Egyre nagyobb hangsúlyt kap a közbeszédben a boldogság mérésének fontossága. Végül is a nap végén nem a vagyont vagy a jövedelmet akarjuk növelni, hanem az emberek boldogságát. Ez persze sokszor szorosan összefügg, de mindenképp érdemes külön elemezni a boldogság alakulását.
Jean M. Twenge és A. Bell Cooper arra voltak kíváncsiak, hogyan alakul a társadalmi egyenlőtlenség a boldogság szempontjából. Mivel a 2016-os amerikai választások során is többször felmerült, hogy az alacsonyabb végzettségű fehér amerikaiak egyre boldogtalanabbak, az ottani majdnem fél évszázadra visszamenő adatok feldolgozása azért is érdekes kérdés, mert kiderül, hogy ennek mennyire van valóság alapja.
Más kutatásokból tudjuk, hogy a klasszikus értelemben vett vagyoni egyenlőtlenség valóban nő Amerikában, ezért nem lenne meglepő, ha ezzel együtt a különböző státuszú emberek boldogságérzete is eltérően alakulna. A szerzők az 1972 és 2016 közötti adatokat elemezték ott, ahol rendelkezésre állt a jövedelem, a végzettség, a kapcsolati státusz és ehhez hasonló egyéb jellemzőkre vonatkozó adatbázis.
Az eredményekből pedig az látszik, hogy egyre nagyobb hatása van a boldogságra annak, hogy valaki milyen társadalmi státuszban van. Ha elemeire bontják a státusz felépülését, akkor az látszik, hogy
a végzettség, a jövedelem és a foglalkozás presztízse van legnagyobb hatással arra, hogy mennyire érzik magukat boldognak az emberek.
Megvizsgálták külön azt is, hogy ebből a szempontból van-e különbség a fehér és a fekete amerikaiak között. Mindenkit magas és alacsony státuszú csoportokba soroltak, és megnézték, hogy ezeknek a csoportoknak hogyan alakult a boldogsága a vizsgált több mint 40 év alatt.
Érdekes módon a fehér és magas státuszú emberek boldogsága nagyjából változatlan maradt az egész időszakban. Ezzel szemben, ahogy arra a közbeszéd alapján is számítani lehetett,
az alacsony státuszú fehérek boldogságérzete nagyon sokat romlott.
28 százalékkal kevesebb diploma nélküli fehér amerikai vallotta magát nagyon boldognak 2016 környékén, mint az 1970-es években.
A fekete lakosságnál mindez pont fordítva történt. Az alacsony végzettségűek boldogságérzete az egész vizsgált időszak alatt nagyjából változatlan maradt, de a magasabb státuszúak boldogságérzete jelentősen javult. Több mint 60 százalékkal több fekete érezte magát nagyon boldognak a 2010-es években, mint a 70-es években.
Így összességében az látszik, hogy
a teljes lakosságon belül egyre növekvő egyenlőtlenség van a boldogságérzetben is,
ami komoly konfliktusokhoz vezet a különböző státuszú csoportok között. A tanulmány sajnos nem terjed ki részleteiben arra, hogy mi lehet az oka a boldogság-egyenlőtlenség növekedésének, mert a kutatóknak nem volt sok olyan adatuk, ami segíthette volna az ilyen elemzést.
Egy dolgot azonban meg tudtak mélyebben is vizsgálni. Mivel volt adatuk a kapcsolati státuszról, ha ezt is figyelembe vették, akkor az is látszott, hogy aki egyedülálló, az státusztól függetlenül is kevésbé boldog. Viszont korábbi kutatásokból azt is tudták a szerzők, hogy az alacsonyabb státuszúak között csökken a házasodási hajlandóság, így a kisebb boldogságérzetet részben ez is magyarázhatja – a jövedelmi és végzettségi adatokon túl.
Bár arról nem kaptunk pontosabb képet, hogy miért nő ennyire az egyenlőtlenség az alacsony és a magas státuszúak boldogságérzete között, azt alátámasztja a tanulmány, hogy Amerikában mindez egyre nagyobb problémát jelent. Bár nem mondják ki egyértelműen a szerzők, de utalnak rá, hogy az eredményeik más országokban is relevánsak lehetnek, hiszen jövedelmi szinten máshol is nagy egyenlőtlenség-növekedéseket látunk. Érdemes lehet további kutatásokat végezni, hogy ez a jelenség mennyire országspecifikus, vagy globális probléma áll-e mögötte.
