2000-ben a British Airways szponzorálta a London Eye, a londoni óriáskerék felállítását. Amikor az építők technikai problémákkal találták szembe magukat, a brit légitársaság nagy riválisának számító Virgin Atlantic legendás vezére, Richard Branson az építmény fölé repült, és kifeszített egy nagy transzparenst, amelyre ez volt írva: “BA can’t get it up” (magyarul: a BA-nek nem áll fel). A General Motors egyik vezetője pedig arról beszélt, amikor bejelentette, hogy cége versenybe száll a Mercedes C-osztály kategóriájában, hogy “azért hívják C-osztálynak, mert annyira átlagos”.

A Harvard Business Review (HBR) nemrég felmérést készített arról, hogy megéri-e így beszólogatni a versenytársaknak, és elég meglepő eredményre jutott.

A szaklap szerint a versenytársak fikázása széles körben elterjedt a vállalati kultúrában, a Fortune magazin 500 legnagyobb céget felvonultató listáján a társaságok alkalmazottainak 57 százaléka nyilatkozott úgy, hogy náluk ez havi rendszerességgel előfordul. A HBR úgy vizsgálta az érintettek viselkedését, hogy néhány kísérlet keretében véletlenszerűen hozta őket kommunikációs kapcsolatba (chaten) semleges versenytársakkal, és beszólogatós riválisokkal.

Azok az emberek, akiket leszóltak, keményebben kezdtek dolgozni, mert felfűtött állapotba kerültek. Szenvedélyesebben szálltak be a piaci versenybe. A fikázás azonban káros hatással is volt, az érintettek ugyanis annyira behergelődtek, hogy sokkal hajlamosabbak lettek áthágni a szabályokat. Az eredmény érdekében kétszer nagyobb valószínűséggel kezdtek csalni.

A legtanulságosabb eredmény mégis az, hogy a beszólogatás aláássa a kreativitást. A leszólások célpontjai hiába lettek motiváltabbak, ezzel egy időben elvesztették a fonalat a munkájukban. Látókörük beszűkült, és a kreatív feladatok elvégzésénél teljesítményük visszaesett, a korábbi nyugalmi állapotukhoz képest.

Mi következik ebből egy menedzser számára? Érdemes leszólni a beosztottakat vagy a versenytársakat, vagy ügyet csinálni abból, ha valaki leszólta a mi cégünket?

A HBR értékelése szerint semmiképen sem az, hogy a beosztottjait vagy kollégáit érdemes lenne időnként lefikázni. A vállalaton belüli gyalázás áldozatai ugyanis egyértelműen rosszabbul teljesítenek. Ennek az a magyarázata, hogy az elszántabbá válás csak valami vagy valaki ellen működik, csak a riválissal szembeni versenyt erősítheti. A cégen belül azonban az együttműködési hajlandóságot csökkenti, mert 

a lefikázott dolgozó azt a főnökét vagy a kollégáját fogja büntetni, aki beszólt neki, méghozzá azzal, hogy szabotálja a munkát.

Egy menedzsernek azonban érdemes lehet megosztania a beosztottjaival, hogy egy versenytárs leszólta őket, mert ezzel növelheti a motiváltságukat. A kreatív feladatot végzőknél azonban mindez nem működik, mert ők rosszabbul fognak teljesíteni, ha csak a rivális elleni harcra figyelnek.

A versenytársak ócsárolása is kétélű fegyver: megvan benne a veszély, hogy a versenytársat intenzívebb versenyre készteti, de a saját csapat kohézióján egész sokat javíthat. Amikor Richard Branson beszólt a British Airwaysnek, valószínűleg a versenytársnál erősítette a dolgozók eltökéltségét, de egyúttal be is szűkítette a látókörüket. A saját cégénél pedig felhasználhatta az akciót arra, hogy összekovácsolja a csapatot, azt az érzetet keltve, hogy egy közös ellenféllel szemben, együtt kell küzdeniük.

Mindenesetre ma már arra is kell vigyázni, hogy egy-egy durvább megjegyzés a közösségi médiában nagy karriert futhat be, aminek beláthatatlan következményei lehetnek a cég megítélésére. Ezért a HBR javaslata az, hogy a menedzsernek érdemes ügyelnie arra, hogy korlátok között tartsa a fikázást, mert ha nem, akkor könnyen vezethet a dolog egy elvadultabb vállalati kultúrához.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet beosztottak fikázás versenytársak Olvasson tovább a kategóriában