacsonyabb végzettségű szülő is sokat javíthat gyermeke készségein, ha több időt tud vele tölteni, illetve ha lehetőségeihez mérten nagyobb anyagi ráfordításokat képes tenni. De össztársadalmi szinten ebben a kutatók szerint valamiképpen a felsőfokú tanulmányoknak vagy az aközben összegyűjtött sokféle kulturális tőkének van kulcsszerepe. A magyar adatok is azt mutatják, hogy igazán a diplomás szülők gyermeknevelési ráfordításai különböznek élesen a középrétegekétől, itt húzódik egy láthatatlan, de nehezen átléphető társadalmi törésvonal.

Ebből fakad a tanulmány egyik legmesszebbre mutató következtetése: ha az egyetemi képzésben eltöltött idő a gyerekekbe való tudatos, intenzív beruházásokat indukál, akkor a minél szélesebb körben elérhető felsőoktatás a következő generációban hozzájárul a családi humántőke-felhalmozáshoz.

A felsőoktatás expanziója azonban Magyarországon a 2010-es években megállt, a kormányzati oktatáspolitika inkább a kétkezi munka becsületének visszaállítását hangsúlyozza, a diplomások számának emelését nem tartja önértéknek – annak ellenére is, hogy a diplomások aránya a fiatalabbak között Magyarországon körülbelül 10 százalékponttal elmarad az EU-s átlagtól.

A kutatók szerint ennek a humántőkét és a következő nemzedékeket illetően súlyos közgazdasági következményei vannak:

Ha azt akarjuk elérni, hogy sok olyan gyerek szülessen, akikre sok pénzt és időt fordítanak a szüleik, akkor ennek a leghatékonyabb módja a felsőoktatás kiterjesztése lenne

– mondta Kertesi Gábor a végkövetkeztetésével kapcsolatban a G7-nek.

Úgy tűnik, a magyar humánerőforrás-politika sok tekintetben tévúton jár: egyrészről szabályozással (a kötelező iskolalátogatási korhatár leszállításával, a családi pótlék évtizedes befagyasztásával, iskolarendőrséggel) akarja megfegyelmezni a hátrányos helyzetű családokat, ahelyett, hogy a gyermekeikbe történő emberitőke-beruházásaikat próbálná minél változatosabb eszközökkel elősegíteni, másrészről pedig a családtámogatásokkal a középosztályi szülőket akarja az általuk tervezettnél több gyermek vállalására ösztönözni, noha ők azt maguktól nem annyira szeretnék, hiszen a magasabb gyerekszám nyilvánvalóan ellentmond annak a meglevő preferenciájuknak, hogy a születendő gyermekeikre sok időt, figyelmet és pénzt fordítsanak.

Eközben óriási humánerőforrás-tartalékok maradnak kihasználatlanul egy másik, nagyon is lehetséges stratégiai irányban. Ez a stratégia a felsőoktatás kiterjesztésével arra irányulna, hogy kiszélesítse azoknak a táborát, akik a gyermekfejlődés mélyebb ismeretén alapuló motivációikat követve, és gyerekeik iskolai-munkaerőpiaci pályafutásának elősegítése érdekében majd több időt és pénzt fordítanak a gyermekeikre. Ez az ország hosszú távú növekedésének nagy lehetősége lenne, egy alacsonyan csüngő gyümölcs, amihez a felsőoktatást kellene szélesebb rétegek számára elérhetővé tenni – tette hozzá Kertesi Gábor.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkHiába a gyerek óvodai fejlesztése, ha valami sokkal fontosabb hiányzikA kisgyermekek napjai már legalább annyira szervezettek, mint a felnőtteké, de nincs az a fejlesztő óvoda, amely kompenzálni tudná a 2 éves kor előtti nem megfelelő környezet negatív hatásait.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAkkor segítünk a gyerekünknek a leginkább, ha időben megtaláljuk, miben jóMár meghaladta a szigorú nevelés korát az oktatástudomány, sokkal fontosabb az egyénre szabott szülői odafigyelés.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEngedni kell a gyereknek, hogy élje a saját életétHa a szülők túlságosan irányítani akarják gyermekeiket, azzal visszafordíthatatlan lelki károkat okozhatnak nekik.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet család felsőoktatás gyermeknevelés időmérleg szülő Olvasson tovább a kategóriában