A nem (vagy nem teljesen, kizárólagosan) heteroszexuális emberek társadalmi elfogadottsága világszerte egyre általánosabbnak mondható, de sok országban a lakosok jelentős része továbbra sem tekinti őket teljesen egyenlőnek. Cevat Giray Aksoy és szerzőtársai olyan egyszerű eszközök alkalmazását vizsgálták meg tudományos módszerekkel, amelyek segítségével vélhetően ledönthetők a kérdéssel kapcsolatos tévhitek. Kísérletüket olyan országokban, Törökországban, Szerbiában és Ukrajnában végezték el, ahol kifejezetten alacsony a nem heteroszexuálisok elfogadottsága.
A vizsgálatban alapvetően két különböző eshetőséget vizsgáltak meg, az egyikben a társadalmi, a másikban a gazdasági szempontokra koncentráltak.
A kérdőívet kitöltők egyik csoportját arról tájékoztatták, hogy mekkora gazdasági hátránya származik a hazájuknak, ha nem kezelik egyenlően a munkahelyeken a melegeket (és más szexuális orientáltságú kisebbségeket). A másik csoport viszont arról kapott információt, hogy a WHO szerint nem számít mentális betegségnek a homoszexualitás. Végül létrehoztak egy kontrollcsoportot is, amelynek tagjai az előzőekhez képest semleges információt kaptak, őket csak az ország népsűrűségéről tájékoztatták, mint kiegészítő elem.
Az eredményeik szerint
akiknek tudomására hozták, hogy az egy főre jutó GDP mennyivel nőne, ha nem lenne munkahelyi diszkrimináció szexuális beállítottság alapján, azok egyértelműen jobban támogatták a munkahelyi egyenlő bánásmódot a szexuális kisebbségekkel szemben.
Sőt, a nagyobb mértékű elfogadás náluk kisebb mértékben ugyan, de egyértelműen „átterjedt” más kisebbségekre is: a kontrollcsoport tagjai jelentősen nagyobb mértékben támogatták a vallási, etnikai kisebbségek és a fogyatékkal élők munkahelyi esélyegyenlőségét is.
Azonban az élet más területeire nem terjedt ki ez a nagyobb mértékű elfogadás, amikor csak a gazdasági előnyökről beszéltek nekik.
Nem lettek elfogadóbbak, nem érezték a kontrollcsoporthoz képest nagyobb arányban úgy, hogy nyugodtan élhetik szabadon az életüket a nem heteroszexuális emberek is, és nagy részük továbbra is úgy érezte, szégyellné, ha egy közeli rokonáról kiderülne, hogy meleg.
A másik csoportban azonban, ahol a megkérdezetteket csak arról tájékoztatták, hogy a homoszexualitás nem számít mentális betegségnek, pont ez utóbbi területeken nőtt meg az elfogadás a résztvevőkben.
A szerzők ehhez azt fűzték hozzá, szerintük különösen fontos, hogy úgy fogalmazták meg az állítást, hogy a WHO, vagyis az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének a véleményét tolmácsolták, mert a minta elemzése után kiderült, hogy igazán csak azoknál nőtt meg az elfogadottság, akik bíznak a WHO-ban.
Vagyis az eredmények azt mutatják, hogy
olyan szervezeteknek kell kommunikálnia az esélyegyenlőséget segítő tényeket, akikben bíznak a megcélzott emberek.
A WHO-ra hivatkozó társadalmi elfogadást segítő egyszerű információ azonban nem növelte meg a munkahelyi esélyegyenlőség támogatását, és nem terjedt át egyéb kisebbségek munkahelyi megítélésére sem. Arra csak az hatott, amikor konkrétan gazdasági szempontból közelítették meg a kérdést (azt azonban a kutatók egyelőre még nem vizsgálták meg, hogy a két információnak együtt milyen hatása lenne).
Jól látszik tehát, hogy nagyon egyszerű tényekkel és a tévhitek megcáfolásával még a különösen elutasító országokban is lehet növelni az elfogadást, ha a lakosok számára megbízható forrásból jön a megerősítés. Fontos eredmény továbbá, hogy kiderült, az emberek a gazdasági és a társadalmi kérdéseket külön kezelik, ezért a kisebbségek gazdasági helyzetét – például a munkahelyi egyenlőséget – mindenképp a gazdasági előnyök tisztázásával lenne érdemes a leginkább támogatni.
