Sajnos még ma is igen nagy a szakadék a nők és a férfiak fizetései között. Az egyenlőtlenség a művészeti világban is megtalálható, de egy tanulmány alapján a kulcs nem a bérekben keresendő. Laurie Cameron és szerzőtársai a Yale-en végzett művészek aukción eladott műveinek értékét vizsgálták, és arra jutottak, hogy egyáltalán nem érnek kevesebbet a női művészek képei. Az viszont már más kérdés, hogy hányan jutnak el egyáltalán az aukció lehetőségéig.
A művészeti világban sokan nem hagyományos értelemben vett fizetésekből élnek, hanem főleg műveik eladásából származik bevételük. Ezért teljesen érthető módon ezekhez az adatokhoz nyúltak a szerzők. Szerencsével és kemény adattisztítással több mint 4000 valaha végzett Yale művészetis diákról és az aukciókon való teljesítményükről szereztek adatot 1891 (ekkor kapott ott diplomát az első nő) és 2014 között. Nem kis nehézségekbe ütköztek, például az összesen végzett nagyjából másfél ezer nőből hatszázan megváltoztatták a nevüket, így nehéz volt megtalálni őket a későbbi adatokban.
Jelenleg két elmélet versenyez annak magyarázatára, hogy milyen módon jelentkezik a nemi egyenlőtlenség a művészek között. Az egyik a keresleti oldalról közelít, és leegyszerűsítve annyit mond, hogy nem értékelik annyira a női művészek munkáit, mint a férfiakét, ezért átlagosan kevesebbet fizetnek értük. Ezzel szemben a kínálati oldal szerint már a piacra lépésnél nagyobb akadályok gördülnek a nők elé, amiket csak kevesen tudnak megugrani. Ennek az elméletnek a következménye, hogy azok a nők viszont, akik megjelennek a művészeti piacon, magasabb áron tudják értékesíteni az alkotásaikat, mert tehetségesebbek, mint a férfiak, akik könnyebben árusíthatják a képeiket.
Az tény, hogy ma már nagyjából ugyanannyi nő jár a Yale művészeti karára, mint férfi. Nincs ez máshogy itthon se, ahol már sok szakon több a női hallgató, mint a férfi. Viszont az aukciókon szereplő művészeknek mindössze 30 százaléka nő.
2015-ben a 100 legdrágábban eladott műalkotásból 99-et férfiak készítettek.
Mivel a kutatók ugyanarról az egyetemről és szakról választották a művészeket, hasonlóan tehetséges (sokak szerint Amerikában a legtehetségesebb) művészeket hasonlítottak össze. Persze talán a művészet leginkább az a terület, ahol az alkotó személye esszenciális a mű megítélésénél, így elemzésükben erre is külön figyelnek.
Az aukción való megjelenések számával a szakmai megítélést mérik, míg az eladási árral a piaci értéket. A művészeti piac nagyon torz, a művészek 1,7 százaléka gyűjti be az aukciókon befolyó pénz felét. Ez a szupersztár jelenség nőknél és férfiaknál is megfigyelhető, de nőknél erősebb. A vizsgált időszakban a nők a diákok 36 százalékát tették ki, míg az aukciókon résztvevőknek csak 26 százalékát és ugyanennyit az eladni képes művészek közül is. Viszont, ha az értékes alkotásokat nézzük, rosszabb a helyzet. Bár ez egy kis piac, az összesen egymillió dollár érték feletti bevételt szerző művészeknek már csak 17 százaléka nő.
De mivel az egyén a legfontosabb tényező abban, hogy mennyit ér egy kép, ezt figyelembe véve is megnézték a szerzők az aukciós teljesítményt. Arra jutottak, hogy figyelembe véve az egyéni adottságokat, a női alkotók átlagosan magasabb áron tudják értékesíteni a műveiket, mint a hozzájuk hasonló presztízsű férfiak. Ez a kínálati egyenlőtlenség elmélet malmára hajtja a vizet.
Ezen kívül még két érdekességnek jártak utána a szerzők. Miután
beigazolódni látszik, hogy a piacra belépés korlátai magasabbak a nők számára,
szerették volna mélyebben megérteni, hogy pontosan mik ezek az akadályok. Az egyik magától adódó magyarázat a nők munkába állással és az alkotáshoz való jogával kapcsolatos társadalmi hozzáállás. Mivel 1983 volt az első év, amikor ugyanannyi nő kapott művészeti diplomát a Yale-en, mint férfi, ezért itt vágták ketté a megfigyelt időszakot. Ekkor változott a nők számára kedvező irányba a női egyenjogúság megítélése a mintában. Megfigyelve az előtte levő időszakot, látszik, hogy csak az aukcióra eljutó diákok 15 százaléka nő, míg utána már átlagosan 47 százalék. Emellett az 1983 előtti időszakban az egyetemistáknak is csak 26 százaléka volt nő. Ebből látszik, hogy a társadalom nőkhöz való viszonyulása nagyban befolyásolja az érvényesülési lehetőségüket.
A másik kérdés, hogy milyen a nők szakmai megítélése, hiszen ez is befolyással van a piacra lépés nehézségére. Ehhez először azt nézték meg, hogy a Google Bookson fellelhető több millió könyv közül mennyiben esik szó női és férfi volt Yale-diákokról. Ez remek mérése annak, hogy szakmailag mennyire értékelik őket; ez alapján a férfiakról kétszer-háromszor többet írnak 1920 után. De a szakma értékelését máshogy is lehet mérni, mégpedig az aukció előtti szakértői értékbecsléssel. Megfigyelve azt, hogy mennyire becsülik alul vagy felül a tényleges piaci árhoz képest a műveket, arra jutnak a szerzők a hozzáférhető adatok alapján, hogy az ezeket végző szakemberek teljesen függetlenül ítélnek a művészek nemétől.
Bár a tanulmány csak a művészeti világról szól, az eredményei korántsem elszigeteltek. Látszik, hogy erősen befolyásolja a nők munkáját a róluk kialakult társadalmi kép. Ezen túl biztató, hogy a szakma képes valós képet alkotni a nők munkájáról, úgyhogy ha sikerül elérni, hogy a művészetben és más területen kiegyenlítsük a nőkre és a férfiakra vonatkozó elvárásokat, akkor a piac és a szakma már igazságosan fogja díjazni a piacon megjelenő nőket és férfiakat.
A szerzők szerint ez a trend a művészeti világban már beindult, de bőven van még hova fejlődni. A Magyar Nemzeti Galéria honlapján az elmúlt 10 év időszaki kiállításai közül 34 címe volt egy művész nevével fémjelezve, ezekből összesen négyben szerepelt nő (és abból az egyik csak „…és felesége” megjelöléssel).
