Ha buszra, villamosra, metróra, vonatra vagy bármilyen tömegközlekedési járműre szállsz szerte a világon, rendszerint idétlen mintákat és színezést látsz az üléseken. Úgy tűnhet, mintha a járműgyártók szándékosan szeretnék rontani a közlekedés élményét a csúnya kárpitokkal, ami sokak számára eleve inkább nyűgöt, mint örömöt jelent, főleg egy túlzsúfolt reggeli vagy késő délutáni járaton. Pedig a BBC cikke szerint nyomós érvek szólnak a ronda ülések mellett.
Egyrészt az üléshuzatok olyan anyagokból készülnek, amelyek leszűkítik a dizájnerek mozgásterét. Az anyagválasztás legfontosabb szempontja nem meglepő módon a biztonság, az üléseknek tűz esetén a lehető leghosszabb ideig nem szabad lángra kapniuk és füstöt árasztaniuk. Ennek a követelménynek eleve kevés anyag felel meg, de ezzel még koránt sincs vége a minőséggel kapcsolatos elvárásoknak.
Az üléseknek strapabírónak kell lenniük, hiszen hosszú éveken át naponta rengetegen használják, és amennyire lehet, ellen kell állniuk a tömegközlekedési járműveken gyakran előforduló vandalizmusnak. Az intenzív használat miatt gyorsan is koszolódnak a huzatok, tehát a könnyű tisztíthatóság is lényeges. Ráadásul sok idő telhet el két takarítás között, így az üléseknek akkor is tisztának kell tűnniük, amikor már egyáltalán nem azok.
Szerencsére van olyan megoldás, ami minden követelményt kielégít. Ez a padlószőnyegekre és lábtörlőkre emlékeztető úgynevezett “moquette” kárpit, az égést és füstölést gátló bevonatok hozzáadásával. A üléshuzat így amellett, hogy tűzvédelmi szempontból biztonságos, a rostjai között rejtve tartja a szennyeződéseket és ellenáll az intenzív használatnak is. Bár mindenféle bonyolult mintázatot rá lehet vinni, a selymes textúrán nem lehet változtatni, és persze a színválasztáskor is ügyelni kell a koszolódás problémájára.
Sokkal nagyobb akadályt gördít az esztétikus ülések gyártása elé az a gyakorlat, hogy a közösségi használatú tárgyak beszerzésekor nem kezelik kiemelt elvárásként a megjelenést. Ennek egyfelől anyagi okai vannak, hiszen egy igencsak szubjektív megítélésen alapuló tulajdonságra túl sok közpénzt elkölteni rizikós lehet. Másfelől – és részben az anyagi korlátok miatt – az üléshuzat mintázata jellemzően a járműgyártó, az ülésbeszállító és a megrendelő, vagy esetleg külsős dizájnereinek hosszas, akár több évig tartó egyezkedésének eredményeként áll elő, ahelyett, hogy egy szakosodott stúdiót bíznának meg a tervezéssel.
Ezek alapján azt gondolhatnánk, hogy az idétlen ülések csak az állami és önkormányzati tulajdonú tömegközlekedési járműveken fordulnak elő. Pedig nem így van, a magáncégek buszaira felszállva is gyakran borzasztó színkavalkád tárul elénk. Ez sem a véletlen, hanem kifejezetten a tudatos tervezés eredménye, csak már megint nem a profi dizájnerek, hanem többnyire a marketingosztályon dolgozók munkáját üdvözölhetjük az ülések láttán.
A magántársaságok célja általában az, hogy az utazás élménye mindig olyan legyen, mintha nyaralni indulna velük az utas, és ezt élénk, erős, világos színekkel tudják elérni. Közben persze azt is el akarják érni, hogy tudatosuljon az utazókban, hogy kinek köszönhetik ezt a remek élményt, így gyakran a cég logóját is ráerőltetik az ülésekre, nézzen az ki bárhogyan is.
Nem mellesleg a jármű- és ülésgyártók sem érdekeltek abban, hogy előre megtervezzenek esztétikus üléshuzatokat, hiszen szinte ahány megrendelőjük van, annyi különböző elképzeléssel találkoznak, akinek pedig nincs egyedi igénye, annak többnyire úgyis közömbös a kérdés.
Harmadrészt a divat és az ízlések gyakran változnak, miközben egy tömegközlekedési jármű élettartama akár több évtized is lehet. Amikor egy járműre felszállva csúnya üléseket látunk, érdemes belegondolni, hogy még az is lehet, hogy az ominózus huzatot a múlt században tervezték és gyártották. Mai szemmel nézve a kilencvenes évek ruházati stílusa is sokszor mosolyra fakasztja az embereket, de számos akkor jól kinézőnek tartott autó vagy műszaki cikk is szánalmasan csúnyának tűnik.
Szerencsére vannak kivételek, a londoni tömegközlekedési vállalat, a TFL például hagyományosan külön figyelmet fordít arra, hogy az ülések jól nézzenek ki a járművein. A brit fővárosban közlekedő buszokon és metrókon még a művészeti irányzatok hatásai is követhetőek, és a londoni üléshuzatok mintázatai számos dizájnboltban kapható terméken visszaköszönnek. A csúnya ülések pedig művészeket ihletnek, például Menja Stevenson 2008 óta készít olyan fotókat, amelyeken az adott jármű üléskárpitjából készült ruhákban utazik a tömegközlekedési eszközökön.
